A viinistui Észt Művészeti Múzeumnak, amelyről az imént meséltem, van egy idáig még nem említett külön terme is. A rozsdás falú egykori víztoronyban korábban időszaki kiállításokat rendeztek. Néhány év óta azonban egyetlen mester lakja be a tornyot, akinek 2020-as halála után egész műtermét ide költöztették: Jüri Arrak, a modern észt festészet egyik legnagyobb mestere.
A műterem közepén ott áll az állvány Arrak utolsó, befejezetlen festményével. És körben a görbe falakon további festmények, Arrak jellegzetes görbe figuráival.
Jüri Arrak, mint a balti művészek többsége, a szürrealizmuson és Dalín nőtt föl. Az ő hatásukról tanúskodnak abszurd figurái, jellegzetes szétfoszló, maszkszerű fejei, erős szimbólumai.
A visszatérő erős szimbólumok közé tartozik egy vörös madár, amely hol egy, hol két fejjel, mechanikus módon, mint egy bombázórepülő, száll előre vagy olykor oda-vissza az észt égen. Ez a kép, a Vörös repülés volt az első, amely Arrak magyarázatával együtt először felkeltette a viinistui gyűjteményt összeállító Jaan Manitski figyelmét, ez lett a gyűjtemény első képe.
Arrak elmondása szerint a vörös sas, akár két fejjel, akár eggyel, az Észtországra fenekedő orosz cári vagy később szovjet hatalmat jelképezi. Ilyen értelemben szerepelt az ellenség jelképeként már több korábbi, még szovjet időkben keletkezett munkáján, mint az alábbi Suur Tõll-képeken is. És hasonló jelentést hordoznak más vörös fenevadak is, mint az a sárkány, amelyet ez a rendhagyó észt Szent György döf le.
Arrak számos képet, sőt oltárképet, rajzfilmet, könyvillusztrációt készített ebben a jellegzetes stílusban. Észtország-szerte legismertebb munkája azonban az az 1980-as rajzfilm, amelyet Suur Tõll-ről, azaz Nagy Töllről, a Saaremaa-sziget híres óriás hőséről és védelmezőjéről készített. A képen felesége mellett ott van az ellenség is, aki ellen védenie kell az észteket, s akik a már említett jelképrendszerbe illeszkednek.
A nagy sikerű rajzfilm, amelyben az ellenség újra meg újra az észtekre támad, egyáltalán nem fukarkodik a vérrel és pusztulással. Nem hollywoodi sikersztori ez, ahol a mieink alig halnak meg, amiképpen Észtország történelme során is számolatlanul pusztultak lakói. Egyik méltatása azt írja róla: „ki tudja, hány észt gyermek hánykolódott az ágyban, hátborzongató katonákkal és disszonáns, barlangbéli énekekkel teli rémálomban, miután megnézte”. Talán épp ez az egyik fontos üzenete.
A filmből 2014-ben könyv is készült Jüri Arrak illusztrációival, Andrus Kivirähk észt népmese-hangulatú szövegével. Először ezt mutatom be, hogy világossá tegye a nagyon tömör video sztoriját, amelyben, minthogy 1980-ban készült, még a kevés szöveg is az ellenség nyelvén hangzik el.
Ez a történet Nagy Tõllről szól.
Miért volt épp ő a Nagy Tõll? Ki tudja! Miért tó a tó és miért fenyő a fenyő? Miért föld a föld és miért kő a kő? Mindig is így volt ez, emberemlékezet óta, és senki nem lepődik meg rajta.
Miért volt ő Nagy? Mert egyszerűen nagy volt. Nagyon nagy. Nem lett volna értelme meghívni őt vendégségbe, mert egyetlen házba se fért volna be. Még az udvarra sem. De mit is beszélek, még a kertkapun sem fért volna át. Persze könnyen átléphetett volna a kerítésen, de biztosan eltaposott volna egy csűrt vagy egy szaunát. Hogy a csirkékről, kakasokról és macskákról ne is szóljak. És Tõll a világért sem akarta volna ezt, hiszen olyan lágyszívű volt.
De azonfelül meg mi értelme lett volna vendégségbe hívni Tõllt? Hiszen a tengert sem hívod meg vendégségbe. Vagy a borókást sem. Ezek ott vannak jól, ahol vannak.
Ha akarod, te magad felkerekedhetsz és elmehetsz megnézni őket. Én is elmentem megnézni, hogyan szántotta Tõll a földjét. Nem mentem túl közel, nem akartam zavarni őt. Elég volt messziről nézni. Az eke olyan nagy volt, hogy messziről is jól látszott, még az erdőn túlról is. Akár a nap vagy a hold.
Egy lova is volt, még nála is nagyobb. Egy igazi csoda. Én nem tudom, honnét szerezte. De honnét vannak a tengernek hullámai és az égnek felhői? Egyszerűen csak vannak.
