Shlomo Bar izraeli pop-énekes a marokkói Rabatban született, onnan vándorolt ki szüleivel együtt a 60-as években Tel Avivba. Közéleti karrierjét egy olyan akciócsoport megalakításával kezdte, amely az Izraelben elnyomott mizrahi – az arab országokból, például Marokkóból bevándorolt – zsidók egyenjogúságáért állt ki. Közben Habrera Hativit néven együttest is alakított: ők játszottak Izraelben először, a 70-es években, népzenei alapú popzenét. A dalok szövegeit többnyire az askenázi Yehoshua Sobol – nemzetközileg elismert tel-avivi kortárs drámaíró és rendező – írja, mint az alábbiét is, amely az együttes 1994-ben megjelent nyolcadik CD-jén szerepel.
Shlomo Bar - Yehoshua Sobol: Nálunk, Todra faluban… A Habrera Hativit David and Solomon (1994) c. lemezéről
Etzlenu bichfar Todra shebelev harey ha’Atlas Hayu lokchim et hayeled shehigia legil chamesh Keter prachim osim lo etzlenu bichfar Todra Keter al rosh malbishim lo kshehigia legil chamesh Kol hayeladim barechov chagiga gdola orchim lo Kshehigia legil chamesh etzlenu bichfar Todra… Ve’az et chatan hasimcha shehigia legil chamesh etzlenu bichfar Todra Machnisim levet hakneset Vekotvim al lu’ach shel etz bidvash mealef ve’ad taf Et kol haotiyot bidvash veomrim lo: “chabibi, lakek!” Ve’az hatora shebape metuka kmo ta’am shel dvash. Etzlenu bichfar Todra shebelev harey ha’Atlas… | אצלנו בכפר טודרא
שבלב הרי האטלס היו לוקחים את הילד שהגיע לגיל חמש כתר פרחים עושים לו אצלנו בכפר טודרא כתר בראש מלבישים לו שהגיע לגיל חמש כל הילדים ברחוב חגיגה גדולה עורכים לו שהגיע לגיל חמש אצלנו בכפר טודרא ואז את חתן השמחה שהגיע לגיל חמש אצלנו בכפר טודרא מכניסים לבית הכנסת וכותבים על לוח של עץ בדבש מא' ועד ת את כל האותיות בדבש ואומרים לו חביבי, לקק והיתה התורה שבפה מתוקה כמו טעם של דבש אצלנו בכפר טודרא שבלב הרי האטלס |
Nálunk, Todra faluban, az Atlasz szívében fogják a gyereket, aki ötéves lett, és virágkoszorút készítenek neki, nálunk, Todra faluban. A koszorút a fejére teszik, aki ötéves lett, s az utca összes gyereke ünnepséget rendez neki, aki ötéves lett, nálunk, Todra faluban. | És az ünnepeltet, aki ötéves lett nálunk, Todra faluban beviszik a zsinagógába. és fatáblára felírják mézzel aleftől távig az összes betűt, és azt mondják neki: „kedvesem, nyald le!” és a Tóra a szájában olyan édes lesz, mint a méz. Nálunk, Todra faluban, az Atlasz szívében. |
A megénekelt szokás a középkortól ismert a zsidóság körében. Egyaránt említi a 12. századi wormsi Eleazar rabbi és olyan ma is élő személyek, akik gyerekkorukban még így kezdték a héber írás-olvasást. Eredete természetesen a Bibliában gyökerezik: Ezékielnek (3,3) mondja az Úr: „Emberfia, edd meg ezt a tekercset, s aztán menj, és szólj Izrael házához… Meg is ettem, és olyan édes volt a számban, mint a méz.” A biblikus szerzők ezen kívül is szívesen játszanak a ʻnevelés’ חֲנֹ֣ךְ chanok és az ʻíny’ חֵךְ chek szavak hasonlóságával, s az előbbi eredményét, a bölcsességet, illetve az Úr szavát a mézzel állítják párhuzamba: „Egyél fiam, mézet, mert édes az ínyednek; Ilyen a bölcsesség ismerete is a lelkednek” (Péld 24,13-14); „Szavaid édesek az ínyemnek; édesebbek, mint a méz a szájnak” (Zsolt 109,103); az Úr szavai „édesebbek a méznél” (Zsolt 19,10).
