Kdykoliv zadívám se na Prahu – a dívám se na ni stále a vždycky bez dechu, protože ji miluji –, obrátím mysl k Bohu, ať se mi schovává už kdekoliv, za hvězdnou mlhovinou či jen za starým paravánem prožraným od molů, abych mu poděkoval, že propůjčil tu velkolepou scénu i mému životu. Mně i mým radostem a bezstarostným láskám, mně i mým slzám bez pláče, když lásky odcházely. Jaroslav Seifert: Královský letohrádek |
Valahányszor Prágára tekintek – és egyfolytában rá tekintek visszafojtott lélegzettel mert szeretem őt – gondolatban Istenhez fordulok akárhol rejtőzzék is előlem, túl a csillagködökön vagy csak a molyette vén paraván mögött, hogy megköszönjem, amiért ezt a csodálatos színpadot adta életemnek, nekem és örömeimnek és gondtalan szerelmeimnek, és hangtalan könnyeimnek, mikor szerelmeimnek vége van. Jaroslav Seifert: Királyi pavilon |
Prágai posztjaink (nagyíts!)
Csehországi posztjaink (nagyíts!)
Egy volt kollégám, talán 1986-ban, egy ma már nem létező gyárban (Ganz Villamossági Művek, helyén most a Millenáris Park található) mesélt egy régi mondáról. Az eredetéről nem tudott semmit, de arról szól állítólag, hogy akkor lesz vége a világnak, amikor az utolsó madár is elhagyja a Földet. Engem ez akkor valamiért nagyon megfogott, és könyvtárakban próbáltam kutakodni a história után. A történet nyomára azóta sem bukkantam, de akkor futottam bele a "Lidicei halottak" című vers magyar fordításába, ami annyira tetszett, hogy néhány sort azóta is tudok belőle fejből. Jó találkozni most újabb sorokkal - ugyanannak a szerzőnek a tollából...
VálaszTörlés