A múlt elkezdődött

A mi világunk határa nem a távolban, nem a horizonton vagy a mélyben húzódik; halványan pislákol a közvetlen közelben, bensőséges tereink homályos szélein. Egy reggel valaki vonagló tengeri csillagot talál a nappali nyirkos szőnyegén, vagy megátalkodott tekintetű istenszobrocskát, madár és teknőc alakú szerkezeteket, amelyek időnként búgnak, és a szemük helyén piros égő villog, vagy ismeretlen betűkkel nyomtatott könyveket, amelyekben dzsungeltemplomokat és tigriseket ábrázoló szivárványszínű illusztrációk találhatók. Ezek a dolgok csupán véletlenül vetődtek a mi partjainkra, melyeket aztán saját tapasztalatainkból kiinduló hamis hasonlóságok alapján valamiféle helyettes jelentéssel burkolunk be. A grammatika gondos és álnok istenségének védő karja óv bennünket, mely elfedi előlünk a szörnyek arcát. (Michal Ajvaz: A másik város, Pozsony 2007 [Brno 2005])

Ahogyan a megszokott, mindennapos Prága mögött rejtőző homályos, irracionális és szürreális „másik városnak” a miénkbe véletlenszerűen betüremkedő tárgyai, amelyek láttán Michal Ajvaz fokról fokra ébred rá amannak létezésére, nem azok, aminek látszanak, a petříni homoktartó láda valójában egy földalatti pogány katedrális kupolájának világítóablaka, és a Slavia kávéház alagsori vécéjének utolsó ajtaja egy hatalmas folyó által keresztülszelt végtelen dzsungelre nyílik, amelyben egy tigrisimádó szekta tagjai mészárolják saját eretnekeiket, úgy a dunakeszi vasútállomással szembeni kis téren álló magyar korona, amely a támaszául szolgáló stonehenge-i dolmenekre Dalí óráinak módjára lefolyva oldja fel és érvényteleníti az időt, sem azonos azzal a magyar koronával, amelyet a korábbi két posztban láttunk, noha a megszólalásig hasonlít erre. Hiszen ez utóbbi a magyar királyok 12. század óta használt felségjelvénye, amely különböző eredetű darabjaival, szép 11. századi limoges-i és 12. századi bizánci rekeszzománc-képeivel, a talán valóban Szűz Mária egykori képe helyére beillesztett Dukasz Mihály-császárportréval, tetején az érthetetlen okból, de büszkén ferde kereszttel, és egész hányattatott történetével együtt hű tükre az ezeréves magyar államiságnak. A Dunakesziben megmintázott korona viszont sok ezer vagy sok tízezer éves ősi, belső-ázsiai hun, esetleg sumér – ami végső soron ugyanaz – eredetű mágikus világmindenség-modell, energiaközpont, a földön kívüli vagy az emberiség kollektív tudattalanjából fakadó végtelen tudás summája, a valaha volt és egyáltalán elképzelhető legmagasabb rendű vallás tabernákuluma. *


E vallás papjai és hívei köztünk járnak, akárcsak Ajvaznál a Dargúz-hit éjszakai főpapja, aki nappal a pohořeleci bisztró pincére. Nyakas kálomisták, akik megvetően nyilatkoznak a pápista bálványozásról, de áhítattal ejtik ki a Szent Korona nevét. Katolikus napi áldozók, akik az imaköri összejöveteleken a plébános odaadó támogatásával terjesztik hétről hétre a Szent Korona evangéliumát. A Széchényi Könyvtár főosztályvezetői, akik a nemzet könyvtárának csarnokát nyitják meg a kultusz igehirdetése számára. Építészek – e vallás egyik legfőbb lovagrendje –, akiktől statikailag megbízható házakat remél az ember, s a Szent Korona világot átfogó erővonalainak szabásmintáját kapja tőlük. Ötvösök, szobrászok és iparművészek, akik egyfelől nevükkel szavatolják a kultusztárgy eredetmítoszának hitelességét, másfelől pedig a mítosz által ihletett műalkotásokkal töltik meg a művelődési házakat, köztereket, intézményeket és kiadványokat. Jelenlétük jobban érezhető vidéken, ahol én is lakom, mint városban, ahol – mint Ajvaz fogalmazza – a grammatika gondos és álnok istenségének védő karja jobban eltakarja szemünk elől hálózataikat és helyi gyülekezeteiket, amelyek rendszeres összejövetelein a vallás vándorprófétái, Molnár V. József, Papp Gábor, Szántai Lajos és tanítványaik látják el folyamatosan lelki táplálékkal a misztériumvallás híveit.


A dunakeszi korona nemcsak jellegzetes stílusjegyeivel – merev, bálványszerű kidolgozás, rusztikus dolmenek, kunhalom-szerű alépítmény – utal világosan erre a még rejtőzködő másik világra, hanem azzal is, hogy épp a kultusz egyik fontos hittételét jeleníti meg: azt, hogy a korona tetején lévő kereszt – illetve egyes felekezetek szerint az eredetileg a kereszt helyén állt turul – dőlésszöge pontosan megegyezik a Föld tengelyferdeség-szögével, azaz a keringési ekliptika síkja és a Föld tengelye által bezárt szöggel. A szobrász ennek hangsúlyozására úgy csúsztatta rá a koronát a dolmenekre, hogy most minden ferdén áll rajta, kivéve az egyetlen valóban ferde elemet, a keresztet, amely így függőlegesen mered az égnek, párhuzamosan a Föld tengelyével, kicsiny mágikus antenna módjára tekint nyílegyenesen a Sarkcsillag felé.

.....

Valószerűtlen púpot a háton valószerűvé tenni kell, méghozzá úgy, hogy a világnak hátát kell hajlítni a púpig el. Cseh Tamás - Bereményi Géza: Dal a ravaszdi Sekszpír Villiamről

Még rejtőzködő, mondom. Mert amíg Michal Ajvaz azt térképezi fel, miként tölti ki észrevétlenül egy „másik világ” a megszokott mindennapi valóság üregeit, egy másik cseh író, Karel Čapek már leírta Harc a szalamandrákkal című regényében, mi történik akkor, amikor egy labilissá vált helyzetben ez a másik, sötét és szürreális világ nagy erővel benyomul a miénkbe.


Isten óvjon minket ettől.