A magányos fog

Fájt már a foguk? Úgy istenigazából? Akkor belátják, hogy a fenti oszmán kézirat-illusztráció, amelyen a világegyetemben semmi más nem létezik, csak a fájós fog, amelynek vörösen izzó belsejében kígyók és ördögök gerjesztenek pokoli kínokat, és körötte a részvétlen, hűvös csillagos űr, egyálalán nem naiv metafora, hanem a valóság lehető legpontosabb ábrázolása.


Ahány fog, annyi pokoli fájdalom. Ha az ember hősiesen végiglapozza az isztambuli könyvbazár kicsi üzleteinek orvosi kéziratait és külön lapokon árult képeit, a pokolnak több bugyrát járja be, mint Dante.

Ennek az elefántcsontból faragott fogmodellnek néhány képe pontos forrásmegjelölés nélkül kering a neten. Egy megbízhatónak tűnő oldal 1780 körüli dél-francia munkának tartja. A datálás valószínűleg helyes, de az eredet inkább oszmán, hiszen a faragvány korabeli oszmán kézirat-előképei ma is megtalálhatóak az isztambuli könyvbazárban.

De ahol legnagyobb a szükség, a legközelebb a segítség. A fenti ábrák ugyanis olyan kéziratok illusztrációi, amelyek a baj súlyosságának felmutatása után mindjárt gyógymódokat és megelőző eljárásokat is kínálnak ellene.


Az iszlám fogorvoslás Mohamedre vezeti vissza eredetét, aki külön hadithban – összegyűjtött mondásaiban – adott rá utasítást, hogy a hívő naponta legalább kétszer-háromszor mosson fogat. Rá hivatkozik a nagy 10. századi arab orvos, Ibn Sina avagy Avicenna, aki híres Al kanun fi al-tibb (Az orvoslás kánonja) c. művében útmutatást ad a fogak kezeléséhez, fúrásához, fájdalomcsillapításhoz, és a műfogaknak arany dróttal az állkapocshoz rögzítéséhez is.


Avicenna műve volt az oszmán orvosok kanunja, zsinórmértéke is. Az oszmán városoknak nélkülözhetetlen intézménye volt az ispotály, darüşşifa, ahol rendszeresen végeztek sebészeti és fogászati műtéteket is. A műtétekhez szakemberek kellettek, a szakemberek pedig kézikönyvekben adták tovább tudásukat. Az első oszmán orvosi kéziratok, Bereket Tuhfe-i Mubrizi, Ahmadi Tarvih al-ervah és Hacı Paşa Müntehab al-şifa c. munkái a 14. századból származnak, és részletesen foglalkoznak a fogak kezelésével és anatómiájával is.

A 15. században két fontos tényező vezetett az oszmán fogászat fellendüléséhez. Egyfelől II. Mehmed szultán fényes udvart rendezett be az 1453-ban elfoglalt Konstantinápolyban, ahová az egész birodalomból sereglettek a képzett orvosok. Itt állította össze 1465-ben az első oszmán sebészeti enciklopédiát, s egyben az első illusztrált oszmán orvosi munkát Şerefeddin Şabuncuoğlu ispotály-főorvos Cerrâhiyyetüʿl-Hâniyye (A birodalom sebészete) címmel. Képei között bőven találni fogorvosi ábrázolásokat is.



Másfelől pedig az oszmán praxissal ötvöződött az a tudás, amelyet az 1492-ben Spanyolországból kiűzött zsidó orvosok hoztak magukkal Konstantinápolyba. Az első oszmán fogorvosi monográfiát a szefárd Moses Hamon (Ibn Hamun) írta Szulejmán szultán udvarában. Ennek illusztrációi már Şabuncuoğlu képeit fejlesztik tovább.



Ibn Hamun tudását és illusztrációit számos további kézirat veszi át, bővíti és variálja, Şemseddîn-i İtâkki 1632-es orvosi összefoglalójától – amelybe már Andreas Vesalius 1543-as De humani corporis fabricájának reneszánsz anatómiai ábráit is átveszi – az erzurumi szúfi İbrahim Hakkı 1765-ös nagy Marifetname enciklopédiájáig, amely az oszmán orvostudomány megkoronázása és utolsó nagy alkotása volt.


Ez a kéziratos irodalom sokféle változatban virágzott a 19. század végéig, míg csak az európai orvostudomány és a könyvnyomtatás fokozatosan fel nem váltotta. Vajon melyik műhöz tartoztak a világűrben magányosan szenvedő fogak, üregükben egy-egy kis pokollal? Nem tudjuk. A vigasztalan szenvedésnek ezeket a metaforáit ma önálló laponként árulják az isztambuli könyvbazárban, elszakítva őket ezer év felhalmozott orvosi tudásától, amely segíthetne rajtuk.