Krími cigányok

Krími cigányok, in: Christian Geißler, Malerische Darstellungen der Sitten und Gebräuche… unter Russen, Tataren, Mongolen und anderen Völkern des Russischen Reichs, Leipzig 1804

Az egyes országokban élő, s egymást a rokontól az ellenségig terjedő skála változatos pontjain elhelyező cigány etnikai alcsoportok megkülönböztetése szinte reménytelen feladat a kívülálló számára. Különösen így van ez a Krímben, ahol a mesterségek, nyelvjárások és leszármazás szerinti hagyományos felosztást megkettőzi még egy alapvető szempont: tatár cigány, vagy nem-tatár cigány.

Jómódú krími cigányok a század elején. Sztavropoli kormányzóság

A 18. század végi orosz hódítás után a Krímben jóformán minden népcsoportból, zsidóból, örményből és cigányból is kettő volt: tatár és nem tatár, a „mienk”, és „jövevény”. Az ötszáz éves tatár asszimiláció következtében még azok az etnikumok is, akik vallásuk vagy foglalkozásuk miatt megőrizték önálló identitásukat, tatárra cserélték fel eredeti nyelvüket. A Selyemútnak a Krímtől Lengyelországig vezető szakaszát kezükben tartó krími örmények és karaita zsidók még a 17. századi Lembergben is tatárul beszéltek, s csak liturgikus nyelvként használták az örményt vagy a hébert. Az utóbbiaknak a galíciai Halicsban fennmaradt csoportja – mint arról külön is írunk majd – máig héber betűkkel, de tatár nyelven feliratozza sírköveit. És mindkét csoport máig megkülönbözteti magát az orosz hódítás után beáramló örmény nyelvű örményektől és jiddis nyelvű askenázi zsidóktól.

Krími cigány jósnő

A krími cigányok első, „tatár” csoportja, a magukat türkméneknek nevező gurbetek saját hagyományuk szerint a tatárokkal együtt érkeztek a Krímbe, mint hivatásos lókereskedők, s azok is maradtak a forradalomig. Nemcsak a félszigeten, de az egész novorosszijai sztyeppén is ménesszámra hajtották a vásárokra a lovakat, s leggazdagabb tagjaik vagyonát húszezer ezüst rubelre becsülték. A „tatár” cigányok más, többé-kevésbé nomád csoportjai is elsősorban mesterségek szerint szerveződtek: a demerdzsik vándor kovácsok voltak, az elekcsik szitakészítők és kosárfonók, a dauldzsik a tatár esküvői és ramadani ünnepségek hivatásos zenészei. Noha valamennyien szunnita muzulmánnak vallották magukat, a tatárok mégis gyanakvással tekintettek rájuk, mert iráni eredetükre utaló számos síita szokást is gyakoroltak. Egyes csoportjaik állítólag a „Nincs más isten, csak Allah, és Mohamed az ő prófétája” második része helyett „és Ali, az Istenhez hasonló” formulát használták, s a síita mártírok szent hónapjában zászlókkal és dobokkal, Hasszánt és Husszeint siratva járták a falvakat.

Krími hegyi cigányok. August Raffe litográfiája, 1837

Az orosz hódítás után kezdődött meg a birodalom más részeiből, elsősorban Moldovából és Besszarábiából a „lahinnak”, lengyelnek nevezett nem-tatár cigányság beáramlása. Foglalkozásra nézve elsősorban ajudzsik, medvetáncoltatók voltak, vándor mutatványosok, akik a falusi cirkusz mellett kártyavetéssel, tenyérjóslással, varázslással keresték szűkös kenyerüket. Oláhul beszéltek, és muzulmánnak vallották magukat, de mecsetbe nem jártak, ünnepségeiket ismeretlen, iszlám előtti szertartások szerint végezték, s még az 1835-ös összeírás idején is kettős, muzulmán és nem-muzulmán néven diktálták be magukat: „Mehmet avagy Kili, Oszmán avagy Arnaut, Hasszán, aki Murtaza is…” Vándorlásuknak az 1809-es cári rendelet vetett véget, amely letelepedni kényszerítette őket. Ekkortól sajátítják el a korábbi cigány csoportok mesterségeit, amelyektől azonban mindvégig megkülönböztették magukat.

Bahcsiszaraji cigány kovácsműhely. August Raffe litográfiája, 1837

A cigányok a nagyobb városokban egy-egy cigánynegyedben telepedtek le, amelyeken belül az egyes csoportok továbbra is megőrizték különállásukat. A legnagyobb telep a szimferopoli Ciganszkaja Szlobodka volt, a tatár óváros szélén. A huszadik század elején közel háromszáz cigány családot számláltak itt össze, családonként nyolc-tíz fővel, akik főként kovácsmesterséggel és háztartási eszközök készítésével, szénégetéssel és házalással foglalkoztak. De ekkorra már oroszok és tatárok is szép számmal éltek a Szlobodkán, amely a város nyomornegyedének, és a járványok örökös fészkének számított, s a felszámolására tett kísérletek ellenére az is maradt egészen az 1940-es évekig.

