Az asszaszinok hegyein át

Ezt az utat 2016 októberében jártam be. Akkor még nem volt kialakult módszerem a folyamatos tudósításra az utazásról – az csak később forrott ki, az esténként gyarapítgatott, olykor óriáskígyó-méretűre növekvő „percről percre”-beszámolókkal –, úgyhogy azt csináltam, hogy egy-egy kerek kis történetet gyorsan megírtam és közzétettem, s a teljes kronologikus útibeszámolót csak később állítottam össze, a megfelelő helyeken belekötve a korábban már publikált posztokat. Az észak-iráni hegyvidék bejárásáról ilyenformán régóta fent vannak már a blogon az alábbi posztok:

• Pásztor az Alamut alatt: az asszaszin Nagy Hegyi Öreg várának megközelítése.

• Alamuttól a tengerig: annak az útnak a leírása, amely egyetlen útikönyvben sem szerepel, hogy ha az ember egyszer eljutott az asszaszinok váráig – amelyet még jegyeznek az útikönyvek –, akkor hogyan tud onnan átkelni az Alborz hegylánc gerincén és leereszkedni a Kaspi-tengerhez.

• Lengyel temető a Kaspi-tenger partján: a Bandar-e Anzali (1980-ig Pahlavi) kikötővárosban 1942-ben létrehozott temető felfedezése, ahová a Szovjetunióból kimentett lengyel deportáltak közül itt elhunytakat temették.

• Masule, 2016: két nap az Alborz hegy szívében fekvő világörökség-városkában, részvétel a moharrami gyászünnepen.

• Öljeitü nagykán mauzóleuma Soltaniyében: ez egy kurdisztáni percről percre poszt első és egyetlen állomása, minthogy a többi állomás képei elvesztek.

• és az Iráni ősz percről percre: ez volt az az utólag írott átfogó kronologikus útibeszámoló, amelybe a fentieket bekötöttem, s amelyben csak Masuléig jutottam.

Aki az egész útra kíváncsi, olvassa végig a posztokat ebben a sorrendben, s ha megvan, innen folytatjuk együtt tovább.

Mindenekelőtt: miért pont ide utaztunk? Legtöbbünk, ha életében egyszer megteheti, hogy Iránba látogasson, szinte biztosan a történelmi városok füzérét járja végig Teherántól Iszfahánon át Perszepoliszig és Sirázig. Mi van itt, Irán északi határhegyeiben, amire érdemes felcserélni az iszfaháni Sah-mecsetet és Siráz rózsáit?

Az első válasz az, hogy semmi. A kettő nem összemérhető. Amikor vagy húsz éve először mentem Iránba, én is a történelmi városok sorát jártam végig. Irán peremvidékeire akkor megy az ember, ha a törzsanyag már megvolt. Útitársaim pedig bízhattak benne, hogy az egyhetes Alborz-túra után őket is várják a történelmi városok. Az utat ugyanis úgy szerveztük, hogy az azt követő hétre essék Ashura, Irán legnagyobb vallási ünnepe, amelyet a történelmi városokban különösen szépen ülnek meg, s így ők is meglátják azokat. Ezért aztán már az Alborz városkáiban is találkoztunk az ünnepi előkészületekkel, mint azt a fent bekötött Masule-posztban leírom és lefényképezem.

A második válasz az, hogy itt, az Alborz egykor szinte járhatatlan hegyei között bújtak meg az asszaszinok várai, akikről gyerekkoromban, Marco Polónál olvastam először, s azóta el akartam ide jutni. Marco Polo a maga regényes történetváltozatát a keresztesektől merítette, akik az asszaszinok esküdt ellenségei voltak, s így nem csoda, hogy van némi negatív stichje. Eszerint a Nagy Hegyi Öreg, egy ravasz muszlim sejk megszerezte magának az itteni Alamut várát. Őrei éjt nappallá téve figyeltek, s ha egy fiatalember közelített a vár felé, behívták vacsorára. Vacsora alatt az Öreg hasist adott neki – innen a hashashin-asszaszin naiv etimológia – s a fiú elaludt. Amikor felébredt, a vár mögött, egy zöldellő völgyben építtetett pazar kertben találta magát, minden földi jó között, s gyönyörű hurik teljesítették minden kívánságát. Amikor megkérdezte, hol van, a hurik azt válaszolták: a Paradicsomban, ahová a Hegyek Nagy Öregje küldte el őt, mert neki ez hatalmában áll. Majd élete legjobb napja végén ismét hasist kapott, s másnap reggel a vár ebédlőjében, az asztalra dőlve ébredt, ahol két nappal azelőtt elaludt. Az Öreg pedig közölte vele, hogy ha szolgálatába áll, és feltétlen engedelmességgel teljesíti minden parancsát, ő bármikor máskor is eljuttatja a Paradicsomba, de élete végén biztosan.

