Pátoszformulák

A Zeugma Mozaikmúzeum azokat az összesen 2500 négyzetméternyi római mozaikpadlókat mutatja be, amelyeket a Kr.e. 300-ban az Eufrátesz partján épült és Kr.u. 256-ban elpusztult Zeugma városból mentettek ki nemzetközi régészcsoportok a város 2000-es elárasztása előtt. Ez a világ legnagyobb mozaikmúzeuma.

A gaziantepi Zeugma Mozaikmúzeum egyik legszebb és legépebben megmaradt 3-4. századi mozaikja Európa elrablását ábrázolja az antik képek konvenciói szerint. Európa, Agenor föníciai király lánya már a bika hátán ül, amellyé Zeusz változott az ő elcsábítására. A bika Kréta felé úszik vele, s hogy ez hihetőbb legyen, teste halfarokban végződik. A szimmetria kedvéért a kép bal felét hasonló páros tölti ki: egy najád – tengeri nimfa – ül egy szárnyas vízi párduc hátán, amelynek ugyancsak halfarka van.

Hogy tetszőleges emlősök tengeri környezetben halfarkat kapjanak, az egyáltalán nem volt szokatlan az antik művészetben. A rómaiak irodalmi tanulmányaikból tudták, hogy Egyiptomban víziló él, amelyet úgy képzeltek el, mint egy rendes lovat halfarokkal. S ha létezik vízi ló, akkor mért ne létezhetne vízi szarvas, vízi párduc, vízi tigris, vagy tengeri medve? Nagy a tenger, sok csodát rejt. Ilyen vízi emlősök sokaságát tárja elénk például a szicíliai Villa Romana del Casale Arión-mozaikpadlója, amely nagyjából egyidős a zeugmai Európa-mozaikkal:

De van egy különös eleme a képi konvencióknak, amelyet első látásra nehéz megmagyaráznunk. Mi az a kendő, amelyet Európa az egyik kezével kifeszítve tart, hogy a szél felpöffessze? És ugyanilyen felpöffesztett kendőt látunk a szicíliai mozaikon is legalább három najád feje fölött.

Ezt a formulát a római műkritika velificatiónak nevezte, amelynek jelentése: velam+facere, azaz „vitorlát csinálni” (a tulajdon ruhájából), aki pedig vitorlát csinál, az a velificans. Így használja Plinius a Naturalis historia 36.29-ben Octavia porticusának díszítését leírva, amelyen Aurae velificantes sua veste, a Szelek „vitorlát csinálnak saját ruhájukból”. Ebből tudjuk egyszersmind azt is, mi díszíthette Octavia porticusát, amelyet a középkortól márvány burkolata nélkül halpiacnak használtak a zsidó negyedben. 

A velificatio formulájának kettős jelentése volt. Egyfelől dinamikát sugallt a többnyire statikus, kevés mozgáselemet használó római képeken, azt, hogy a jelenet valójában heves mozgásban van. Másfelől azáltal, hogy a ruhát vitorlává pöffesztő szél valójában csodás módon „belülről”, a ruhát tartó személy felől fúj, egyfajta revelatiót is sugall, azaz hogy olyan személy arca elől emelkedik fel a lepel, akinek egyébként rejtve kellene maradnia, tehát epifánia történik, az isteni megnyilvánulása e világban, hasonlóan ahhoz, ahogy a reneszánsz és barokk Születés-képeket megvilágító fény az újszülött Jézusból árad.

A római Ara Pacis (Kr.e. 13-9 k.) keleti oldalán a középen ülő Földanyát avagy Róma békéjét fogja közre két felpöffesztett köpenyű nimfa, a levegő és a víz allegóriája, jelezve, hogy Augustusszal béke köszöntött be földön, vízen és az égben

Neptunus szekere egy hadrumetumi mozaikon (Sosai múzeum, Tunézia). A kép azt is illusztrálja, hogyan képzelték el a rómaiak a vízi-lovakat

A pompeii Villa dei Misteri freskója

A formulát a reneszánsztól kezdve újra felfedezik (bár a középkorban sem veszett ki teljesen): itt Botticelli Vénusz születése-képén

Csak természetes, hogy a quattrocento kompozíciókat imitáló preraffaeliták is használták a formulát, mint itt John Williams Waterhouse a Boreas c. képén

A modern művészettörténet Aby Warburgtól (1866-1929) kezdve a pátoszformulák közé sorolja ezt a formulát. A pátoszformula Aby Warburg meghatározása szerint olyan képi formula, amelynek a korabeli közmegegyezés szerint ilyen vagy olyan hangulatot, érzelmi választ kell kiváltania a nézőből. E formulák többségével – mint a fej fölött felpöffesztett ruhával, vagy számos barokk gesztussal, mert különösen a barokk művészet élt ilyen formulákkal – nem találkozunk a való életben, de a nézők mégis pontosan tudták, mit kell érezniük e gesztusok láttán, milyen fontos kulcsot ad a formula a kép interpretációjához.