„Ez a környék”, írja N. A. Szvjatszkij Oroszország és a Krím cigányairól (Szimferopol, 1888) c. könyvében, „nem hasonlít a mi utcáinkra. Primitívségével és rendezetlenségével sokkal inkább emlékeztet a vándor cigánytáborokra. Az apró, szegényes házikókat minden rend nélkül oda építik, ahová tetszik. Olykor néhányat egymással egy sorba, s a köztük és a legközelebbi házak között lévő terület egyetlen közös udvart alkot, ahol a cigány családok zajos, gondtalan és nyüzsgő mindennapi életüket élik. A cigány házak többnyire egyetlen, háromszor három méteres szobából állnak, konyha, kamra és minden más melléképület nélkül. A szoba többnyire üres, gyakran még tűzhely sincs benne. A közös tűzhely az udvaron áll, egy „szekérnek” nevezett helyen, egyetlen agyagfallal védve a széltől.”

Hogy ki tatár és ki nem, az az 1940-es években vált igazán fontossá. A megszálló német hadsereg ugyanis, amely a Krímben számított a tatárok támogatására, a tatár nemzetiségűnek tekintett zsidókat (karaitákat és krimcsakokat) és cigányokat megkülönböztette a kiirtásra szánt „egyéb” zsidóktól és cigányoktól. A cigányok ezért mindannyian tatároknak íratták össze magukat, s maguk a tatárok is támogatták őket. Amikor 1941. december 9-én az Einsatzgruppe „D” fegyveresei körülvették a Ciganszkaja Szlobodkát, s elkezdték teherautókra rakni és kivégzésre szállítani az itt élőket, a tatár önkormányzat tiltakozására le kellett állítaniuk az akciót. Bahcsiszarajban pedig, ahol már szintén kivégzésre gyűjtötték össze a helyi cigányokat, a tatár önkormányzat vezetője jelentkezett a német egység parancsnokánál, és kérte, hogy válasszon ki tetszőleges három férfit a cigányok közül. Majd a parancsnok jelenlétében nadrágjukat letolva és körülmetélt nemi szervükre mutatva közölte, hogy lemond tisztségéről, mert nem tud felelősséget vállalni a lakosság együttműködéséért, ha a németek muzulmánokat mészárolnak le. Az akciót ezúttal is leállították.



Usul-usul. Krími tatár népdal.

A Krímbe visszatérő szovjet hatóságok aztán 1944. május 18-án ugyancsak a német összeírások alapján állították össze a deportálandó tatárok szerelvényeit, s a tatárként összeírt cigányokat is közéjük sorolták. A cigányok tiltakozására az volt a válasz: „Ha valaki, hát a németek tudták, ki a zsidó és ki a cigány. Ha nem vittek el titeket, bizonyára tatárok vagytok.” A deportált cigányok túlélői közül csak kevesen vállalták azt a vesszőfutást, amelyet az illegálisan a Krímbe visszatérő tatároknak kellett kiállniuk az 1960-as évektől. Többségük Krasznodar megyében él, s ott folytatják mindmáig vándor kovács és házaló mesterségüket.


A Ciganszkaja Szlobodkán már rég nem élnek tatár cigányok, de a telep mint szociális öntőforma máig szakadatlanul termeli újjá a nyomorúságot, és árasztja ki azt az egész tatár óvárosra. Bejárata a Fehér-mecset közelében nyílik, ahol előző szimferopoli sétánkat befejeztük. Itt áll az egykori cigány mecset, 1945 óta szovjet tiszti lakóház, amelyet a tatár közösség egyelőre eredménytelenül próbál mecset céljára visszaszerezni. Közvetlenül mellette emelkedik a Világ Anyja, a Tüzes Trón Királynője, a Föld Uralkodója, a Fáraó, Szfinx és Messiás palotája. Az uralkodónő a telep bejáratánál fogad, s csekély hűbéradó fejében jóindulatáról és védelméről biztosít. Szükségünk lesz rá.

Noha a szegénység változatlan, a „zajos, gondtalan és nyüzsgő mindennapi életnek” már nyoma sincs. Lelakott házak, bezárt kapuk, mintha volna még mit ellopni a földszintes hosszú udvarokból. A kapu mögül kisgyerek, öregasszony figyel. Az utcán csak a nyitott kanálisban ételt kereső magányos kutyák kószálnak, olykor egy-egy járókelő, aki bizalmatlanul néz az idegenre, nem fogadja a köszönést. Bolt, kocsma, ha van is, zárva. Egy hulladéktelep előtt három zsák krumplit, néhány darab dinnyét árulnak egy teherautó hátuljából.

Az egyre szegényebb, szűkebb, meredekebb utcák nagy, beépítetlen, sziklás platóra futnak ki. A platót lusta varjúsereg uralja, egészen közel engedik magukhoz az embert, csak az utolsó pillanatban rebbennek fel. A dombtetőn üres autó áll, utasait sehol sem látni. A domboldalon az egykori szkíta vár, Neapolis Scythica bástyájának romjai, innen már lelátni Szimferopol iparnegyedére. A gyárak felől két öregember vág át a mezőn, egykori szovjet pártfunkcionárius alkatú férfi sétáltatja megtermett kutyáját. Megállnak, merev tekintettel figyelik az idegent, amíg a dombot körbejárva újra el nem tűnik az egykori óváros labirintusában.

Hosszú udvar előtt idős cigány asszony pásztázza az utcát.„Mit fényképez?” „Hogy milyen itt, hogy hogy élnek.” „Nincs abban semmi érdekes. Bár eltűnne úgy, hogy senki sem tudott volna róla. Fényképezzen le inkább engem, legyen valami szép emléke.”