A Hegyek Nagy Öregje hasist ad híveinek. Marco Polo 1410-12 közötti kéziratából

E kihagyhatatlan ajánlat folytán az Öreg híveinek száma egyre gyarapodott, s ő merészen vetette be őket a közel-keleti politika formálásában. A hűséges fedainok – a szó jelentése: „önfeláldozó” – ugyanis beférkőztek minden uralkodó környezetébe, s az Öreg parancsára lesújtottak rá. Amikor az egyik fedain elvétette a bagdadi kalifára irányzott tőrdöfést, s a testőrök lefogták, két másik azonnal kilépett a testőrök sorából, s közölték a kalifával, hogy nyugodtan kivégezheti őket is, mert vannak még a testőrségében további fedainok is, akik majd végeznek vele. Szaladdin szultánt pedig, amikor megindult seregével, hogy végre végezzen az asszaszinokkal, az Öreg levélben figyelmeztette, hogy hagyjon fel a tervével. A levelet unorthodox módon a párnájára kézbesítették álmában, egy tőrrel odaszögezve, amiből Szaladdin felfogta, hogy ajánlott levélről van szó, s a Hegyek Nagy Öregje helyett inkább a kereszteseket tüntette ki figyelmével.

A várból szétnézve azonban a kopár hegyvidéken sehol nem talál az ember akkora falatnyi zöldet, amelyik alkalmas lett volna a Paradicsom szerepére. A jól hangzó történetet valószínűleg a keresztesek találták ki, amikor megpróbálták megérteni a fedainok vakfegyelmét. A valóság egyszerűbb, de mint mindig, érdekesebb. Az Alamutot alapító Nagy Hegyi Öreget Hassan-i Sabbahnak hívták, s az iszlám iszmailita ágához tartozott: ezek azok a síiták, akik az Iránban uralkodó „tizenkettes” mainstreammel szemben nem az első tizenkét, hanem csak az első hét imámot fogadják el tekintélynek. Az iszmailiták 969 és 1171 között Fatimidák (Fatima leszármazottai) néven önálló kalifátust alapítottak Egyiptomban, amelyet éppen a mondott Szaladdin dönt majd meg. 1094-ben azonban az iszmailiták között szakadás történt. Al-Musztanszir egyiptomi kalifa halála után a nagyvezír és a hadsereg a legitim trónörökössel, Nizarral szemben annak öccsét emelte trónra. Nizar felkelést robbantott ki, de elfogták és megölték. Követői pedig Perzsiába menekültek, s ott az ő vonalát vitték tovább a Hegyek Nagy Öregje által jól előkészített hegyi várakban. S minthogy az iszmailiták szigorú katonai struktúrába szerveződtek, amely a vakfegyelmen alapult, mint az üdvösség elérésének eszközén, ezért nem csoda, hogy így engedelmeskedtek az imámok – Allah földi helytartói – parancsainak.

Al-Musztanszir kalifa (1029-1094) arany dinárja. Ahogy az előző posztban írtam, és hamarosan külön bejegyzést is szentelek neki: a hatágú csillag a 19. század végéig nem sajátosan zsidó jelkép, hanem mint „Salamon pecsétje”, a muszlim uralkodók kedvelt szimbóluma volt.

