Ad astra

Mélységes mély a múltnak kútja, alig győzi kiszedegetni belőle az ember a sok utólag beledobált kacatot. A középkori és reneszánsz kerékpárokról szóló iménti bejegyzésünkre mindenekelőtt maga az eredeti orosz „fordító” Borisz Indrikov írt megtisztelő kommentárt, mellékelve Van Gogh Önarckép kerékpárral, a művész bal füle és minden egyebe nélkül című posztumusz festményének reprodukcióját.


Azután nagyra becsült görög barátnőnk, Poly Hatzimanolaki gratulált rajtunk keresztül Borisznak, egyszersmind emlékeztetve minket Paco Ignacio Taibo II. abszurd krimijére, a Leonardo kerékpárjá-ra. Az az ötlet, hogy a nagy reneszánsz mester sok egyéb mellett a kerékpárnak is feltalálója volt, mások fantáziáját is megmozgatta, Guy Davenport is írt róla novellát.


Nem is véletlenül. Ugye látják a könyvborítókon a járgányok feltűnő hasonlóságát? Mindegyik azon a rajzon alapul, amelyet Augusto Marinoni fedezett fel a Leonardo rajzait tartalmazó milánói Codex Atlanticus-ban. Felfedezését 1974-ben tette közzé, stílszerűen egy Leonardo szülőhelyén, Vinciben tartott előadáson. Leonardo kerékpárja ezt követően fényes pályát futott be, még életnagyságban is megmodellezték az egész világot bejáró ezredfordulós firenzei vándorkiállításon. Épp csak kormányozni nem lehet, az már nem izgatta a mestert.


Csupán 1997-ben mutatta ki Dr. Hans-Erhard Lessing egy részletes tanulmányban, hogy a rajz hamisítvány, mégpedig igen friss hamisítvány, amelyet az 1960-as évekbeli restaurálás után, egészen pontosan 1967 és 1974 között rajzoltak bele (!) a kódexbe. A restaurálás előtti s alatti fotókon nyoma sincsen, illetve a túloldalról rajzolódik át néhány kör és vonal, amelyeket a hamisító kerékpárrá egészített ki. Figyelemreméltó, írja Lessing, hogy az egész kerékpártörténeti szakirodalomban nem is veszi át senki más ezt az attribúciót, csak Marinoni és olasz követői.

Ez a Leonardo-rajz tényleg nem eredeti: a Worth1000 fotosop-pályázatára készült.

A tét ugyanis, írja Lessing, nem volt csekély: be kellett bizonyítani, hogy a modern kerékpár 1817-es szabadalmaztatása előtti első ős-kerékpár nem Comte de Sivrac 1791-es célérifère-jevolt, mint ahogyan azt a franciák egy évszázada hangoztatták. A kerékpár igenis olasz találmány. Hiszen már 1949-ben megírta Malaparte:

Itáliában a kerékpár a nemzeti örökség része, akárcsak Leonardo Mona Lisája, a Szent Péter kupolája, vagy az Isteni Színjáték. Teljesen meglepő, hogy nem Botticelli, Michelangelo vagy Raffaello fedezte fel. Ha véletlenül azt találják mondani Olaszországban, hogy nem olasz találta fel a biciklit, figyeljék csak meg: minden arcon a dac vagy a gyász kifejezése válik uralkodóvá. Igen, ha Itáliában kimondják, ha hangosan és félreérthetetlenül kijelentik a bárban vagy az utcán, hogy a bicikli – éppúgy, mint a ló, a kutya, a sas, a virágok, a fák, a felhők – nem olasz találmány (hiszen természetesen a lovat, a kutyát, a sast, a virágokat, a fákat és a felhőket is olasz ember találta fel), akkor hosszú, vésztjósló borzongás fut végig a félsziget gerincén az Alpoktól az Etnáig.

A célérifère rekonstrukciója.

Pedig kár volt ennyire igyekezni. Comte de Sivrac ugyanis sosem létezett, következésképpen a célérifère sem. Mindkettőt Louis Baudry de Saunier újságíró találta ki 1891-ben, aki a maga francia nemzeti büszkeségében a német Karl Drais bárótól – a kerékpár tényleges feltalálójától – kívánta elvitatni az elsőbbséget.

Ugyanakkor ha nem Leonardo, akkor ki volt az, aki apró reneszánsz biciklikkel karcolta tele a bukovinai Arbore templomának 1530-as években készült külső freskóját?


De a meglepő felfedezések sora ezzel még nem ért véget. A Syr Wullam által kommentben küldött dokumentum gyökerében fojt el minden kisszerű tyúkpört az újkori európai nemzetek között. Már a régi görögök is! Sőt, írja kékvérű szakértőnk,

a görögök ráadásul nem pedáloztak, mint a szegény nyomingerek a középkorban és a kora újkorban, de nem ám, hanem nyomták, mint paraszt a Berváját (© nagymamám).


