Brutalista cirkusz Albániában

A Cirku képét először egy olasz urbex-oldalon láttam. Ahogy az urbex-oldalakon szokás, semmi pontos információ nem volt róla, csupán annyi: „Brutalista cirkusz Albániában.” De nem tellett sokba rátalálni, hogy a betonváz a dél-albániai Patos városkában áll, Apollonia ókori város romjaitól nem messze. Minthogy albániai utunk amúgy is arra vezetett, megbeszéltük, hogy tartunk egy megállót Patosban.

Patos az albán olajmezők fővárosa. Az 1928-ban felfedezett Patos-Marinëz olajmezőn fekszik, amely Európa legnagyobb szárazföldi (tehát nem-tengeralatti) olajmezeje. Ahogy a város felé haladunk, mindenütt kicsi bólogató olajkutakat és hatalmas, rozsdás olajtartályokat látunk. A levegőt betölti a kőolaj nehéz szaga.

A városban semmi sem mutat a gigantikus cirkusz felé. Szerencsére Google Views-n már végigböngésztem az utcákat a jellegzetes sokszögű szürke formát keresve, s meg is találtam egy mellékutcában, a Rruga Çamërián.

És tényleg ott van. A főutcáról blokkházak közé leágazó utca néhány száz méter után villásan kettéágazik, s egyik ága félkörívben megkerüli a Cirku roppant vasbeton vázát.

A sokszögű épületen körben nagy vasbeton rácsos ablakok futnak végig, belátni a belsejében dúsan tenyésző fügefákra. A kör alakú tetőnyíláson vasszerkezet tart egy harmonikásan hajtogatott, csillag formájú tetőt. Az épületet az utca felső része felől alacsony egykori belépő csarnok veszi körül, míg a lefelé lejtő alsó utca felől nagy vasbeton pillérek támasztják alá.

A cirkusz az 1980-as évek végén épült, a kommunista rezsim hangulatjavító próbálkozásaként a nyilvánvaló gazdasági csőd és társadalmi elégedetlenség láttán. A helyszín kiválasztásához Patos olajváros akkori súlya mellett az is hozzájárult, hogy innen származott a híres Balla cirkuszi család, Arnold és Artan Balla, a Balla Brothers. De a rezsim előbb ért véget, mint az építkezés. A Cirku soha nem működött, s azóta is folyamatosan pusztul.

Az egyik albán TV-csatorna nemrég készített videót a cirkuszról, fel is rakták YouTube-ra. Vizuálisan elég jó, de a kísérőszöveg persze csak albánul van. Most készítem a magyar és angol nyelvű feliratot alája, ha meglesz, újra felrakom azzal együtt. Nézzenek vissza.

A cirkusz mellett egy ugyancsak monumentális nagy négyszögű épület áll, kiugró felső szintjét ugyancsak vasbeton pillérek támasztják alá. Mintha valahogy összefüggésben lett volna a cirkusszal. A külső lépcsőn néhány fokot felmenve belátunk az ablakon a bent működő nyugdíjasklubra. Férfiak sakkoznak, dominóznak, ahogy meglátnak, vidáman üdvözölnek. De bemenni nem tudunk; mint később kiderül, a klub bejárata teljesen az ellenkező oldalon nyílik.

Az épület földszintjéről szőke hölgy jön ki. Bemutatkozik: ő a földszinten működő ifjúsági klub vezetője. Röviden elmondja, mit is látunk. Az épület a szocialista olajipar virágzásának idején a város művelődési háza volt, nagy előadó- és moziteremmel, könyvtárral, klubtermekkel, szakkörökkel. A város a környék intellektuális központja is volt, sok ide költözött mérnökkel („laktak itt orosz mérnökök, lengyelek…”) tanárokkal, pezsgő kulturális élettel.

Aztán a szocializmussal együtt a virágzás is elmúlt. Az olajipart külföldi kézbe adták, a helyi értelmiség jórészt eltűnt. A művelődési ház felét privatizálták, benne a könyvtárral; a könyvek sorsáról senki sem tud. Ő és néhány kollégája nagy odaadással működtetnek szakköröket a helyi gyerekek számára. Behív, körbevezet. Rajzszoba, zeneszoba, táncterem ruhatárral, varróterem. „Körülbelül ötven gyerek jár ide. Épp most volt fellépésünk a nagyszínpadon”, mutatja a telefonján a fotót a népviseletes táncos csoportról.

Átvezet a nagyszínpadra is, amely a túlsó oldalról nyílik, a művelődési ház főbejáratán át kell felmennünk két emeletet. Az emeletek falain nosztalgikus fotótablók az olajipar és a hozzá kapcsolódó kulturális élet múltjából (illetve hát amikor a tablókat felrakták, valószínűleg még jelenéből). Előjönnek a kollégák is, ránk mosolyognak, kezet fognak, nagyon örülnek nekünk.

S aztán a nagyszínpad: szebb napokat látott moziterem, hatalmas színpaddal, ahol több réteg függöny elhúzásával lehet mélységet teremteni. A mozi már nem működik.

Kimegyünk a ház tetejére, onnan nézünk le a cirkuszra. Innen látszik a belső udvar is, nem működő beton szökőkúttal, körben padokkal. Ez a nyugdíjasklub bejárata és udvara.

Itt ér utol minket az önkormányzat fotósa. Hogy ugye szabad csoportfényképet készíteni rólunk az önkormányzati kiadvány számára. Merthogy olyan ritkán járnak erre idegenek, akik kíváncsiak a városra.

Visszamegyünk a művelődési házba, benyitunk egy szomszédos terembe, ahol egy iskolai osztály énekórája zajlik. Albán népdalokat tanulnak öreg olajbányászoktól. Egy fiúcska recitálja a ballada szövegét, az öregek tercelős refrént énekelnek rá.

A gyerekeket energikus tanárnő szervezi és igazgatja, mint egy pásztorkutya. A mi jó tanárnőinkre emlékeztet az általános iskolában. Köszöntő dalt énekeltet számunkra a gyerekekkel, jólesik neki, hogy tetszik nekünk. Nem magát állítja előtérbe, hanem a gyerekek teljesítményét. Amikor le akarom fényképezni velük, őket tolja előre, ő maga eltűnik mögöttük.

Nagy köszönetet mondunk a tanárnőnek és az igazgatónőnek is azért a hihetetlen munkáért, amit itt, az elfelejtett olajváros gyerekeivel művelnek. Látszik rajtuk, mennyit ad nekik ez a törődés. Ha ki tudnak törni ebből a közegből, azt nagy részben nekik köszönhetik majd.

Nagyon örülünk annak, amit láttunk. Hogy pusztulást jöttünk nézni és életet találtunk.

Bolygó szobrok Tiranában

A kommunizmus kísértete helyüket nem lelő bolygó szobrok formájában járja be Tiranát.

Sztálin és Lenin monumentális bronzszobra a szocializmus bukása előtt Tirana két fő terén állt. Sztáliné a legfőbb téren, azon a talapzaton, amelyen ma Szkanderbég szobra áll. („De a kő marad” címmel írtam már róla, milyen nélkülözhetetlen szerepet játszottak a korábbi rendszerek emlékmű-talapzatai az új rendszer szobrainak ready-made alépítményeként.) Leniné innen délre a Dëshmorët e Kombit, azaz a Nép Mártírjai sugárúton.

A gengszterváltással szalonképtelenné vált szimbólumokat az 1991-es tüntetők húzták le talapzatukról. De annyi előrelátás már nem volt bennük, hogy fel is darabolják őket, mint Budapesten 1956-ban, s a szó szerint bukott vezetők menedékre találtak 

a közeli képzőművészeti főiskola hátsó udvarán, az egykori királyi palota árnyékában, szemben az Enver Hodzsa mauzóleumaként épült piramissal. Itt bekkelték ki az albán demokrácia viszontagságos évtizedeit, reménykedve benne, hogy majd csak visszatér a nép a hagyományaiknak leginkább megfelelő személyi kultuszhoz, s akkor az ő napjuk is felvirrad majd. Itt addig sem voltak szem előtt, de aki tudott róluk, szabadon bejöhetett az udvarra és lefotózhatta őket.

A kép jobb oldalán álló másik nagy Sztálin-szobor nem a város központjában, de hasonlóan kiemelt helyen állt, a központtól délnyugatra fekvő Kombinat városrésznek, a nagy textilgyárak otthonának városházája előtt, mint az alábbi fotó mutatja:

A Covid leple alatt azonban, mint másutt is, sok minden változott Tiranában. Öt év után ma újra fel akartam keresni az udvart, de olyan látvány fogadott, mint Bokát a Pál utcában. Az udvaron és környékén új épület beton váza magasodott, a szobrok sehol. Kérdezem a szemközt posztoló rendőrt, hová lettek, de a nevek említésére megkeményedik az arca, és angolul közli, hogy nem tud angolul.

A kommunizmus áldozatainak szentelt betonbunker mellett önjelölt idegenvezető magyaráz olasz turistáknak. Őt kérdezem, és rutinosan igazít útba Mehmet Shehu villája felé.

Mehmet Shehu, a muszlim papfiból lett „albán Rajk”, a lánglelkű forradalmár, a spanyol polgárháború önkéntese, Sztálin megveszekedett híve 1944 után az albán néphadsereg főparancsnokaként megalkuvás nélküli tisztogatásával vívta ki Enver Hodzsa elismerését, aki Koçi Xoxe belügyminiszter purgálása után annak megürült helyével ajándékozta meg őt. Shehu élete végéig a kettes számű figura volt Hodzsa mögött, végig kitartva kemény álláspontja mellett. Amikor egy moszkvai látogatás alkalmával Hruscsov megkérdezte, mit tart Sztálin legfőbb bűnének, Shehu köntörfalazás nélkül a szemébe mondta: „azt, hogy magát nem tüntette el időben”. Ő hozta össze a sztálinizmus két utolsó bástyája, Kína és Albánia testvéri szövetségét is, amely a rendszer bukásáig fennmaradt.

Maga Shehu azonban nem maradt fenn addig. 1981. december 17-én holtan találták villájában, mellén golyó ütötte lyukkal. A hivatalos álláspont szerint öngyilkosságot követett el. Nem sokkal később azonban letartóztatták öccsét, feleségét, fiát és két lányát. Mindannyian börtönben haltak meg az 1980-as években. Életben maradt kisebbik fia, Bashkim Shehu a szocializmus bukása után igyekezett igazságot szolgáltatni neki, azt hangoztatva, hogy apja politikai gyilkosság áldozata lett. El is mondta az okát nyíltan a tévében. Természetesen, mint mitológiákban szokás, egy nőt kell keresni az események mögött. Shehu öccse olyan nőbe szeretett bele, akinek családja nem volt rendszerkonform; rokonainak egy része az USÁ-ban, a másik része, ettől nem függetlenül, albán börtönökben. A rettegett titkosrendőrség, a Sigurimi főnöke megpróbálta rábeszélni Shehut, hasson öccse lelkére, mire az csak annyit válaszolt: „Fiatal még. Hadd szeressen.”

Bashkim Shehu változatát erősíti, hogy apja halála után nemcsak családja tűnt el a börtönben, hanem ő is ravasz jugoszláv, amerikai és orosz kémnek bizonyult. Enver Hodzsa meg is írta ezt nyíltan 1982-es A titoisták című könyvében, több fejezeten át ecsetelve Shehu álnokságát.

Shehu bukásáról és haláláról egy másik, jóval olvashatóbb könyv is megjelent, jóval az események és a rendszer bukása után, Ismail Kadare Az utód (Pasardhësi) című regénye, amely magyarul, azt hiszem, még nem olvasható, de amelyet a szerző talán legnagyobb művének tartanak. Ennek oka nyilván a személyesen átélt kor.

Nos, hát az ő kertjében talált otthonra Sztálin és Lenin. A legjobb helyen, utolsó hívüknél. A villához vezető bekötőút elején a továbbhaladást tábla tiltja meg, s a tiltást a kapuban álló fegyveres őr erősíti meg egyértelmű gesztikulálással. A házat állítólag a kormány használja protokolláris eseményekre. Akárhogy is, egy páncélozott fekete autót látunk kigördülni onnan, az őr tiszteleg neki. Talán ma is a titkosrendőrség működik itt? Illene a szobrok szelleméhez.

Ha a kapuhoz nem is férhetünk hozzá, de a szomszédos parkból nyugodtan fotózhatjuk a villát és az ott világosan látható szobrokat, az őr ezért nem szól. A fák alatt jól kivehető Lenin feje, s mindjárt a kapun belül áll Sztálin, előtte a Sigurimi hírhedt fekete autója, a szovjet ZIS, ma már oldtimer. Vajon veterán kommunistákért ezzel mennek ki manapság, hogy azonnal képben legyenek?

A rendszer azonban tanult valamit, mert a szobrok felállításának legitimálására az ellenzéktől kölcsönzött érvet használ. A szobrok eszerint művészeti installációként állnak itt. Különös érv egy olyan korban, amikor a művészet definíciójához egyre inkább hozzátartozik az interaktivitás, azaz hogy nemcsak a művész keze, hanem a néző szeme is teszi a művészetet. Itt, a villa kertjében elrejtve, és a potenciális nézőket karhatalommal távol tartva tőle inkább a művészet középkori definíciójának tesznek eleget, ahol elég volt, ha Isten látja a szobrokat.

De nem tudom, akarom-e azt a szemmel láthatólag már készülődő szép új világot, amelyben ez az installáció ismét teljes nyilvánosságot kap majd.

Vér és tej. Orestia Kapidani shkodrai kiállítása

A shkodrai Marubi-fotómúzeum a város talán legfontosabb kulturális intézménye. A főutcáról nyíló fotóműtermet az Itáliából menekülő garibaldista Pietro Marubbi alapította 1856-ban, s az ő fogadott fia majd annak a fia alatt virágzott száz éven át, az 1950-es években bekövetkezett államosításig. Az itt felgyűlt közel félmillió felvétel a legfontosabb albán történelmi fotóanyag.

A múzeum kortárs albán fotográfusoktól is rendez kiállításokat. Most éppen a shkodrai Orestia Kapidani 2004-es „Vér és tej” című sorozatát mutatják be, amely a várostól északkeletre fekvő Mes falu lakóit ábrázolja egyenként vagy családjaikkal a Kir folyó fölötti magaslaton, háttérben a régi oszmán Mesi-híddal.

A többnyire hagyományos viseletbe öltözött figurák a fényképezéshez felvett rituális tartásban, zárt arccal, szoborszerűen állnak, mint aki tudja, hogy emléket hagy maga után. A képek alapján úgy képzeljük, hogy életüket is hasonlóan rituális hagyományos szerepek szerint élik. Az idősebbek arcán világosan látszik az átélt nehéz évek súlya, és megint csak az a zártság, amellyel sikerült azt elviselniük.

A híd mindehhez nemcsak vizuális hátteret, hanem történelmi asszociációkat is szolgáltat. Ez a híd volt a modellje a Nobel-díjas Ismail Kadare „A háromlyukú híd” című regényének. A hidat a közösség építi fel saját erőből, azt remélve, hogy ezáltal megnyitják az utat a külvilág és a fejlődés számára, de végül az oszmán sereg vonul be rajta. A közös építés az erőfeszítés és kitartás, hűség és árulás számos példájával szolgál, köztük azzal a megrázó esettel, hogy a Balkán-szerte elterjedt Kőműves Kelemenné-motívumot követve egy embert falaznak a hídba, hogy az szilárdan megálljon.

A fényképeken a közösség tagjai egyenként vagy legszűkebb családjukkal együtt állnak, de a híd mindegyiken felidézi a közösséget is, ahová tartoznak, s amelynek megmaradásához voltaképpen önmagukat kell zárt hagyományos szerepeikbe befalazniuk.