Trienti vagy tridenti?

G. dictus Magister jóvoltából tegnap a Laudator temporis acti blogon megjelent egy vendégbejegyzésünk egy apró, de makacs problémáról, amelyet most másodközlésben osztunk meg a Wang folyó olvasóival.

A katolikus egyház legnagyobb hatású újkori zsinatát a Német-római Birodalom egyik legdélibb tartománya, a trienti hercegérsekség székhelyén hívták össze 1545-ben. Az 1563-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal huszonöt alkalommal ülésező zsinat számos olyan rendelkezést hozott és szöveget adott ki – többek között új katekizmust, breviáriumot, misekönyvet vagy a Vulgata új kiadását – amelyek egészen a 20. századig alapvetően meghatározták a katolikus vallásgyakorlás formáit.

A trentói székesegyház és érseki palota, a trienti zsinat egykori székhelye

A város neve, ahová a zsinatot összehívták, és ahol a legtöbb ülést tartották (mert a 9-11. ülésre Bolognában került sor) latinul – ahogyan a zsinati határozatokat kiadták – Tridentum, németül – a birodalom nyelvén, ahová tartozott – Trient, míg olaszul – mai hivatalos nevén, amióta az I. világháborút lezáró saint-germaini békeszerződés Olaszországhoz csatolta – Trento. Magyarul mindhárom formát használták már a zsinat megnevezésére. A 19. század előtti irodalomban a latinos „tridentumi” forma volt a bevett, ahogy például a jezsuita hitszónok és polihisztor Molnár Jánosnál olvassuk: „El-nem felejthetem a’ tridentumi szentséges gyülésnek illy oktatásokra ki-adott parantsolattyát” (1775), de magára a zsinatra a teljes latin névből (Concilium Tridentinum) önállósult melléknévvel is utaltak: „a Tridentinum, a tridentinumi rendelkezések”. A 19. század második felétől kezdve a német megnevezés vált elfogadottá, s a magyar egyháztörténeti és teológiai szakirodalom a 20. század közepéig kizárólag – és azóta is túlnyomórészt – a „trienti zsinat” formát használta. Végül a 20. század második felének egyháztörténeti irodalmában a „trentói zsinat” kifejezés is megjelent, amelyet elsősorban Szántó Konrádnak a 80-as években alapvető kézikönyvként használt egyháztörténete népszerűsített. Ez azonban mostanára már eltűnni látszik, és joggal, hiszen éppannyira anakronisztikus, mintha mondjuk a „bratislavai diétáról” vagy „a levočai fehér asszonyról” beszélnénk.

Trient látképe. Engelbrecht Martin metszete, Augsburg, 1756

A három név mellett azonban az 1950-es évektől kezdve egy furcsa vadhajtás is felbukkant: a „tridenti zsinat”, amely semmivel sem indokolható, hiszen a várost egyetlen nyelven sem nevezték soha „Trident”-nek. Vagy a latin és a német forma félművelt kontaminációjaként született, vagy a Tridentinum melléknévi forma furcsa magyarosításaként, vagy úgy, hogy az -um végződés elhagyásával közvetlenül a latin tőhöz illesztették a magyar képzőt. Annál meglepőbb tehát, hogy ez a hibás forma villámgyorsan elterjedt – és a Waltermária jóvoltából máig meg is maradt – a magyar tankönyvírásban és következésképpen a nem-szakirodalmi szóhasználatban is. Emlékszem, még egy 1993-ban komoly művészettörténeti szakfolyóiratba leadott tanulmányomban is végig „átjavították” a „trienti zsinat” megnevezést az újkeletű öszvérformára, és persze kihagyták azt a lábjegyzetet, amelyben megindokoltam az általam használt forma helyességét.

A római misekönyvnek a trienti zsinat különbizottsága által átnézett, V. Pius által 1570-ben jóváhagyott és VIII. Kelemen által 1604-ben módosított változata, a „trienti mise” liturgiája

A helytelen forma persze nem sok vizet zavart, hiszen a trienti zsinat nem tartozott a gyakran emlegetett témák közé, különösen amióta a katolikus egyház a II. vatikáni zsinatot tekinti alapvető viszonyítási pontnak. A kérdésnek az adott új aktualitást, hogy 2007. szeptember 14-én érvénybe lépett az a pápai rendelet, amely minden külön engedély nélkül is lehetővé teszi a vatikáni zsinat előtti liturgia szerinti, latin nyelvű, úgynevezett „trienti szentmise” celebrálását. Érdekes, hogy míg a rendelet bevezetését kommentáló írások még a helyes „trienti” formát használták, azóta már, a szentmise e formájának örvendetes – és a Laudator blog olvasói számára minden bizonnyal különösen kedves – elterjedése óta inde-unde beszivárgott a megnevezésébe az a kutya „d” betű, s ma már a legtöbb tradicionalista katolikus honlapon „tridenti mise”-ként emlegetik. Még szerencse, hogy a mértékadó szakirodalom – például Előd István Dogmatikájának új kiadása, vagy az idén májusban megjelent Káté a lelkipásztorok számára a Trienti Zsinat határozatából… – továbbra is a „trienti” formát használja, akárcsak a befolyásos egyházi irodalom, például a mátraverebély-szentkúti katolikus nemzeti kegyhely alább idézett hivatalos kiadványa, s így remélhető, hogy ez a forma előbb-utóbb a nagyközönséghez is eljut:

„A római rítus hagyományos (úgynevezett rendkívüli vagy „trienti”) formája, amelyet a nyugati egyház a II. vatikáni zsinatot követő reformokig gyakorolt, érzékelhető közösséget teremt köztünk és e rítusban nevelkedett őseink, szentjeink között. Jóllehet ez a liturgikus forma mára háttérbe szorult, Őszentsége XVI. Benedek pápa kijelentette: érvényességét soha el nem vesztette, és kívánatos, hogy minél többen újra fölfedezzék a szépség és igazság benne rejlő bőségét.”

A trienti zsinat határozatai „a nagy Denzinger” – Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai – 2004-ben megjelent magyar fordításában olvashatók. A zsinat monumentális, négykötetes történetét pedig Hubert Jedin írta meg és publikálta a Herder kiadónál 1951 és 1976 között. Ő szintén egy többnevű városban nőtt fel, amelyet ki-ki anyanyelvétől, preferenciáitól és a történelmi kontextustól függően nevez Wratislawiának, Vratislaviának, Wrocławnak, Boroszlónak, vagy, ahogy maga Jedin hívta, Breslaunak. És nem hibásan.

A Breslauból 1938-ban elmenekült zsidóságnak Izraelben a mai napig német nyelven megjelenő
újságja ma is Breslaunak nevezi egykori városukat, míg Németországban már régen
a Wrocław név vált bevetté. Az egykori breslauiak szövetségéhez tartozik
a megkeresztelkedett, majd 1944-ben Hollandiában mártírhalált
halt Boldog Edith Stein kármelita szerzetes
és filozófus rokonsága is.