Az asszaszinokat végül is a mongolok füstölték ki az Alborz hegyei közül, akik közé éppolyan feltűnő lett volna iszmailita királyi testőröket becsempészni, mint a közismert viccben néger amerikai kémet ledobni a Szovjetunióban. De az irányzat ma is él, jelenleg Lisszabonból irányítja őket IV. Aga Khan. És állnak még, ha romosan is, a várak az Alborz gerincén a keleti Alamuttól a nyugati Rudkhanig. Freya Stark, az elszánt brit-olasz felfedezőnő, az első európai, aki eljutott Alamutba, az 1930-as években még mind az ötvenkettőt látta.

„Hatalmas pillanat, amikor, bármilyen messziről is, először pillantod meg vándorlásod célját. Az a dolog, amely eddig képzeletedben élt, most hirtelen a megtapasztalható világ részévé válik. Nem számít, hány hegylánc, folyó vagy kanyargó földút van köztetek: most már örökre a tied. Így érezhettek azok a régi barbárok, akik az Alpok hegyeiről először néztek le a lombard síkságra, s látták Veronát és tornyait, s kettőjük között a folyó fehér szalagját; így Xenophón és Cortez, s minden, bármilyen szerény kalandor és zarándok előttük és utánuk; és így éreztem én is, ahogy végigtekintettem ezen a vörös és fekete hegyláncoktól tagolt széles vidéken, míg a köröttem álló hegylakók, gyönyörűségemben gyönyörködve, azt mutatták, merre visz az út a távolban, sápadt zöld folt közepén emelkedő Szikla felé. Ott volt az asszaszinok völgye, s előtte, alacsonyabb dombok között, a Shah Rud ragyogó szalagja. Mindezen túl pedig és mindegyiknél magasabban, mintegy oltárként felmagasodva, hómezőiből kiemelkedő fekete szikláival, a Takht-e Szulejman, Salamon Trónja, amely valóban úgy hatott, mint egy trónus kisebb méretű udvaroncainak körében. Drapériája a megkeményedett hó fehérségével ragyogott. A trónus alépítményének fekete sziklái éles kontúrral rajzolódtak ki a kék ég előterében.” (Freya Stark: The valleys of the Assassins, 1935)

A Takht-e Szulejman

A harmadik ok pedig az ismeretlenség kihívása. Az Alborz-hegységről ugyanis az útikönyvek szinte semmit sem írnak. Legföljebb annyit, hogy Alamutig hogyan lehet eljutni Teheránból, de onnan tovább már semmit. Nem meglepő: a piacvezető útikönyvek angolszász turistáknak készülnek, márpedig amerikai és brit turisták nem léphetnek be Iránba, vagy ha igen, akkor is csak a belügyminisztérium által szigorúan kontrollált, a történelmi városokba szervezett túrákra. Az ezen túl fekvő vidékekről fölösleges befektetés lenne írni nekik, és valóban nem is írnak. Aki a peremvidékekre kíváncsi, annak magának kell felfedezni őket.

Freya Stark ugyan közölt egy térképvázlatot 1935-ben, amelyen ő az Alborz hágóin át eljutott a Kaspi-tengerhez, na de ő ezt négy hónap alatt, öszvérháton tette meg. (A Lonely Planet még 2012-ben is azt javasolta, hogy az ő nyomán fogadjunk mi is öszvért az átkeléshez.) Vajon javult-e annyit az út, hogy bérelt autóval is végig lehessen járni? Nem válik valahol autóval járhatatlan földúttá, mint oly sokszor az iráni határhegyekben?


A korábbi posztokból már kiderült, hogy noha az út a hegygerinc környékén jó darabon földúttá változik, mindazonáltal autóval járható, és le lehet ereszkedni a túloldalon a Kaspi-tengerig. Végig is jártuk, megnéztük a lahijani mecseteket és a bandar-i anzali kikötőváros lengyel temetőjét, s aztán újra felkanyarodtunk a hegyekbe, ahol felkerestük Rudkhan szasszanida-asszasszin várát, majd a világörökség Masule hegyi városkában részt vettünk az ashurai szertartás előkészületein.

Eközben azonban tettünk egy kitérőt, s ennél veszem fel újra az elbeszélés fonalát. Rudkhan várából leereszkedve elindultunk délnek (lásd a poszt kezdő térképét), fel az Alborz gerincére, egy kis folyó mentén, amelyet ugyanúgy hívtak, mint a falut a völgy fejében, ahová igyekeztünk: Emamzade Ebrahimnak.