És Tõllnek felesége is volt, akit Piretinek hívtak. Éppolyan nagy volt, mint Tõll.
Odahaza dolgozott, vagy veteményesben. Amikor esténként a káposztákat öntözte, hangos csobogás hallatszott Saaremaa másik végében is.
Hogy a lovat hogy hívták, nem tudom. Tõll sosem hívta a nevén. Tõll nem volt beszédes típus. Amerre járt-kélt, vagy amikor dolgozott, mindig olyan hangja volt, mintha a tenger csapkodna, vagy a szél borzolná egy erdő magas fáit. Néha lágyan és álmosan hangzott, mint egy nyári estén, de néha nagyon felerősödött, amikor Tõll dühbe gurult. Olyankor úgy hangzott, mintha vihar zúgna a tengeren, mintha szélvész tördelné az öreg fákat, és villám csapkodná a mészkő sziklákat.
De ilyen ritkán történt. Tõll békés természetű volt.
Tõll olykor az embereknek is segített. Persze nem volt értelme minden apróságért hozzá futkosni. Például ha valaki elvesztette a kalapját, Tõll biztosan nem kereste volna meg neki.
Hiába mentél és kiabáltál volna: „Tõll, Tõll, elveszett a kalapom!”, Tõll még csak rád se bagózott volna. Nyugodtan tette volna a dolgát, a házépítést vagy a krumpliásást, s hátra se nézett volna, csak lágyan dudorászott volna, mint a nyári mező, ahol a méhek gyűjtik a mézüket. Még csak rád se szólt volna, hogy miért zaklatsz engem, te csibész, egy ilyen semmiért? eriggy és találd meg a kalapod magad, nem vagyok én sem a szolgád, sem az inasod! Nem, nem. Egyszerűen észre se vett volna téged.
Hiszen ha kimész a tengerpartra, és odakiáltasz, hogy tenger, tenger, elveszett a késem, hát ugyan már, a tenger a füle botját sem mozdítja. A hullámok tovább nyaldossák lustán a partot, mintha te és az elveszett késed nem is lennétek a világon. A nyúl nem viszi a puskát helyetted. A felnőtteknek nincs idejük ilyen apróságokra.
Úgyhogy amikor valami öregember ment Tõllhoz a betegségére panaszkodni, vagy egy gazdasszony, hogy a farkas az erdőbe hurcolta a bárányát, vagy egy család, hogy jó lenne, ha száraz idő lenne szénacsináláskor, annak nem volt teteje. Tõll nem is ügyelt volna rájuk, s nem ment volna farkast vadászni az erdőbe. És az esőre sem volt befolyása, mert nem volt elég nagy ahhoz, hogy megállítsa a felhőket.
Nem, a felhők a feje fölött úsztak.
Mert Tõll nem volt valamifajta csodatevő, boszorkány vagy varázsló, mint amilyenek más országokban, azt mondják, vannak. Nem, egyáltalán nem. Tõll egyszerű ember volt. Olyan paraszt, mint bármelyik másik. Egész nap keményen dolgozott, s homlokáról kövér verejtékcseppek hullottak alá a frissen felszántott földre.
Este meg hazament, s megette, amit felesége, Piret főzött neki. Jó étvággyal evett, az egyszer biztos. Legalább egy hordó levest és hat cipót egyszerre. De hát meg is volt hozzá a termete! Aztán lefeküdt, és aludt, mint a bunda.
Ám amíg Tõll aludt, Vanapagan, a Vén Pogány munkába lendült.
Mert hiszen ő is ugyanott lakott. De neki nem volt földje vagy bármi mása. Nem törődött ő a munkával, hanem napközben csak a mohán hevert és áfonyát evett, vagy esetleg halat fogott a tóban. Így élnek a lusta emberek. De éjjel, amikor a derék emberek aludtak, hozzálátott a gonosztevéshez. Nagy köveket vett föl a partról, és telehajigálta velük Tõll frissen szántott földjét. Szétszórta a csinosan megrakott szénaboglyákat. Felborogatta a szépen felállított sövényt. Aztán visszafutott az erdőbe, s kuncogott.
Reggel Tõll egy kicsit hangosabban morgott, mint amikor a hullámok a sziklafalat csapdossák, de nem eredt Vanapagan nyomába. Összeszedte a köveket, elrendezte a szénaboglyát, és újra felállította a sövényt. Egy kis időbe tellett, de nem annyiba, mint egy hétköznapi embernek. Hiszen Tõll Nagy volt.