A művész, Robert Weigand képeinek utána is néztünk. Legtöbb munkája olyan Reader’s Digest stílusú illusztráció, amelyek érdekes módon a kora újkori allegorikus-emblematikus képi nyelvet hozzák vissza a 20. század végi grafikába – de ez a probléma külön posztot érdemel és kap is majd. Amit azonban meglepve fedeztünk fel – mért mindig csak mások tegyék a valószínűtlen felfedezéseket? – az az volt, hogy a művész más képeinek témái is mennyire összecsengenek az Indrikov-cikkel. Ott van a bicikli, több képnek is főszereplője a Nap és a Hold, valamint a közöttük – mintha csak két keréken – egyensúlyozó modern lovagjuk. Nem lehet, hogy a mester titokban a Nap és Hold máig fennmaradt lovagrendjének tagja?




A legnagyobb, lélegzetelállító coming outra azonban csak ezután került sor. Nem másról hullt le a lepel, mint magáról Wang Weiről, blogunk társszerzőjéről, a Studiolum alapító atyjáról, akiről sok-sok év testi-lelki jó barátság után azt hittük, úgy ismerjük, mint a tenyerünket. Az előző poszt elolvasása után ugyanis ezt írta nekünk:

Te mando un documento único. Que en realidad es una confesión secreta: yo pertenezco a la venerable «Order of the Sun and of the Moon». Una de las pruebas que tenemos que pasar es subir al Tourmalet intentando pasar completamente desapercibidos entre la masa de absurdos deportistas plebeyos que, ataviados con ropajes ridículos, exhiben su vanidad y se pavonean ante las damas. La hazaña no es pequeña, pues los aspirantes a caballeros de la Orden pueden ser requeridos por el Gran Maestre para pasar la prueba en cualquier momento del día o de la noche, en cualquier época del año, llueva o truene, con luna o bajo un sol de justicia. Cuando esa llamada ocurre, tenemos que dejar nuestra casa inmediatamente, coger la primera bicicleta que encontremos en la calle y, vestidos tal como estábamos en nuestros aposentos, lanzarnos a la carretera y subir la mítica montaña. Ello exige un permanente estado de vigilia física y espiritual que muchos no pueden soportar. Otros fracasan repetidas veces en sus intentos de escalada de las durísimas rampas y van repitiendo la prueba cada vez que son requeridos hasta que, convencidos de su inferioridad, deben abandonar sus pretensiones de entrar en la Orden. En fin, esta es una de las pruebas que mandó mi escudero al Gran Consejo de la Orden y que ahora te revelo en primicia.

Egyedülálló dokumentumot küldök most neked, amely valójában titkos beismerés: igen, én is a Nap és a Hold tiszteletreméltó Rendjének tagja vagyok. A beavatásunkhoz tartozó próbák egyikeként fel kell tekernünk a Tourmalet-re, mégpedig észrevétlenül elvegyülve a plebejus származású botcsinálta sportolók között, akik nevetséges ruháikban hiú módon csak a hölgyek előtt kívánnak páváskodni. Nem csekély feladat ez, ha azt is hozzászámítjuk, hogy a Nagymester az év bármely szakában, az éjszaka bármely órájában, esőben vagy fagyban, a hold sápadt derengésében vagy az igazság napjának ragyogásában megkövetelheti a rendbe való felvételükre sóvárgó jelöltektől a próba teljesítését. Amikor a hívó szó elhangzik, azonnal el kell szakadnunk otthonunk melegétől, meg kell ragadnunk az első kerékpárt, amely az utcán elénk kerül, s abban az öltözékben, amelyben éppen vagyunk, neki kell vágnunk az ösvénynek, s fel kell hágnunk a misztikus hegy csúcsára. Ez a feladat a szüntelen testi és spirituális ébren- és erőnlétnek oly magas fokát követeli meg, amelyet csak kevesen tudnak elviselni. A legtöbben újra meg újra elbuknak a meredek emelkedőkkel vívott harcban, s újra meg újra meg kell ismételniük a próbát, míg csak alkalmatlanságukról teljesen meggyőződve fel nem adják hiú törekvésüket, hogy a Rend tagjaivá váljanak. Ez tehát ama próbák egyike, amelynek véghezvitelét fegyverhordozóm az alábbi formában dokumentálta a Rend Nagytanácsa számára, s amelyet a Rend tagjain kívül most veled osztok meg legelsőként.


A jó néhány évvel korábbra, úgyszólván a középkorra datálható páratlan dokumentum nem csak azt tanúsítja, milyen régen tagja már Wang Wei a Nap és Hold Rendjének. Hanem arra is rávilágít, amiről pedig még csak néhány bejegyzéssel korábban is hallgatott: hogy mallorcai katalán honfi- és rendtársai miért is olyan szenvedélyes harcosai Erdély függetlenségének.

Erdély címere