Itt már a rendszeres esők területén vagyunk. Utunkat sötétzöld hegyek és világoszöld rizsföldek kísérik. A földekről gémek, darvak rebbennek fel a ritkán látott autóra.


A falu határába érve a bádoggal, fóliával, szőnyegekkel takart sokemeletes színes favázas épületek döbbentenek meg először, a gányolás templomai. Annak ellenére, hogy perzsa szájtokon már láttam róluk fényképeket, hiszen pont ezért jövünk ide. De ami hihetetlen a képen, az még hihetetlenebb a valóságban.


És nem szegény épületekről van szó. Sokukról süt a jólét, legalábbis helyi viszonylatban. A rikító színesség, az össze nem illő anyagok használata nem a nincstelenség, hanem a helyi Kunstwollen kifejeződése. „Mi itt pont ezt akartuk, mert nekünk ez tetszik.”

A faluba érve kettéágazik az út: a baloldali a bazár utcája, a jobboldali meredeken megy fel Ibrahim szentélyéig

Emamzade Ebrahim is azok közé az iráni helyek közé tartozik, amelyekről nem szól sem útikönyv, sem semmiféle latinbetűs szájt. Én a karnaval.ir-en találtam amatőr, de viszonylag informatív ismertetést róla perzsául.

A falu neve annyit tesz: ʻImám fia Ibrahim’. A helyi hagyomány szerint Musza al-Kazimnak (745-799), a hetedik síita imámnak az egyik fia van itt eltemetve. De melyik? Muszának valóban volt Ibrahim nevű fia, Ibrahim ibn Musza al-Kazim (763-837 k.), aki Yemenben élt, az Abbaszidák elleni lázadás során elfoglalta Mekkát, majd megölték, és apjával együtt a Bagdad északi részén álló szent mecsetben, fontos síita zarándokhelyen van eltemetve, amelyet a környező városrésszel együtt róluk neveznek Kadhimiyyának, „a két Kazim városának”. Az itt, Emamzade Ebrahimban nyugvó Ibrahim tehát nem Muszától származik, hacsak Muszának nem volt két Ibrahim nevű fia.

Manuchehr Sotoudeh iranológus és földrajztudós, aki az 1960-as években járta be a vidéket, azt írja از آستارا تا استاراباد (Asztarától Asztarabadig) című könyvében, hogy a szakirodalom semmit nem tud erről az Ibrahimról. Mindazonáltal

„Gilan népe körében közismert és elfogadott, hogy Musza al-Kazim egyik fia ő, aki itt van eltemetve, s aki nagylelkű pártfogója a bajba jutottaknak és a hozzá zarándoklóknak. A tartomány nagy tisztelettel van iránta, annyira, hogy abban a faluban senki nem mer semmit lopni. Talán emiatt emlegetik Ibrahimot »a gilani Abolfazl« néven.” [Abolfazl, Husszein imám öccse a gáncstalan lovagság jelképe a síitáknál]

A falu központja tehát „Ibrahim” zarándokszentélye, fent a völgy fejében, ahol a folyó is ered. Körülötte források fakadnak, amelyeknek gyógyító hatást tulajdonítanak. A zarándokok sokasága miatt alakult ki a falu közepén a nagy bazár a sajátos színes házakkal, ami az itteni, sok száz éves helyi népművészet. A négy-öt emeletes házak vázait durván megmunkált, színesre festett fából ácsolják, s nincsenek se külső, se belső falaik. Belül függönyökkel és szőnyegekkel választják el a helyiségeket, kívülről pedig, ha már hűvösek a hajnali szelek (itt sosincs igazán hideg), nagy műanyag ponyvákat szögeznek rájuk. A házak nagy részét zarándokszállásnak adják ki. Télen kb. 80 család lakik itt, de amikor tavasztól újra megindul a zarándokok áradata, háromszáz további család jön fel a tengerparti városokból a házak üzemeltetésére.