A képek, még a leginkább realista képek sem a valóságot ábrázolják, hanem olyan konvencionális formulákat használnak, amelyek révén a néző a valóság egyfajta képét rekonstruálja magában. A pátoszformulák ilyenformán ma is velünk élnek, még ha nem is figyelünk fel valószerűtlenségükre és nem reflektálunk az általuk kiváltani kívánt érzelmi hatásra. Hogy meggyőző erejüket illusztráljam, álljon itt az a tágra nyílt szemű-szájú figura, aki a reklámokon csodálkozik rá egy termék csodálatos minőségére vagy csodálatosan alacsony árára, egyszóval a termék epifániájára.

A figura láttán pontosan tudjuk, mit kell éreznünk az adott termékről, és mit kell tennünk: menni és megvenni azt. Még akkor is, ha a való életben soha nem találkozunk ilyen arckifejezéssel – a képek tanítottak meg ennek értelmezésére. Bár never say never: a pátoszformulák hatásához tartozik, hogy egy idő után a nézők is elkezdik használni őket, hiszen tudják, hogyan fogja értelmezni a gesztust a többi kortárs néző. Ahogy a barokk képek patetikus gesztusai egy idő után a társasági viselkedés részévé váltak (és nem fordítva), vagy ahogy manapság gyakran kidüllesztett szemmel és kitátott szájjal – leesett állal – reagálunk egy váratlan hírre. Nem mert ez az ösztönös gesztusunk, hanem mert így érzékeltetjük megdöbbenésünket a pátoszformulát szintén ismerő kortársunk felé.

Lamproba: A halottak lámpásai Szvanetiben

Sötét van. Sötét van még késő reggel is, és sötétedik már kora délután. Csupán a hónapok óta felgyűlt hó világít, s az a néhány tárgy sötétlik előtte, aminek van még kedve a hó elé kiállni: kerítések, sírkövek, néhány hazatérő állat. A színek már mind elvesztek, csak kettő maradt, a halál fehér és az élet fekete színe.

A világ végső elfehéredésének és elfeketedésének idején gyújtják meg Szvanetiben a Lamproba, a lámpások ünnepének nyírfaágait. Február 14-én éjszaka, amikor már négy hónapja tart a tél, s már az élők is nehezen viselik, hát még a halottak. A falu éjféli misére gyűlik össze a templomban, máglyát raknak a templom előtt, s az istentisztelet után arról egy-egy nyírfaágat meggyújtva lerakják azt kedves halottaik sírjánál.

Anna Kacheishvili 2015 óta jár fel a távoli fővárosból Szvanetibe a Lamproba ünnepére. A kilencedik év telén fotóalbumot adott ki és ennek képeiből kiállítást rendezett a szvaneti múzeum kertjében. A vas állványok Mies van der Rohe-rácsai reménytelenül igyekeznek valami rendet vetíteni a képek mögé, amelyek egy egészen másik, misztikus rendről szólnak. Nem-evilágiságukat a fotók mögött időközben kisarjadt tavaszi természet ellenpontja is hangsúlyozza. A kiállítás a Gilgamesh címet viseli arról az emberről, aki megpróbált fényt vinni barátjának az alvilágba. Felhoznia nem sikerült őt, de megtudta tőle, mi a halál.

Két Tibet határán. A Dzokchen kolostor (Utazás Khamban 7.)

Utazás Khamban: • Dzsashidelej! • Temető az égben

• Kangding, Tibet kapuja • A kangdingi szerelmes dal • Tagong kolostora • Drakgo Buddhái

• A Himalája tornyai • Nomád esküvő Tibetben • Két Tibet határán. A Dzokchen kolostor

„Maradnánk, de hosszú út áll előttünk még Dergéig”, fejeztem be kelet-tibet útinaplónk legutóbbi, garzêi bejegyzését.

Derge – kínaiul Dege 德格 – városka Kham tartomány és a Tibeti Autonóm Terület határán épült, a Jangce egy mellékfolyójának szűk völgyében, merthogy a két tartomány között itt a Jangce felső folyása a határ. A város és környéke élére még a mongolok neveztek ki kormányzót az 1200-as években, aki a mongol Yuan dinasztia elmúltával önállósította magát, és kicsi – fél Magyarországnyi – birtokát királysággá nyilvánította. Ezt a Khamot 1720-ban meghódító kínai Qing-dinasztia is elismerte, és a dergei királyt tusi, azaz kínai vazallus uralkodó címmel ruházta fel. A királyság fennmaradt egészen a kínai köztársaság koráig, amely az addig tusik által kormányzott félfüggetlen etnikus peremtartományokat fokozatosan beolvasztotta az egységes kínai közigazgatásba. A dergei királyságot 1918-ban csatolták Szecsuánhoz.

A 9. században, amikor a tibeti királyság megszűnt, s az általa pártfogolt buddhizmus előtti sámán-vallást, a bont követő tartományurak üldözni kezdték a buddhizmust, a szerzetesek Tibet peremvidékein, Ladakhban és Khamban találtak menedékre. Derge vidékén elsősorban a 8. században alapított Nyingma rend telepedett le, nehezen megközelíthető hegyek közé. Amikor a buddhizmus a 10. századtól ismét Tibet uralkodó vallásává vált, a Nyingma már nem tért vissza, hanem itt vitte tovább máig is létező anyakolostorait. Ezek közül fogunk most néhányat felkeresni.

Derge királyság a Historical Atlas of Tibetből. A szaggatottan jelölt Kham-Tibet határ mára kissé jobbra tolódott, és a Jangce (Jinsha) völgyében fut. A piros karikák az általunk felkeresett legfontosabb kolostorokat jelzik (ebben a posztban Dzokchenről, a többiről a következőkben írok). A térkép jobb szélén ott van, Kandze néven, az imént meglátogatott Garzê

Garzêtól Dergéig az út csak száznyolcvan kilométer – de micsoda száznyolcvan! Az út először a Yalong folyó széles völgyében fut, aranyozott tetejű kis kolostorok között, aztán a völgyből nyugat felé kilépve fokozatosan emelkedik, kétezer méterről majdnem ötezerre. Egy idő után már eltűnnek a fák, csak az a szép zöld gyep. Meg a tavalyi hóval borított szaggatott hegygerincek. Meg a kis folyók, amelyek bőven ömlenek minden hegyoldalról. Meg a nomádok és a jakok, amelyek mindenütt megélnek.

A jakok itt a tibeti fennsíkon nemcsak megélnek, de olykor meg is halnak, s ha ez nem tervezett módon történik, akkor jön el a keselyűk órája. A négyezerötszáz méteres Haizishan-hágóhoz (illetve most már az alatta átvezető öt kilométeres alagúthoz) közeledve látjuk, hogy ott köröznek az égen, olykor egészen alacsonyra leszállva, majd újra felrebbenve. Megállunk, hátha sikerül lencsevégre kapnom egy lecsapást. Ahogy kiszállok, döbbenten látom, hogy ott áll tőlem pár méterre egy, mint egy jól fejlett tyúk, nem zavartatja magát. Kicsit arrébb még egy, aztán még egy. Állnak, kicsit mozognak, olykor csapnak egyet-egyet a szárnyukkal. Mi van itt? Akkor jövök rá, amikor letekintek az út menti kanyonba. Ezek itt őrszolgálatot teljesítenek, míg a többiek odalenn lakomáznak egy jak tetemén. Néha hajbakapnak egy-egy falaton, de alapvetően jó ütemben történik a fogyasztás. Olykor egyik-másik őr lerebben oda, felvált valakit. Némelyik őr a kanyon túloldalán legelő jakfelhozatalt gusztálja. Csak ahogy szállok vissza, akkor látom a hágó felé tekintve, hogy milyen parádés őrláncba álltak össze.

A hágó után a magas hegyoldalban vezető útról egy kanyar után váratlanul tárul fel Dzokchen kolostorváros, amely a Nyingma rend egyik legtekintélyesebb kolostora köré épült. Innen a kolostort még nem látni, csak az első kép bal szélén kandikál ki néhány arany kupolája a zöld domb mögül. Ez még csak Dzokchen városka, s a középen dalmahodó nagy tibeti épület egy modern zarándokszálloda. A város hirtelen megy át a vidékbe, a szélső házak után már a legelők következnek nomád sátrakkal, a városba látogató jakcsordákkal, a mezőn elszórva buddhista szent képekkel és szövegekkel faragott kövekkel.

A dzogcheni kolostor anyakolostorhoz méltóan nagyszabású és pompás. Főtemplomához hat nagy hatagyarú fehér elefánt sorfala között vezet az út, amelyek egyenként is a Buddha legtekintélyesebb jelképei. Le is nyűgözi a zarándokokat, különösen a távoli, kisebb kolostorokból érkezett fiatal lámákat, akik nagy lelkesedéssel látogatják végig a templomokat és fotózzák egymást előttük. Lelkesedésük a tetőfokára hág, amikor felfedeznek engem mint igazi egzotikumot, s mindannyian egy-egy képet csináltatnak velem. Cserébe én is csinálok róluk. Bevezetnek a nagy templomba, ahol éppen szertartás folyik. A kolostorban körülbelül ötszáz szerzetes él, ebből nagyon sokan itt vannak most.

