A kisállatok temploma Tiranában

Amikor este Tiranába érve elsuhanunk mellette az autópályán, a ronchampi kápolnára emlékeztető ívelt betonfalai és a homlokzatán derengő kereszt miatt azt gondolom, talán egy modern templom. De milyen eredeti formájú! Másnap reggel, mielőtt tovább indulnánk Beratba, odakanyarodunk, megállunk előtte.

Ekkor már látjuk, s a térkép is jelzi, hogy nem templom, hanem kórház, mégpedig állatkórház. De akkor is nagyon eredeti formájú. A konkáv beton falak nem lezárják, hanem inkább csak körberajzolják az épületet, vitorlákként veszik körbe, mint egy hajót. A vitorlák közül itt-ott előbukkan a hajó teste, a konkáv formákkal ellentétben álló, szabálytalan vonalú egyenes párkányok és nagy üveg falak, s a „fedélzet”, a róla kémlelő kicsi gránátalma- és olajfákkal.

A fedélzetről egy hajós is kémlel minket, egy fekete ruhába öltözött vigyorgó orvos, aki fotózásunkat látva megkérdezi, akarunk-e felmenni a tetőteraszra. Persze, hogy akarunk. Lejön értünk, átvisz a recepción, végig a szabálytalan kör alakú formákkal fedett beton folyosókon, fel az emeletre.

A két tetőteraszt is a konkáv vitorlák határozzák meg, körbefogva, emelt ágyásokban folytatódva, s a környezettel összekapcsolva őket. Most látszik, hogy a beton nem öncélú választás volt, hanem nagyon is harmonizál a környező épületekkel. Tirana egyik legelegánsabb negyedében vagyunk, s körben a lágyan ívelő dombok között modern stílusú lakótelepek emelkednek. A környéken több jónevű nemzetközi építésziroda is emelt markáns épületeket. A kórház nagyon is illik közéjük, ugyanakkor el is tér tőlük ívelt formáival, ahogy egy hatalmas Henry Moore-szoborként áll a térben.

„Szükség is volt rá, hogy ilyen látványos legyen”, mondja kalauzunk, Emre Aslan, azaz Oroszlán Imre, aki Ankarából jött Tiranába, hogy három albán állatorvossal együtt megalapítsa ezt a kórházat. „Albániában csak kapcsolatok révén lehet bármit elérni. Nekünk nem voltak kapcsolataink, úgyhogy egy hagyományos kórházépület engedélyeztetése reménytelen lett volna. De most az a trend, hogy ha valamit művészetnek tudunk beállítani, akkor az önkormányzat ráharap és jóváhagyja. Így is történt.”

A tervezéssel a svájci Davide Macullo irodát bízták meg. Érdemes is átnézni az ő oldalukra, mert sokkal szebb fotókon mutatják be a kórházat, mint amilyeneket én a rövid látogatás alatt, az orvosra figyelve és a térben egyenletesen szétterjedő útitársakat kamerámmal kerülgetve készíthettem.

Emre személyesen is részt vett a tervezésben, ő konzultált az építésszel és véleményezte terveit. „Eredetileg nem ilyen lett volna az épület, hanem csupa ablak”, mutatja a mobilján. „Mint egy nagy ementáli sajt. Úgyhogy kértem Davide-ot, hagyja el az ablakokat.” Így állt elő a mostani tömör, várszerű épület, amelynek brutalizmusa meglepően illik Albánia közelmúltjának építészeti hagyományába. De a kerek formák megszelídítik a brutalizmust, Alvar Aalto organikus modernizmusára, Oscar Niemeyer íves beton épületeire, vagy Le Corbusier kései munkáira emlékeztet, amilyen a ronchampi kápolna.

„Ahogy a sötétben elhaladtunk előtte, templomnak is hittem”, mondom. „Épül itt a közelben egy modern templom”, válaszolja, „de a miénk sokkal szebb. Az olyan…” keresi a hasonlatot, „olyan kórházszerű”. „Cserélhetnének, hogy ki-ki a maga funkciójának megfelelő épületbe kerüljön”, javaslom. „Á, nekem ez jobban tetszik. És mi is Istent szolgáljuk, csak más módon, az Ő teremtményeinek gyógyítása révén.”