A bazárutcán beülünk az egyik vegyesboltba, ahol sütnek-főznek is. A háziak kedvesek, de csak nagyon szűkszavúan, a legalapvetőbb szavakkal válaszolgatnak perzsául feltett kérdéseinkre. Annál bőbeszédűbbek viszont a betérő vásárlókkal – de valami olyan nyelven, amiből a perzsa alapján legföljebb egy-két szót vélünk érteni. „Milyen nyelven beszélnek?” kérdezzük. „Talisul”, válaszolják.


A talis az iráni nyelvcsalád tagja, a perzsa közeli rokona, amelyet főként a nomád pásztorok beszélnek itt az északi hegyekben, nagyjából innen kezdve fel az azerbajdzsáni határig és azon is túl. A nomád eredet a házak szinte ideiglenes jellegére is némi magyarázattal szolgál. Hasonló barkácsolt szállásokat látunk majd északabbra, a talis pásztorfalvakban is. Az iráni nyelvészek szerint a talis az ókori iráni azari perzsa dialektus maradványa, amelyet a középkori földrajztudósok feljegyzései szerint Azerbajdzsán (óperzsául Âtarpatakân) tartományban beszéltek az ókori médek leszármazottai, mielőtt a 10. században bevándorló szeldzsuk törökök – a mai azerik, vagy perzsául torkik – beolvasztották volna a helyi lakosság nagy részét, a hegylakókat kivéve.

A talis nyelv beszélőinek számát etnikai nyilvántartás híján nehéz megmondani: általában 200 ezer és 2 millió közé becsülik, akiknek nagyjából fele Iránban, fele Azerbajdzsánban él. Iránban főleg pásztorok és kisvárosok lakói, minden nacionalista törekvés nélkül. Azerbajdzsánban azonban sokan költöztek be Baku és Szumgait iparvárosokba, ahol saját értelmiségük alakult ki. Az azerbajdzsáni hatóságok azonban a nemzetiségi önszerveződés minden formáját igyekeznek megakadályozni, így például az első talis nyelvű kulturális és történelmi folyóirat teljes szerkesztőségét letartóztatták.


A faluszéli autószerelő műhelynél megállunk megkérdezni, hol van a legközelebbi benzinkút. A fiatal szerelő azt mondja, ő az, és nagy hordóból kimér nekünk húsz litert az autóba. A műhely egyben kisállatkereskedés is. A szerelő kislánya kiteszi a pultra a kedvencét, egy piros szemű dísznyulat, s kacéran figyeli, tetszik-e nekünk.

Utunk innentől talis területen vezet tovább. Már Masule is főleg talis lakosságú, de az igazi talis pásztorvidék csak utána bontakozik ki előttünk. Az Alborz gerincén visz az út; jobbra-balra mély völgyek, amelyek eleven zöldje gyökeresen eltér a keleti Alborz száraz vörösbarna hegyláncaitól. Hamarosan feltűnnek az első nyájak, látszólag pásztor nélkül, de egy-egy félelmetes pásztorkutya mindig van mellettük. Aztán a pásztorfalvak is, amelyeknek házait szemmel láthatólag nemrég dobták össze olcsó anyagból, ideiglenes jelleggel. El tudom képzelni, hogy ha már végeztek a legeltetéssel a vidéken, szétszedik a viskókat, s a pozdorja- és bádoglemezeket szamárháton elviszik oda, ahol még bőven nő a fű, mint azokat a fából-pokrócból készült, fóliával szigetelt pásztorkunyhókat, amelyeket szintén bőven látni a vidéken.

Olyan magasan vagyunk, s olyan mélyek a völgyek, hogy a felhők alattunk járnak bennük. Félelmetes látvány, mintha lassított felvételen látnánk egy víztározó gátjának átszakadását, ahogy az első gomolyagok után hirtelen az egész völgyet elönti a vastag felhőtakaró. Egyre csak árad, időnként látni engedi, majd újra betakarja az ellepett hegycsúcsokat, s végül, hosszú idő után, ahogy jött, egy búcsúgomolyaggal távozik.

A Hiruchay folyó és víztározója mellett ereszkedünk le Iráni Azerbajdzsánba.