Húsvétvasárnap Szardíninán

Évről évre visszajárunk Olienába húsvét vasárnapra, a s’incontru, a találkozás ünnepére, amikor a szárd férfiak és nők által hordozott feltámadt Krisztus és Mária szobra a főtér levendulaszőnyegén találkoznak egymással, s Krisztus meghajol anyja előtt. A szertartás évről évre ugyanaz, és mégis mindig új. Mások az arcok, a gyerekek egy évvel idősebbek lettek, tavalyi ünneplőikbe új kicsiket öltöztetnek, más fiúk állnak össze négyszólamú szárd népdalokat énekelni, a fiatal harmonikás, aki tavaly még lányruhában húzta a tánc alá, most fiúruhát visel… És ami ugyanaz, az is újnak hat egy év után: hogy az évszázados hagyományt hogy élik meg újra, teljes odaadással, hagyományos viseletben és szertartással, de mai életük részeként, és nem turistalátványosságként, hanem a maguk számára celebrálva, saját identitásuk megerősítésére.

Az előző napokban nagy esők voltak Szardínián, ma reggel is szemerkélt, nem csoda, hogy reggel kilenckor még alig vannak a máskor zsúfolt főtéren. Csak a banditák leszármazottai lövöldöznek már a templom előtt, családonként a legidősebb fiú az ősi flintával.

Az óváros széli Szent Kereszt templomhoz megyünk, ahonnét majd Krisztus szobrának körmenete indul. A templom egyelőre üres, csak padlója van felhintve levendulával, s néhány asszony várakozik. De hamarosan megjön a menet a ferences templomból, ahol a halott Krisztus az előző napot és két éjszakát töltötte a nagypéntek esti keresztlevétel után. Beviszik a szobrot a templomba, s beszélgetve, süteményt kínálva várják a tíz órai harangozást, amikor a menet majd elindul a főtérre.

A harangszóra felemelik a saroglyát a szoborral, a társulatok zászlóvivői felállnak mögötte, s kilép a menet a templom kapuján. Lassan haladnak, minden sarkon meg-megállnak, várva a híreket, hogy hogyan halad a másik menet Mária szobrával.

A főtér közben már megtelt. A falu népviseletbe öltözött lakói a levendulaágakkal felhintett útvonal kétoldalán sorfalat állva várják a két menet bevonulását és a két főszereplő találkozását. Ahogy a szobrok hordozói megpillantják egymást a tér két betorkolló utcájának végén, megindulnak a menetek, s Krisztus szobra a banditák fülsiketítő lövöldözése közepette meghajol anyja előtt, az őt hordozó szárd férfiak a Máriát hordozó szárd asszonyok előtt.

Utána a két menet a nézőkkel egyesülve felvonul a főutcán a plébániatemplom elé, ahol megkezdődik a húsvéti nagymise.

A felvonulóknak csak egy része megy be a templomba, egy másik része a templomutcán marad, ahol minden bár nyitva van és csúcson üzemel. Csoportokba összeverődve beszélgetnek, egyik-másik fiúcsoport a hagyományos négyszólamú szárd dalokat gyakorolja. Nem a nézőknek szóló előadásként: ez is része az évről évre megújított helyi identitásnak.

A mise végén a templom népe is kitódul. A templomtér közepén a harmonikások próbálgatnak, aztán megkezdődik a körtánc, amelyben az egész falu résztvesz, népviselettől függetlenül. Idén egy másik népviselet is felbukkan a téren: négy fiatal nő Dubaiból, muszlim népviseletnek kinéző színes öltözetben. Vidáman tapsolnak és integetnek a nézőtérről, de ők maguk nem szállnak be a táncba. De hallom, hogy a tánc szünetében helyi családok odamennek hozzájuk, és tört angolsággal meghívják őket ebédre magukhoz.

Ez az a harmonikás fiú (?) aki tavaly még lányként játszott

És a tánc csúcspontja: amikor nem harmonikára, hanem négyszólamú szárd kórusra táncol a falu, ahogy évszázadokon át, az első harmonika megérkezése előtt tették. Mindenki átérzi a pillanat ünnepélyességét és történelmi mélységét, s utána hosszan tapsolnak az énekeseknek.

Húsvétvasárnap ide, s’incontru oda, Olaszországban a vasárnap legnagyobb szentsége a családi ebéd. Erről elkésni nagyobb bűn, mint a templomból. Úgyhogy a kórus-tánc után a nézők nagy része szedelőzködni kezd. A dubaji lányokat népviseletbe öltözött idős házaspár terelgeti hazafelé. Mi is indulunk le a tengerpartra halat enni a tengeri tehenek barlangjánál.