Kiderül, hogy nemcsak az épület eredeti, hanem a kórház is a legjobb állatkórház egész Albániában. „Egyedül mi foglalkozunk például állatfogászattal, én vagyok az egyetlen specialistája az országban. A macskáknál nagy gond például, hogy a tápon élve nem rágnak eleget, elsorvadnak a fogaik. Úgyhogy még műfogsorokat is készítünk számukra.” Elképzelem, ahogy a macska este, lefekvés előtt kiveszi és az éjjeliszekrényen kis pohárka vízbe teszi a műfogsorát, de kiderül, hogy ezek rögzítve vannak. „Egy nagy testű kutyán agyműtétet kellett végrehajtanunk, s az erre ide hívott török specialistának a helyi emberkórház felajánlotta a műtőjét. De az megnézte, és a miénket választotta, mondván, hogy az sokkal jobb.”

Elmondja, hogy az épület már számos díjat nyert, sok szaklap bemutatta, gyakran jönnek fotózni. „Itt a lakótelepen”, mutat ki, „először tiltakoztak az ellen, hogy állatkórház épüljön a szomszédjukban, minden módon megpróbálták megakadályozni. De mióta 2024-ben megnyitott, azóta már látják, milyen híres lett, és büszkék rá. Hiszen az egész környék, és így az ő lakásaik értékét is emeli.”

Brutalista cirkusz Albániában

A Cirku képét először egy olasz urbex-oldalon láttam. Ahogy az urbex-oldalakon szokás, semmi pontos információ nem volt róla, csupán annyi: „Brutalista cirkusz Albániában.” De nem tellett sokba rátalálni, hogy a betonváz a dél-albániai Patos városkában áll, Apollonia ókori város romjaitól nem messze. Minthogy albániai utunk amúgy is arra vezetett, megbeszéltük, hogy tartunk egy megállót Patosban.

Patos az albán olajmezők fővárosa. Az 1928-ban felfedezett Patos-Marinëz olajmezőn fekszik, amely Európa legnagyobb szárazföldi (tehát nem-tengeralatti) olajmezeje. Ahogy a város felé haladunk, mindenütt kicsi bólogató olajkutakat és hatalmas, rozsdás olajtartályokat látunk. A levegőt betölti a kőolaj nehéz szaga.

A városban semmi sem mutat a gigantikus cirkusz felé. Szerencsére Google Views-n már végigböngésztem az utcákat a jellegzetes sokszögű szürke formát keresve, s meg is találtam egy mellékutcában, a Rruga Çamërián.

És tényleg ott van. A főutcáról blokkházak közé leágazó utca néhány száz méter után villásan kettéágazik, s egyik ága félkörívben megkerüli a Cirku roppant vasbeton vázát.

A sokszögű épületen körben nagy vasbeton rácsos ablakok futnak végig, belátni a belsejében dúsan tenyésző fügefákra. A kör alakú tetőnyíláson vasszerkezet tart egy harmonikásan hajtogatott, csillag formájú tetőt. Az épületet az utca felső része felől alacsony egykori belépő csarnok veszi körül, míg a lefelé lejtő alsó utca felől nagy vasbeton pillérek támasztják alá.

A cirkusz az 1980-as évek végén épült, a kommunista rezsim hangulatjavító próbálkozásaként a nyilvánvaló gazdasági csőd és társadalmi elégedetlenség láttán. A helyszín kiválasztásához Patos olajváros akkori súlya mellett az is hozzájárult, hogy innen származott a híres Balla cirkuszi család, Arnold és Artan Balla, a Balla Brothers. De a rezsim előbb ért véget, mint az építkezés. A Cirku soha nem működött, s azóta is folyamatosan pusztul.

Az egyik albán TV-csatorna nemrég készített videót a cirkuszról, fel is rakták YouTube-ra. Vizuálisan elég jó, de a kísérőszöveg persze csak albánul van. Most készítem a magyar és angol nyelvű feliratot alája, ha meglesz, újra felrakom azzal együtt. Nézzenek vissza.

A cirkusz mellett egy ugyancsak monumentális nagy négyszögű épület áll, kiugró felső szintjét ugyancsak vasbeton pillérek támasztják alá. Mintha valahogy összefüggésben lett volna a cirkusszal. A külső lépcsőn néhány fokot felmenve belátunk az ablakon a bent működő nyugdíjasklubra. Férfiak sakkoznak, dominóznak, ahogy meglátnak, vidáman üdvözölnek. De bemenni nem tudunk; mint később kiderül, a klub bejárata teljesen az ellenkező oldalon nyílik.

Az épület földszintjéről szőke hölgy jön ki. Bemutatkozik: ő a földszinten működő ifjúsági klub vezetője. Röviden elmondja, mit is látunk. Az épület a szocialista olajipar virágzásának idején a város művelődési háza volt, nagy előadó- és moziteremmel, könyvtárral, klubtermekkel, szakkörökkel. A város a környék intellektuális központja is volt, sok ide költözött mérnökkel („laktak itt orosz mérnökök, lengyelek…”) tanárokkal, pezsgő kulturális élettel.

Aztán a szocializmussal együtt a virágzás is elmúlt. Az olajipart külföldi kézbe adták, a helyi értelmiség jórészt eltűnt. A művelődési ház felét privatizálták, benne a könyvtárral; a könyvek sorsáról senki sem tud. Ő és néhány kollégája nagy odaadással működtetnek szakköröket a helyi gyerekek számára. Behív, körbevezet. Rajzszoba, zeneszoba, táncterem ruhatárral, varróterem. „Körülbelül ötven gyerek jár ide. Épp most volt fellépésünk a nagyszínpadon”, mutatja a telefonján a fotót a népviseletes táncos csoportról.

Átvezet a nagyszínpadra is, amely a túlsó oldalról nyílik, a művelődési ház főbejáratán át kell felmennünk két emeletet. Az emeletek falain nosztalgikus fotótablók az olajipar és a hozzá kapcsolódó kulturális élet múltjából (illetve hát amikor a tablókat felrakták, valószínűleg még jelenéből). Előjönnek a kollégák is, ránk mosolyognak, kezet fognak, nagyon örülnek nekünk.

S aztán a nagyszínpad: szebb napokat látott moziterem, hatalmas színpaddal, ahol több réteg függöny elhúzásával lehet mélységet teremteni. A mozi már nem működik.

Kimegyünk a ház tetejére, onnan nézünk le a cirkuszra. Innen látszik a belső udvar is, nem működő beton szökőkúttal, körben padokkal. Ez a nyugdíjasklub bejárata és udvara.

Itt ér utol minket az önkormányzat fotósa. Hogy ugye szabad csoportfényképet készíteni rólunk az önkormányzati kiadvány számára. Merthogy olyan ritkán járnak erre idegenek, akik kíváncsiak a városra.

Visszamegyünk a művelődési házba, benyitunk egy szomszédos terembe, ahol egy iskolai osztály énekórája zajlik. Albán népdalokat tanulnak öreg olajbányászoktól. Egy fiúcska recitálja a ballada szövegét, az öregek tercelős refrént énekelnek rá.

A gyerekeket energikus tanárnő szervezi és igazgatja, mint egy pásztorkutya. A mi jó tanárnőinkre emlékeztet az általános iskolában. Köszöntő dalt énekeltet számunkra a gyerekekkel, jólesik neki, hogy tetszik nekünk. Nem magát állítja előtérbe, hanem a gyerekek teljesítményét. Amikor le akarom fényképezni velük, őket tolja előre, ő maga eltűnik mögöttük.

Nagy köszönetet mondunk a tanárnőnek és az igazgatónőnek is azért a hihetetlen munkáért, amit itt, az elfelejtett olajváros gyerekeivel művelnek. Látszik rajtuk, mennyit ad nekik ez a törődés. Ha ki tudnak törni ebből a közegből, azt nagy részben nekik köszönhetik majd.

Nagyon örülünk annak, amit láttunk. Hogy pusztulást jöttünk nézni és életet találtunk.