Mi az, hogy Iráni Azerbajdzsán? Mi Azerbajdzsán néven csak egy független és erősen baráti országot ismerünk Irántól északra, harcostársunkat a Türk Tanácsban, ahol a balta a nemzeti büszkeség tárgya, és nem félnek használni. A név azonban eredetileg Perzsia északnyugati tartományát jelölte. Eredeti óperzsa neve Âtarpatakân volt, amelyet a ʻtűz’ jelentésű perzsa âzar-ból vagy âtash-ból származtatnak: ilyenformán a ʻtűz földjét’ jelenti, valószínűleg a Marco Polo által is leírt, örökké égő felszíni földgázszivárgások miatt. Lakói eredetileg a médek leszármazottai voltak, akik az iráni âzari nyelvet beszélték, de a 10. századtól északról érkező török nomádok telepítik be, akik a médeket – néhány iráni nyelvsziget kivételével – beolvasztják, miközben sok perzsa szót átvesznek tőlük: ezek teszik az azerbajdzsáni és a modern török nyelv egyik fontos különbségét.

A tartománynak az Araz folyótól északra eső csücskét 1828-ban Oroszország elcsatolta Perzsiától, Bakui Kormányzóság néven betagolta a birodalomba, s török lakóit „hegyi tatárnak” nevezte. Ennek negatív felhangja miatt 1918-ban, a kaukázusi köztársaságok kiválásakor az új ország nem a „Hegyi Tatarisztán” nevet vette fel, hanem azét az iráni tartományét, amelyből származott: Azerbajdzsánét, s török lakói is ekkor kezdik „azerbajdzsáninak” vagy „azerinek” nevezni magukat. A történet némileg hasonlít Macedóniáéhoz, amely szintén a történelmi Macedónia tartomány északi részéből lett jugoszláv tagállam majd független ország, s annak nevét vette fel, míg az egykori tartomány déli része máig Görögországhoz tartozik. Azerbajdzsán mint tagköztársaság a Szovjetunióba való visszacsatolás (1920) után is megőrizhette nevét, hogy így más „csonka” tagköztársaságokhoz – Moldávia, Kelet-Ukrajna, Kelet-Belorusszia, Kelet-Karélia – hasonlóan kifejezze, hogy a terület „kiegészítésre vár”. A „kiegészítéssel” a Szovjetunió 1945 őszén próbálkozott, amikor az 1941-ben megszállt Iránból a britekkel való megállapodásnak megfelelően visszavonulva egy kurd és egy azerbajdzsáni népköztársaságot hagyott maga után Észak-Iránban. A szakadár köztársaságokat az iráni hadsereg 1946 decemberében csatolta vissza az országhoz. A bakui kormány azóta is igényt formál a jövőbeli egyesülésre, ami feszültséget okoz Iránnal.

A tartomány lakóinak nagy része török, akiket a perzsák torkinak neveznek; az „azeri” vagy „azerbajdzsáni” mint etnikum nevét nem használják. Körülbelül 16 millióan vannak, majdnem kétszer annyian, mint az Azerbajdzsáni Köztársaságban. Ez a vidék az iráni keresztény szírek/asszírok őshazája is, és sok örmény is él itt (jó viszonyban a helyi törökökkel), valamint kurdok, talisok, és más kis etnikumok.


Azerbajdzsán meglepően arany színű. Korábbi fotókon is mutattam ezt már, például amikor iszfaháni barátaimmal a Savalan Szultánra, Azerbajdzsán legmagasabb hegyére mentünk fel. Aranyszínű a föld, a kőzetek, a növényzet, valahogy még a levegő is. És persze a lenyugvó nap, az arany óra tökéletesen kihozza ezt.

A Qezel Ozan folyó szurdokán jutunk le a síkságra, a Teherán felé vezető autópályára, ugyanott, ahol a múltkor felfelé utaztunk a Savalanhoz. Csak most meg tudunk állni az autóval fotózni, nem úgy, mint a múltkor, amikor csak a busz ablakán keresztül kattingathattam. De a táj most is ugyanolyan arany. Néhány óra múlva ott vagyunk Soltaniyében, Öljeitü nagykán mauzóleumánál. Onnan fordulunk délnek, Kashanba. Kezdődik az ashurai ünnepi hét a történelmi városokban.

Ezt a bejegyzést élőszóban is előadtam a Wang folyó virtuális útjai online előadássorozatban. Itt látható YouTube-on: