A magányos fog

Fájt már a foguk? Úgy istenigazából? Akkor belátják, hogy a fenti oszmán kézirat-illusztráció, amelyen a világegyetemben semmi más nem létezik, csak a fájós fog, amelynek vörösen izzó belsejében kígyók és ördögök gerjesztenek pokoli kínokat, és körötte a részvétlen, hűvös csillagos űr, egyálalán nem naiv metafora, hanem a valóság lehető legpontosabb ábrázolása.


Ahány fog, annyi pokoli fájdalom. Ha az ember hősiesen végiglapozza az isztambuli könyvbazár kicsi üzleteinek orvosi kéziratait és külön lapokon árult képeit, a pokolnak több bugyrát járja be, mint Dante.

Ennek az elefántcsontból faragott fogmodellnek néhány képe pontos forrásmegjelölés nélkül kering a neten. Egy megbízhatónak tűnő oldal 1780 körüli dél-francia munkának tartja. A datálás valószínűleg helyes, de az eredet inkább oszmán, hiszen a faragvány korabeli oszmán kézirat-előképei ma is megtalálhatóak az isztambuli könyvbazárban.

De ahol legnagyobb a szükség, a legközelebb a segítség. A fenti ábrák ugyanis olyan kéziratok illusztrációi, amelyek a baj súlyosságának felmutatása után mindjárt gyógymódokat és megelőző eljárásokat is kínálnak ellene.


Az iszlám fogorvoslás Mohamedre vezeti vissza eredetét, aki külön hadithban – összegyűjtött mondásaiban – adott rá utasítást, hogy a hívő naponta legalább kétszer-háromszor mosson fogat. Rá hivatkozik a nagy 10. századi arab orvos, Ibn Sina avagy Avicenna, aki híres Al kanun fi al-tibb (Az orvoslás kánonja) c. művében útmutatást ad a fogak kezeléséhez, fúrásához, fájdalomcsillapításhoz, és a műfogaknak arany dróttal az állkapocshoz rögzítéséhez is.


Avicenna műve volt az oszmán orvosok kanunja, zsinórmértéke is. Az oszmán városoknak nélkülözhetetlen intézménye volt az ispotály, darüşşifa, ahol rendszeresen végeztek sebészeti és fogászati műtéteket is. A műtétekhez szakemberek kellettek, a szakemberek pedig kézikönyvekben adták tovább tudásukat. Az első oszmán orvosi kéziratok, Bereket Tuhfe-i Mubrizi, Ahmadi Tarvih al-ervah és Hacı Paşa Müntehab al-şifa c. munkái a 14. századból származnak, és részletesen foglalkoznak a fogak kezelésével és anatómiájával is.

A 15. században két fontos tényező vezetett az oszmán fogászat fellendüléséhez. Egyfelől II. Mehmed szultán fényes udvart rendezett be az 1453-ban elfoglalt Konstantinápolyban, ahová az egész birodalomból sereglettek a képzett orvosok. Itt állította össze 1465-ben az első oszmán sebészeti enciklopédiát, s egyben az első illusztrált oszmán orvosi munkát Şerefeddin Şabuncuoğlu ispotály-főorvos Cerrâhiyyetüʿl-Hâniyye (A birodalom sebészete) címmel. Képei között bőven találni fogorvosi ábrázolásokat is.



Másfelől pedig az oszmán praxissal ötvöződött az a tudás, amelyet az 1492-ben Spanyolországból kiűzött zsidó orvosok hoztak magukkal Konstantinápolyba. Az első oszmán fogorvosi monográfiát a szefárd Moses Hamon (Ibn Hamun) írta Szulejmán szultán udvarában. Ennek illusztrációi már Şabuncuoğlu képeit fejlesztik tovább.



Ibn Hamun tudását és illusztrációit számos további kézirat veszi át, bővíti és variálja, Şemseddîn-i İtâkki 1632-es orvosi összefoglalójától – amelybe már Andreas Vesalius 1543-as De humani corporis fabricájának reneszánsz anatómiai ábráit is átveszi – az erzurumi szúfi İbrahim Hakkı 1765-ös nagy Marifetname enciklopédiájáig, amely az oszmán orvostudomány megkoronázása és utolsó nagy alkotása volt.


Ez a kéziratos irodalom sokféle változatban virágzott a 19. század végéig, míg csak az európai orvostudomány és a könyvnyomtatás fokozatosan fel nem váltotta. Vajon melyik műhöz tartoztak a világűrben magányosan szenvedő fogak, üregükben egy-egy kis pokollal? Nem tudjuk. A vigasztalan szenvedésnek ezeket a metaforáit ma önálló laponként árulják az isztambuli könyvbazárban, elszakítva őket ezer év felhalmozott orvosi tudásától, amely segíthetne rajtuk.

Rózsaszínű levelek 32

ПОЧТОВАЯ КАРТОЧКА
ДЛЯ ВОЕННОПЛѢННЫХЪ

Кому: Frln Antonie Zajác
III. Bezirk. Kis-Korona Gasse 52.
Куда: Budapest, Ungarn

Előző levelek (térképen szürkével): • Galícia, 1915. szeptember 14. • Galícia, 1915. szeptember 13. • Galícia, 1915. szeptember 9. • Galícia, 1915. augusztus 27. • Galícia, 1915. augusztus 22. • Galícia, 1915. augusztus 6. • Galícia, 1915. augusztus 2. • Galícia, 1915. július 25. • Galícia, 1915. július 14. • Galícia, 1915. július 12. • Galícia, 1915. július 6. • Galícia, 1915. június 25. • Galícia, 1915. június 10. • Debrecen, 1915. június 5. • Budapest, 1915. június 1. • Budapest, 1915. március 1. • Budapest, 1915. február 10. • Kecskemét, 1915. január 30. • Duklai-hágó, 1915. január 11. • Felsőhunkóc, 1915. január 4. • Sztropkó, 1914. december 31. • Budapest, 1914. december 23. • Budapest, 1914. december 21. • Budapest, 1914. december 11. • Budapest, 1914. december 2. • Budapest, 1914. november 28. • Budapest, 1914. november 27. • Budapest, 1914. november 18. • Budapest, 1914. október 27. • Debrecen, 1914. szeptember 25. • Szerencs, 1914. augusztus 28.

Liebe Antonie. Ich mach dir zu vissen dass ich Gott sei dank gesund bin vass ich dier auch von herzen vincs ih höfne dass dich in eine kurze zeitt vidersehe. Seit 14en September bin ich in gefangensaft. Ich küsse dich filmal und grüsse di familie. Karl.

Kedves Antónia! Tudatom veled, hogy hála Istennek egészséges vagyok, amit neked is szívből kívánok. Remélem, hogy rövid időn belül viszontlátlak. Szeptember 14. óta vagyok hadifogságban. Sokszor csókollak, és üdvözlöm a családot. Károly

[A nyugtalanító és baljós várakozás végén, ami az utolsó, 1915. szeptember 14-én íródott levél után az otthon maradottakban napról-napra nőtt, legalább megbizonyosodhattak, hogy Károly honvéd él, bár a jövő teljesen bizonytalan.

A dátumozás és a feladási hely üres. Valahonnan egy orosz gyűjtőtáborból érkezhetett, ahol még ezek a jámbor adatok is titkosaknak minősültek az orosz cenzori előírások miatt. Nyilván munkájuk megkönnyítése érdekében kellett a fogságból hazaküldött lapokat német nyelven megírni magyar helyett. A lapon kiolvashatatlan cirill betűs pecséteken kívül megtalálható a bécsi népességnyilvántartó bélyegzője, ami primer forrása lett a későbbiekben a hadifogságba kerültek számbavételének.

Ez a lap ad magyarázatot a frontról írt utolsó levél zaklatott, érthetetlen végére. Itt már csak arra törekedhettek, hogy valami üzenetet megírjanak, bízva, hogy a leveleket még át tudják juttatni az őket bekerítő ellenséges csapatok vonalán. Nincs szükség elmélyült grafológusi ismeretekre. Tökéletesen érződik a pánik, a félelem és a kapkodás, a fogságba esés órái-percei.

Ennek a lapnak az ismeretében világossá válik a 31. levélhez mellékelt napi höfer kétértelműsége. A folyamatosan szétkürtölt harci sikerek mellett akár magyar veszteség is kiolvasható belőle, ami azért meglepő, mert e hadijelentések általában még pirulákba csomagolva sem számolnak be balsikerekről.

A Höfer-jelentés utólagos ellenőrzéseként az egyéb napilapok aznapi jelentéseihez fordultunk. Az eredménye váratlan volt: a baljós, kétértelmű sejtéseket a Pesti Napló pontatlanul idézett szövege sugallta, szöges ellentétben az eredeti jelentés nyilvánvaló szándékával:

A napi „höfer” a Pesti Naplóban

A Pesti Naplóban idézett jelentés-részlet szövege: a „…Dubnónál és a Stubiel szakaszon mindenütt nagy veszteségekkel utasítottuk vissza az ellenséget.” A többieknél viszont: „…Dubnónál és a Stubiel szakaszon mindenütt nagy veszteség(ei)vel utasítottuk vissza az ellenséget.”