A Vén Pogány a bozótból figyelte, és füstölgött. Nem tetszett neki, hogy Tõll olyan nyugodtan végzi a dolgát az ő ármánykodása ellenére. Hiszen ő a gonoszságot szerette. Bosszantotta a közönséges embereket is, felborította a bogyókkal teli kosarat, tévútra vezette őket az erdőben, a mocsárba csalogatta őket. Olykor, ha már unta az erdei életet, még a házakba is belopózott, és lyukat tépett a nádfedélen a kampós ujjaival – hiszen milyen jó látni, ahogy az eső a becsületes ember fejére ömlik a tetőn keresztül. Ilyen mihaszna teremtés volt. De szerencsére minden családnak van egy kutyája, akik ha kiszagolták a Vén Pogányt, már messziről rátámadtak, belecsimpaszkodtak a szőrös combjába, úgy, hogy csak repkedtek a csimbókok. És ha éppen nem volt kéznél kutya, egy berkenyefáról nyesett bot is megtette. A Vén Pogány rettegett ettől: ha eltalálták, a gonosz szellem kék füstöt eregetett a farka alól, mintha nedves szénát gyújtottak volna. Aztán egy szempillantás alatt odalett, és nem is jött vissza egy ideig. Elrejtőzött az erdőben, s ott szőtte szégyentelen terveit.
De általában véve a Vén Pogányhoz is hozzászoktunk, ahogy a rossz időhöz is. Egyszerűen ki kell bírni, nincs mit tenni.
Persze Tõll enyhén szólva is egészen másfajta ember volt. Egy rossz szavam nem lehet rá. Ahogy mondtam, nagy bajban mindig segített. Például amikor vihar tombolt, és a férfiak kint voltak a tengeren, mindig Tõllhoz mentünk, hogy tartsa rajtuk a szemét, figyelje, hogy boldogulnak odakint. Tõll magas volt, messzire látott. Olyankor otthagyta a mezei munkát, kifogta a lovát, s megállt a tengerparton. Akár órák hosszat is ott állt mozdulatlanul, és mereven bámulta a tengert. S nem mozdult onnan, amíg a hajó és az emberek biztonságos kikötőbe nem értek. Szakadt az eső, dühöngött a vihar, a víz nagy robajjal folyt végig Tõll hátán, de Tõll csak állt ott, észre sem véve az esőt. Úgy állt ott, mint egy szikla, vagy mint egy nagy fa, amelyen nem fog a vihar. Néha, amikor besötétedett, lámpást is tartott a kezében, hogy az emberek odakint a tengeren lássák a fényt, és hazataláljanak. Mintha világítótorony lett volna.
De mit is mondok – sokkal jobb egy világítótoronynál! Mert a világítótorony csak áll és világít, de a bajba került hajónak ez már nem sokat számít. Az emberek sikoltoznak és vízbe fulladnak, de ez a nyomorult csak áll ott, mint egy bot, és céltalanul villog, amire már régen nem figyel senki. Miért is figyelnél rá, amikor már régen a halak országában vagy. A világítótoronyban nincs együttérzés meg ilyenek, az csak egy élettelen és lelketlen dolog.
De Tõllt teljesen más fából faragták, az ő szíve hevesen dobogott a mellkasában. És micsoda nagy szív! Amikor látta, hogy a dolgok rosszra fordulnak, nem vesztegette az időt, egyenesen belegázolt a vízbe, a két tenyerét maga előtt tartva, ahogy teljes sebességgel gyalogolt át a hullámokon. Akármilyen mély volt a víz, Tõllnek csak a derekáig ért. Még a nagyobb hullámok is átcsaptak a hóna alatt. Úgy gázolt át a tengeren, mint a medve a rozson, egyenesen a bajba jutott hajóhoz, s két kézzel megragadta azt. Aztán lenyúlt a vízbe, egyenként kikotorta az embereket, kirázta belőlük a vizet, s felültette őket a vállára. De ha hal vagy fóka került a kezébe, azt óvatosan visszaengedte a vízbe. Hogy is hozta volna ki őket a partra, mi értelme lett volna, hiszen az otthonuk a vízben van.
De az embereket kimentette az utolsó szálig. Ők is besegítettek, azt kiabálva: „Juku még ott van valahol! Mäidu sincs meg!” Akkor Tõll újra lenyúlt a vízbe, míg meg nem találta az összes Jukut és Mäidut. Senkit sem hagyott megfulladni. Ha valaki már búcsút mondott a szaros kis életének és elfogadta a nedves sírt, Tõll a fülénél fogva húzta ki belőle, és kiverte belőle a sós vizet. Szépen partra hozta az egész legénységet, aztán visszament a hajóért. Ő maga egy szót sem szólt, csak halkan mormolt, mint a tavaszi nyírfa. Az emberek, mintha megértették volna, lelkesen dicsérték Tõllt, köszöngették neki, s hangosan kiabáltak: „Soká élj!”. Tõll ilyenkor elmosolyodott, aztán hazament. Piret forró káposztalevest főzött neki, amire szüksége is volt, miután megjárta magát a tengerben.
Az emberek szerették Tõllt az ilyenekért.
Úgyhogy nyilvánvaló, hogy Tõll különösen nagy segítséget nyújtott, amikor ellenség tört az országra. S ez nem egyszer történt, mert képzeld, vannak olyanok, akik nem tudnak békésen otthon ülni, hanem mindig erre-arra lófrálnak. Pedig milyen jó szép időben otthon lenni! A saját házadban, a magad ura vagy, azt csinálsz, amit akarsz, senki sem tiltja. Elmehetsz a szaunába, keverhetsz magadnak egy tál kamát és eheted két pofára, vagy csak állsz az udvar közepén, és nézed, hogyan virágzik a pitypang, s hogyan dobol a pettyes harkály a lucfenyő tetején, annyi mindent csinálhatsz! És olyan béke és öröm van a lelkedben, hogy nem akarsz elmenni sehová – legföljebb a hátsó szobába, a puha ágyba, ahol édes álom vár.
De látod, egyesek nem értik ezt. Mintha hangya lenne a gatyájukban, csak jönnek és jönnek. Igazi holdkórosok! És nemhogy békében jönnének, mint egy barát, aki először kopog az ajtón, aztán kezet nyújt, hogy köszöntsön, s aztán megmutatja, milyen ajándékot hozott a zsebében – nem! Ezek fegyverrel jönnek, hangosan üvöltve és üvöltve, nyilakat lődözve, karddal hadonászva, dárdával döfködve, hörögnek és kiáltoznak, mint az őrült!
Letapossák a pitypangot és elijesztik a harkályt.
Tõll mindig segített az ilyen emberek ellen. Mert nem könnyű az őrültekkel. Az emberek maguk is igyekeztek, derekasan harcoltak, csatákat vívtak, amelyekre tisztelettel emlékeznek, de a bolond csak bolond marad, erős, kemény nyakú, és újra meg újra támad. Ha kidobod az ajtón, visszajön az ablakon, vicsorgó foggal. Ha levágod a fejét, bumm, másik nő a helyén, még gonoszabb az előzőnél. Mit tehetsz egy ilyen bosszantó szúnyograjjal? Nem rázhatod egyfolytában a karodat, amikor mind rádvetik magukat. És ha nem kapsz segítséget, minden véredet kiszívják.
Ez a segítség Tõll volt. A gazemberek nem tudtak ellenállni neki.
Hogy is tudtak volna, hiszen Tõll sokkal magasabb volt náluk! Mint egy lucfenyő az áfonyánál. Amikor Tõll megérkezett a csatamezőre, a rossz fiúk már nem mulattak soká. Nem volt semmilyen harci felszerelése, hiszen értelmes ember miért is tartana ilyet odahaza, ahol semmi haszna, hát karddal nem lehet szántani vagy íjjal levest kavarni. De Tõll felvett egy régi kocsikereket, s egy pillanatra sem szűnt meg lóbálni azt. Az ellenség hullott előtte, mintha gömbvillám cikázott volna át a mezőn. Tõll balra lendítette a kereket – suhi! –, aztán jobbra – suhi! –, s legtöbbször harmadik suhintásra nem is volt szükség. A nyomorultak úgy feküdtek a mezőn, mint az üres borsóhüvelyek, mindegyik kiesett a cipőjéből.
Az embert még szánalom is elfogta, ha rájuk nézett. Tágra nyílt szemek, szélesre tárt szájak, s széles keréknyom mindnek a hasán, mint egy vörös derékszíj. De hát így kellett legyen… Nem volt más mód. Hát ki kezdett háborút a másik ellen! Maradtak volna otthon, dolgoztak volna békésen, ehettek volna este krumplipürét heringgel, s mindenki boldog lett volna.
De így, látjátok, hogy jártak. Nem voltak jók másra, csak a földet trágyázni.
Na de hát a Vén Pogánynak nem épp akkor támadt kedve megint a disznóságra, amikor Tõll pont a kutyák megbüntetésével volt elfoglalva? És persze nem az az ember volt, akinek skrupulusa támadt volna bármilyen gonosztettől. Ó nem, mindig készen állt rá, hogy ártson Tõllnek! És most pont alkalmas volt rá az idő: a gazda háborúban volt, ott tette a dolgát és kaszálta a gonosztevőket, de Vanapagan, a gonosz szellem már itt ólálkodott a csűr mögött. Tõll felesége, Piret egyedül volt otthon, az új házat építette. Amúgy persze Tõll csinálta ezt, de most az ellenségre kellett mennie, s Piret erős asszony volt, a legnehezebb kőtömböket emelgetni sem volt kunszt neki. Vállára vette, s vitte, ahová kellett. Pontosan a helyére illesztette, odaigazította, megkopogtatta, s a fal szépen emelkedett. Gyönyörű ház lett volna, magas és erős, pontosan Tõllnek és Piretnek való…
De másként alakult. A Vén Pogány a markába köpött, és hozzálátott a gonosztevéshez. A kövek közé dugta hosszú, éles karmát, feszengette és húzogatta őket, térdével noszogatta, vállával lökdöste a falat, még a fejével is csapkodta, mint a kos.
Piret rákiáltott: “Mit művelsz itt, te gonosz lélek, büdös macska? Tűnsz el azonnal?” De a Vén Pogány nem félt Pirettől úgy, ahogy Tõlltől! Ha Piretnél kéznél lett volna egy berkenyeág, legyőzhette volna vele a Vén Pogányt. De Piretnek éppen nem volt berkenyeága, s a berkenyék messze nőttek onnan. Ha elment volna, hogy törjön egyet, a Vén Pogány azalatt lebontotta volna az egész házat.
Úgyhogy Piret nem ment sehová, csak szidalmazta a Vén Pogányt.
De az csak nyomult tovább. Arca elkékült az erőfeszítéstől, nagyokat szellentett. És láss csodát, a végén elérte, amit akart: a ház imbolyogni kezdett, és darabokra esett. A kövek és faldarabok hullottak, mint a jégeső. Piret megpróbálta elkapni őket, de túl sok volt belőlük. Szinte mindenfelé zuhogtak, ledöntötték Piretet a lábáról, és agyonütötték őt. Igen.
Szörnyű eset volt ez. Piret aranyszívű asszony volt. Mindig segített a kevésbé szerencséseknek, még jobban is, mint Tõll. Persze ő sem jöhetett mindig az első hívásra, hát a háztartás kemény munka, a főzés, a takarítás, a mosás, a szövés – mindez Piret vállát terhelte. A háziasszonynak mindent is kell intéznie. De ha egy perc szabad ideje volt, azonnal jött. Segített az özvegyasszonynak felemelni a káposztáshordót. Vagy kihúzni a mocsárból a belecsámborgott tehenet. Vagy besegíteni valami nehéz munkába. Néha még egy fájdalmas zápfogat is kihúzott. Hatalmas és erős teste ellenére gyengéd szíve volt. Kedves és barátságos. És most Vanapagan ilyen csúfot űzött belőle… Lehet ennél ijesztőbb?
Tõll hazatért a csatából, az ellenség vérétől vörös kocsikerékkel, s ment volna a szaunába, hogy lemossa magáról a háború mocskát… De a szauna hideg volt, a ház romokban, a felesége holtan.
Tõll csak állt egy darabig és nézett. Aztán valami erős hang tört fel belőle, egyre erősebb! Tõll dübörögni kezdett, mint a gabonát őrlő malomkerék. És megindult Vanapagan nyomában!
A gazfickó a bozótban rejtőzött, egyfelől a sikeres gaztettnek örvendve, másfelől azonban rémülettel is letelve, mert tudta, hogy Tõll ezúttal nem hagyja annyiban a dolgot. Mindeddig nem ügyelt Vanapagan játszadozására, hiszen nem volt nagy dolog újra rakni a szétszórt szénaboglyát, de ha a feleségedet ölik meg, azt nem tűröd tovább. Az ilyesmi büntetésért és bosszúért kiált.
És Tõll megindult. Kezében egy nagy berkenye bottal – vagy mit is beszélek, egy egész berkenyefával, amelyet gyökerestül tépett ki a földből. Azzal akarta hosszában kettévágni a Vén Pogányt, mint egy nyírfatuskót, az megfelelő büntetés lett volna az öreg gazfickónak.
Persze a Vén Pogány is talpra ugrott. Inalt, ahogyan csak bírta, szőrös patái villogtak, nyelve kilógott a szájából, s szarva olyan tüzes volt a félelemtől, hogy szinte gőzölt. De Tõll fürge fiú is volt, ha kellett. Amúgy lassú víz partot mos természet volt, a nagy emberek szokása szerint. Tízszer mért, egyszer vágott. De ha arról van szó, hogy elkapd a Vén Pogányt, s annak rendje-módja szerint megbüntesd őt gyilkos tettéért, minek mérj egyszer is? Akkor csak vágj! Vágj és üss, üsd bele füléig a földbe, hogy a gonosz szellem ne tudjon többet kikelni belőle!
Úgyhogy szaladtak körbe-körbe, elöl Vanapagan fényes kiáltással, mögötte Tõll sötét ordítással. Az emberek a sövények mögé rejtőztek, nehogy valamiképpen közéjük keveredjenek, amíg ezek a számlájukat intézik. Persze mindenki Tõllnek drukkolt szívében, és biztosak voltak benne, hogy Vanapagan ezúttal nem ússza meg szárazon.
Végül a Vén Pogány elérte a láp szélét, s egyenesen nekivágott, egyik zsombékról a másikra ugorva, akár a béka. Gyakran rejtőzött el a lápon, úgy gondolta, ismer minden titkos ösvényt, s hogy még a nagy és súlyos Tõll sem meri őt követni a zsombékok közé, vagy elsüllyed benne. De ehelyett maga a Vén Pogány lépett rossz helyre, a zsombék helyett az ingoványba, és nyakig süllyedt a mocsárban. Nagy félelmében elfelejtette az ismerős jeleket. Ugyan próbálhatod tisztán tartani a fejedet, amikor egy dühödt Tõll liheg a nyakadban, s a berkenyefa süvöltésétől a farkad szőre az égnek áll! A gonosz szellem elvesztette az eszét!
De az is lehet, hogy maga a láp mozdult el, kiszélesítette az ingoványait és megpuhította a zsombékokat. Mert a láp és a mocsár is a Nagyok közé tartozik, akár Tõll. Hosszan tűrnek, de nem örökké. Egy napon elfogy a türelmük. S akkor a rosszfiúknak nincs kiút belőlük.
Akár így, akár úgy, a nyomorult elsüllyedt a mocsárban, és soha többé nem jött ki onnan. Ki nyújtana segítő kezet egy ilyen gyilkosnak? Hát senki. A gonosz szellem halk sziszegéssel süllyedt el a sárban, a mocsár legaljáig, csak néhány buborék tört fel időről időre a felszínre, s pukkant szét csöndes hangon: „Kupsz… Pupsz… Szupsz…”
S a láp nyugodt volt ismét, mintha mi sem történt volna.
Tõll a földből kitépett berkenyefát visszadugta a földbe, hadd nőjön, a láp szélén, hogy megjelölje a helyet, ahol Vanapagan megfulladt. És figyelmeztető jelként, hogy itt rejtőzik a gonosz. Azután hazament – vagy mit is beszélek, hiszen nem volt otthona többé. Minden leomlott, összedőlt, darabokban. S a drága Piret teste a romok közepén.
Néha eltűnődik az ember, ugyan min bánkódhatnak a Nagyok. De látod, van min. Nagyon erősen tudnak bánkódni. Ebben nem különböznek a kicsiktől.
Tõll többé nem állt neki újra felépíteni a házat. Teljesen érthető. Mit kezdesz egy házzal, ha nincs már feleséged? Kivel ülsz odabent, kivel eszel kását? Kivel alszol egy ágyban? Ehelyett összeszedte a szétszórt köveket, és sírt épített belőlük. Hatalmas kő sírt, s oda temette el az ő Piretjét. Gyönyörűen eltemette, ahogy kell.
És aztán ott maradt a sírnál állva jó ideig. Jó pár napig.
Nem szólt egy szót sem, csak olyan hang hallatszott, mint amikor sok százezer kabóca ciripel egyszerre augusztusban. Mintha egyszerre játszottak volna a kis hegedűjükön Nagy Piret emlékére és tiszteletére.
Ez a ciripelés mindent betöltött. Mindenki hallotta, és tudta, hogy Tõll a feleségét gyászolja.
De nem hagyták sokáig gyászolni. Az ellenség ismét a földre támadt. Nem szánthatsz vagy építhetsz békében, még a tulajdon feleségedet sem gyászolhatod meg illő módon, mert a hollók egy perc nyugtot se hagynak, csak jönnek és jönnek! Azok nem szántanak, nem építenek házat, nem gyászolják a halottaikat. Nem! Hát miért is tennék? Mire kéne nekik a felszántott föld, amikor nem vetnek és nem aratnak, azt sem tudják, hogy kell kenyeret sütni, csak a másét falják fel. És házakra sincs szükségük, mert nem ülnek otthon, nincs is otthonuk. Úgy rohangálnak fel-alá, mint a tehén, amelyet a farka alatt harapott meg a medve.
Ja és a halottaikat sem gyászolják soká. Aki elesett, elesett, annyi neki. Hadd heverjen a döge a mezőn!
Ilyenek ezek. Rútak. Rémítőek. Én élni nem tudok, s másokat sem hagyok.
De ezúttal a falánk férgeket egy hatalmas főnök potroha kísérte.