A „helyes höfer”

Ha a Pesti Naplóban szintén a helyes Höfer szöveg jelenik meg, Timó Károly honvéd talán elkerüli a hadifogságot?]

Isten állatkertje

Ezt a miniatúrát Iszfahánban vettem a bazárban, egy öreg kéziratfestő félhomályos műhelyében, aki a teológia könyvtárából kiselejtezett százéves jegyzetek lapjaira festi aranyfüst alapú hagyományos perzsa miniatúráit. „Tudja, ki van a képen?” kérdezte, arcomat fürkészve. „Hogyne, Nūh, Noé.” „Maga muszlim?” kérdezte meglepett örömmel. „Nem, masihi am, messiáshitű vagyok. De nálunk is mindenki ismeri Noét.” „Hát persze”, mondta elgondolkodva, „hiszen valamennyien tőle származunk”.


Mahsa Vahdat: از دل سلامت میکنم Az del salâmat mikonam (Szívből köszöntelek). Jalal ad-din Rumi (1207-1273) verse. Az امید خفته Âmid khafte (Derűs remény) (2017) albumról

A Korán és a Hadith – Mohamed próféta összegyűjtött mondásai – számos helyen említi Noét, bárkáját és az egész földet elborító özönvizet, ami rendkívüli mértékben foglalkoztathatta a sivatagban élő pásztornép képzeletét. Noé – Nūh ibn Lamech ibn Methuselah –, akárcsak a Teremtés könyvében, igaz ember volt, akit Isten először azzal bízott meg, hogy prófétáljon az általánossá vált bálványimádással szemben. Miután kilencszázötven évig türelmesen, de a legcsekélyebb siker nélkül próbálta jó útra téríteni az emberiséget, végül B-tervként pusztán saját családját és minden állatból egy párat vitt fel a bárkára szaporítóanyagnak az egykori Paradicsomból.


A Korán abban is jólértesültebb a Teremtés könyvénél – vagy ahogy a hitetlenek mondanák, szereti kiszínezni forrásait –, hogy Sém, Hám és Jáfet mellett Noé egy negyedik fiáról is tud, Yamról, aki titokban hitetlen volt, s az utolsó pillanatban leugrott a bárkáról, hogy egy biztosabbnak vélt magas hegyen várja be az özönvíz elmúltát. Nem jött be neki. Sőt Noé felesége – akit a Korán nem nevez meg, de az írásmagyarázók biztos forrásból tudják, hogy Umzrah bint Barakilnak hívták – is titkos hitetlen volt, s így maradt le ő is a bárkáról. Velük szokás példázni az iszlám exegézisben, hogy az ítélet napján mindenki saját bűneiért megy a Jahannam tüzére, és senkit nem fog megmenteni, mennyire igaz családból jött.

Hafiz-i Abru, Majma al-tawarikh („Történetek gyűjteménye”). Herat (Irán), 1425 k.

Noé bárkájának ábrázolása az 1501 utáni szafavid perzsa, majd onnan az oszmán miniatúrafestészetben vált közkedveltté. A bárka ezeken a képeken olyan könnyű, egyárbocos dau, amelynek befogadóképességét már egy csodálatosabb halfogás is próbára tenné, hát még kettő-kettő a föld valamennyi igaz állatából. Az iszlám exegézis, amely kizárólag a betű szerinti értelmezést fogadja el, erőlködik is eleget, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant. De Allah hatalmas, s ha az Ítélet napján az igazak a pókháló-hídon, a sziraton is átkelnek, míg a bűnösök alatt a vashíd is leszakad majd, úgy az Ő akaratával a világ teljes génállománya is bőven elfér egy egyárbocos sajkában.

19. század végi nyomat a marokkói Ouarzazate zsinagógájában (!)

A perzsa kéziratfestészet mogul változatában a bárkát jóval komolyabb építménynek festették, olyanfajta úszó mulatópalotának, amelyen az uralkodó és udvartartása gyakran indult sétahajózásra a nagy indiai folyók backwaterein.

A középkori európai bárka-ábrázolásokon pedig többnyire sokemeletes óceánjárókat látunk, amelyeknek végtelen sok ablakában az enciklopédikus hagyomány szellemében úgy ülnek az egyes élőlények, mint később a törzsfejlődési fa ágain.

A perzsa-oszmán kézirathagyomány meg sem próbálkozik efféle teljességgel. A kicsiny bárkában csupán néhány állattal példázza a világ teljes faunáját, a legköznapibbakkal és a legegzotikusabbakkal. A ló és a teve mellett az elefánt és a zsiráf – utóbbi Allah nagyságának jelképe – hozzák be a nagyvilágot, hosszú nyakuk és ormányuk egy ütemre himbálózik a zoomorf hajó fejével és farkával. Ilyeneket még Iszfahánban és Isztambulban is csak távoli követségek ajándékaként látott a nép. Mint azt a zsiráfot, amelyet a bengáli szultán 1414-ben továbbított a malindi – mai kenyai – követség ajándékából Yongle kínai császárnak, s amelyet a régi kínai festészet egyik ikonikus alkotása örökített ránk.


Különös figyelmet érdemel, hogy Noé arcát a bárkán fátyol takarja, s kezeit is köntösébe rejti. Mohamedet szokták így ábrázolni a késő középkortól kezdve. A Korán tanítása szerint ugyanis a bálványimádás éppen a kiváló emberek tiszteletének elfajulása, akikről képmást készítettek, majd egy idő után imádni kezdték őket: ezért épp a legkiválóbbakat nem szabad ábrázolni. Ez a tanítás nyilvánvalóan a korabeli keresztény képkultuszra reflektál, és sokatmondó, hogy míg a keleti keresztény ikonokon az arc és a kéz jelennek meg fedetlenül, a Mohamed-ábrázolások épp ezt a kettőt takarják el, mintegy jelezve, hogy csak a ruháját festik le.

Az ábrázolás tilalmát, a lefátyolozott vagy üresen hagyott arcot néha átviszik más nagy emberekre, a síitáknál az imámokra is. Sőt a kashani Boroujerdi-ház 19. század végi dísztermében például Naszreddin sahot és a trónörököst, Mozaffar ad-Dint is így ábrázolják, amivel a megbízó azt üzenhette Kashan máig rendkívül konzervatív kereskedőinek, hogy a sah iránti minden odaadása ellenére sem fog imádásának bűnébe esni.


Talán ezért kap Noé is fátylat számos síita bárka-ábrázoláson. De van egy másik lehetőség is. Mégpedig az, hogy a fátyollal Mohamedre utalnak. Hiszen a síiták által neki tulajdonított mondások között szerepel: „Íme, az én házam olyan, mint Noé bárkája. Aki felszállt rá, megmenekült, de aki elfordult tőle, elpusztult.” Mohamed háza – Ahl al-Bayt – a síita értelmezésben rajta kívül lányát, Fatimát, valamint vejét, Alit, és a tőlük származó első imámokat, Hasszant és Husszeint jelentik. Mindazokat tehát, akiket a szunniták üldöztek, legyilkoltak, és még csontjaikat is kidobták szent sírjaikból, s azóta is bitorlókat ültetnek trónjukra. Ezért látunk olyan perzsa bárka-ábrázolásokat is, amelyek egyes vitorlái a Ház tagjainak, s legfelül Allahnak a nevét viselik.

„A Próféta családjának hajója” Noé bárkájának mintájára, az Öt Szent (Mohammed, Fatima, Ali, Hasszan és Hosszein) nevének kalligráfiájából alkotott vitorlával a kashani Imam Husszein téren

A rendkívül népszerű Qisas al-Anbiya („A próféták történetei”) legendagyűjtemény pedig egy olyan síita történetet hoz, amely szerint Jebrail (Gábriel) angyal 129 ezer szöget hozott Noénak a bárka összeállítására. Noé szorgalmasan be is verte őket, míg csak öt különösen fényes szög nem maradt, mindegyiken egy-egy általa ismeretlen névvel. Egyenként megkérdezi, s Gábriel egyenként elmagyarázza, hogy a szögek az Ahl al-Bayt öt nagy eljövendő alakját jelképezik, Mohamedtől Husszeinig, akinek szöge véres, ami a kerbalai csatában a szunnitáktól elszenvedett véres mártírhalálára utal.


Nem véletlen tehát, hogy a Noé-ábrázolások épp 1501 után válnak népszerűvé a perzsa miniatúrafestészetben, amikor az új Szafavid dinasztia államvallásként vezeti be a síitizmust, és az olyan képek kultuszát támogatja, amelyek ezt a szunnita ellenfél fölé emelik. S ezzel – akárcsak korábban láttuk a pillangó és a gyertya jelképénél – létrehozzák egy ugyanekkor kialakuló európai embléma keleti párdarabját. Azét a hajóét, amely a legnagyobb viharban is biztosan halad előre, mert kormánylapátjánál igaz ember ül, és védelmezője maga az Úr.

George Wither, A Collection of Emblemes, 1635, Emblem 1.13.