Egy nyomorult teremtmény. Annyira eltelve önmagával, hogy rossz ránézni. Akkora, mint egy fiókos szekrény. Mert igenis van különbség nagy és nagy között. Tõll is nagy volt, de ő igazán nagy, minden tekintetben nagy, teste-lelke nagy. Ám némelyek lelke olyan apró, mint egy egér, de a testük úgy növekszik, mint a tintapaca a papíron, egyre terjed, míg csak szörnyeteggé nem válik. Igen, mint a porcsomó a sarokban, amelyik egyre nagyobb lesz, ha le nem szeded időben a seprűvel, vagy mint egy kicsi pörsenés az orrodon, amelyik egyre csak nő és dagad, míg végül ki nem fakad. Az apró méret még nem tűnik fel, egész addig, míg el nem foglalja a helyet a békés emberek elől, úgy, hogy végül a falhoz szorítja őket.
Mert a háború nem más, mint nyomás. Akik teleették magukat, szűknek érzik a helyüket, és terjeszkedni kezdenek. Elhúzódhatsz előlük, elrejtőzhetsz egy sarokba, vagy bebújhatsz egy repedésbe, mint az ágyi poloska, de ez sem segít, mert túl kevés a hely a nagy hasuknak, egyre csak dagadnak, mintha valaki hátulról levegővel pumpálná őket. Úgyhogy végül nem marad más választásod, mint hogy fogsz egy tűt és beleszúrod a szörnyeteg hasába, hogy kiengedd a fölösleget. De ha a has bőre keménynek bizonyul, akkor nem marad egyéb a kardnál. És akkor már ott is van a háború.
Így volt ezúttal is. Az ellenség ismét a pályán, mitévő leszel? Muszáj harcba szállnod ellene! Legszívesebben otthon ülnél, borsólevest főznél, és néznéd, ahogy a gyerek a macskával játszik, de tudod, hogy úgysem hagy békén. Ha nem szállsz szembe a rablóval, akkor eljön a házadba és a lábával mászik a levesesfazékba. Úgyhogy vedd elő a kardod a kredencből újra, és eriggy.
De most ez a hatalmas gazember főnökük is velük jött. Ott tombol, gyilkol a jobb és a bal kezével. Egy kicsi embernek nehéz szembeszállni egy ekkora bikával. Ez Tõll ügye. Számítottak rá.
És Tõll jött. Ezúttal egy egész szekérrel jött, s egész keserűségét a keze ügyében lévő kölykökre öntötte ki. Még nagyobbra nőtt, úgyhogy egészen hátra kellett hajtanod a fejed, hogy Tõll arcát lássad, s az az arc komoly volt és szigorú, teljesen sötét árnyékba burkolózott. S az az üvöltés! Olyan volt, hogy még mindig cseng tőle a fülem. Tõll ma nem volt vicces kedvében, egyáltalán nem!
A szekér felemelkedett és lesújtott, s az ellenségből nem maradt más, mint egy halom vörös kása, mintha valaki véletlenül beleült volna az érett eperrel teli kosárba.
Fa- és csontdarabok repültek!
Reccs – és a térdek kötéllé fonódtak!
Bumm – és a lábujj a szemöldökbe fúródott!
Sikolyok és belek terjengtek a füvön!
Nézd csak, hólyagok gurulnak!
A fogak és állkapcsok a tarkón jöttek ki!
Ropp a kalap – és takony fecskendezett a fülből!
Hupsz – és a fenekek kilapultak!
Kraccs – és a köldök a fejbúbra költözött!
Puhh – és a sípcsontokból szarvak lettek!
És még egy-két húzás itt meg ott.
De világos, hogy egy közönséges parasztszekér nem sokáig bírja ezt a terhelést. Végtére is a szekeret nem arra tervezték, hogy embereket öljön és csépeljen. Egyáltalán nem szokta az ilyen munkát. A szekér hasznos jószág, ha gabonát kell a malomba vinned, vagy szénát hazahoznod, vagy egy malacot a vásárból. Olyankor becsületesen végzi a dolgát, és szolgál téged. És akkor is a barátod és jobbkezed lesz, amikor egy szép lánynak akarod megkérni a kezét, vagy amikor kicsit később ugyanazzal a szép lánnyal az esküvőre mész. Olyankor nem fárad el, nem törik össze, teljes szívéből fog gurulni, és örömmel nyikorogni. De ha elkezdesz embereket hupálni vele, még ha ellenséget is, a szekér hamarosan szomorúan recsegni kezd, elveszti az egyik kerekét, aztán a másikat, végül a harmadikat és negyediket is. Mert a szekér nem fejsze vagy bunkósbot, ő ahhoz szokott, hogy szépen guruljon a lópatkók nyomában, nem ahhoz, hogy süvítsen a levegőben. Hát így történt, hogy Tõll jó öreg szekere is darabokra hullott, s darabjai a szanaszét heverő testek közé estek.
Tõll ott maradt üres kézzel. De még ezek is több lapát méretűek voltak. Ha összecsapta őket, az ellenség koponyája palacsintává vált.
Tõll lehajolt, hogy az öklével csapjon le a rablók fejére, hogy ujjaival messze pöckölje őket. És ekkor az ellenség főnöke lecsapott rá a kardjával.
El tudjátok képzelni ezt a szívtelen és undorító cselekedetet? Úgy sújtott le Tõll nyakára az éles kardjával, s új vágta kettőbe, mintha egy májas hurkát vágna ketté. Kettévágta, teljesen kettőbe! A fej erre esett, a test meg amarra.
Nézz oda.
És akkor a nyomorult hangos nevetésben tört ki. Úgy csapkodta össze a két tenyerét, mintha valami zsonglőr vagy kötéltáncos mutatványát látta volna. A másikat szörnyű csapás érte, a feje leesett a nyakáról, de emez csak ha-ha-ha! És ő maga hajtotta végre ezt a szörnyű mutatványt. Szégyelld magad. Na de mit érsz ezzel? Te rothadt teremtmény, te penészes krumpli.
De Tõll nem közönséges ember volt. Ő volt a Nagyok egyike. És ha ezekre kardot fogsz, attól még nem hagyják befejezetlenül a munkát.
Például ha beledöföd a kardodat a tengerbe? Vajon elkezdenek visszafelé futni a hullámok, vagy teljesen megállnak? Neeem. A hullámok továbbra is nagy erővel jönnek feléd az üvöltő tengerből, és darabokra zúzzák szegény csónakodat.
Vagy mit számít, ha fejszét lengetsz a viharos szél felé? Ha tisztességes munkát végez, úgy letépi a tetődet, mint a hagyma héját.
Így tett Tõll is. A feje persze gurult a maga útján, mint egy nagy hordó, tehénlepénnyé lapítva útjában minden ellenséget. De teste felállt, keze megragadta a főnököt, és összenyomta.
De még hogy!
És huss, a szörnyeteg lelke minden belsőségével együtt felröppent az égbe, mint a cseresznye magja. Csak az üres bőr maradt Tõll ujjai között.
Tõll megtörölhette volna vele az orrát, de az sajnos a fején volt. Amely pedig már ki tudja, merre járt.
De Tõll fej nélküli teste, mintha még mindig lenne szeme, ide-oda fordult, s végül megtalálta, amit keresett. Nevezetesen a tulajdon fejét.
Odament, és felemelte. Mindenki csendben volt, mert a csatának vége volt, s az ellenséget ripityára verték. Időközben az est leszállt, s csak a békák kuruttyoltak az árkokban, mert tavasz volt, a párzás ideje.
És a harsány kvartyogás dallamára Tõll megindult. Feje a hóna alól szomorú tekintettel nézett. Látod, hogy jártunk? Muszáj volt ez?
Nem, nem volt muszáj. Határozottan nem volt muszáj. De utólag mit tehetünk?
Tõll ment és ment. Lassan, de egyenesen. Olyan messzire, hogy eltűnt szem elől. Egy nagy ember, hóna alatt egy nagy fejjel.
Később egyesek azt mondták, hogy Tõll azt mondta: ha bajban vagytok, hívjatok. visszajövök és segítek. De ez erősen kétséges, mert Tõll nem volt a szavak embere.
Legalábbis azóta biztosan nem. Azóta soha senki nem látta. De biztosan nem tűnt el. Ugyan már. Hogy is tette volna?
Ha néha hallod a tenger barátságos mormolását, vagy amikor a szél lágyan simogatja a mezőket, vagy a tücskök cirpelésére és a méhek zümmögésére figyelsz, vagy a hó tompa ropogására télen – de olykor a vihar sötét és fenyegető robajára és a távoli mennydörgésre is, mintha az égbolt legmagasabb csúcsáról jönne! –, olyankor világos, hogy Tõll valahol ott van, egészen közel. Jó vagy rossz hangulatban, de mindenképpen ott. Te a magad ostoba fejével esetleg elmehetsz valahová, hogy soha ne gyere vissza, de Tõll nem. Ő ott dudorászik magában, és soha nem hagyja el az otthonát.
Soha.
És ez boldoggá teszi az elmét és békével tölti el a szívet.
De Tõll lova eltűnt valahová. Ami nagyon meglepő, mert még egy tű sem akkora, hogy ha leesik, többet ne találnád meg. Márpedig Tõll lova nagy volt!
Nagyobb, mint egyesek szaunája. És mégis eltűnt. Ez egy csoda.
Utazzon velünk!
Heti előadásaink
Atlantisz
Ántivilág
Csehország
Fényiratok
Ismerd meg a
Kaukázus
A Kelet képei
Könyvek, kiállítások, zene, film
Krím
Lwów/Lemberg
Mallorca
Odessza
Papírmúzeum
Perzsa levelek
A propaganda múzeuma
Temetők
Üzenet a falon
A zsidó örökség