A héber ábécé betűinek, amelyek a megfelelő sorrendben leírva minden bölcsességet magukban foglalnak, már önmagukban is mágikus erejük van, amelyet a zsidó misztika sokszorosan kiaknáz. Egy haszid történet szerint egy árván maradt zsidó gyereket keresztény szomszédok neveltek fel. Megmondták neki, hogy zsidó, de nem tudtak többet adni neki zsidósága megéléséhez, mint apja gyerekkori ábécéskönyvét, amelyet a fiú meg is tanult. Egyszer Jom Kippurkor megállt a zsinagóga ajtajában, s mivel mást nem tudott imádkozni, a héber ábécé betűit sorolta fel fennhangon. A rabbi meghallotta, s a közösség imáját félbeszakítva azt mondta: „Várjatok, hagyjuk békén az Örökkévalót egy percre, míg összerakja az imádságot abból, amit a fiú mond.”
Amikor a dalt először hallottam, akkor azonban nem a szokás, hanem az „Atlasz szívében fekvő” Todra említése fogott meg. Noha ezt a zsidó városkát sem az askenázi szövegíró, sem a marokkói fővárosból még gyerekként Izraelbe került énekes nem láthatta, az első személyben előadott történet mégis egyfajta marokkói Anatevkává avatja, s nosztalgikus közösséget teremt körülötte. Ezt a helyet szerettem volna látni.
Todra falut azonban a térképeken nem találni. Csupán Todra folyót, amely az Atlasz keleti oldalán ered, s egy híresen szép kanyonon keresztül folyik ki a déli síkságra, ahol nagy kört leírva torkollik a Draa folyóba. A nagy kör a középkori Sijilmasa várost folyja körül, amely a nyolcadiktól a tizenhatodik századig a múltkor említett „sót aranyért” kereskedelmi útvonal északi végpontja volt, a korabeli világ egyik leggazdagabb városa. A Timbuktuból a Szaharán át hozott ghanai aranyat itt verték aranypénzzé s továbbították az arab és a mediterrán világ felé. A kereskedelem pedig itteni berber és zsidó, sőt berber zsidó karavángazdák kezében összpontosult.
Sijilmasa város Abraham Cresques már idézett Katalán Atlaszában: a sárga pikkelyekkel jelölt Atlasz-hegység alatt, a Todra és Zaz folyóktól körülvéve. Balra tőle felirat: „Per aquest loch pasen los merchaders que entren en la terra dels negres de Gineua, allo qual pases appellat vall de Darcha.” – „Ezen a helyen, amelyet a Draa völgyének neveznek, kelnek át a kereskedők a ghanai négerek országa felé.” A folyócskák persze a valóságban nem csak ilyen röviden folynak belőle tovább délnek, hanem a Draa folyó a felirattal párhuzamosan fut délnyugat felé. – Jóval nagyobb felbontásért katt a képre.
Sijilmasát a 10. századtól számos muszlim geográfus felkereste és felsőfokú jelzőkkel írta le. Az utolsó Leo Africanus volt, a granadai származású berber tudós és kikeresztelkedett római udvaronc, aki 1550 körül járt itt, de már csak elnéptelenedett romokat talált. A környező helységekben megtudta, hogy a század elején polgárháború tört ki a várost alkotó különféle csoportok között, akik végül mind elköltöztek innen, s az oázis körüli folyók mentén telepedtek le körülbelül 300 kis településen. A Todra folyó mentén fekszik ezek közül Tinghir vagy Tinerhir, amelynek központi ksar-ját, erődített agyagvárosát a folyóról gyakran Todra városnak is nevezik. Ez a város pedig alapításától kezdve az egyik legnagyobb zsidó településnek számított. Még az 1930-as évek francia katonai leírásai is hetven zsidó családot tartanak itt számon, s a mellah, a zsidó negyed az óváros középső részét foglalta el, csupán északi és déli utcáiban laktak beköltözött muszlim berberek. A zsidók pedig, mint általában az Atlaszban, az egykori aranykereskedői múlt örökségeként egyfelől kereskedők, másfelől arany- és ezüstművesek voltak.
Honnan és mikor érkeztek ide a zsidók? Tudjuk, hogy 1492-ben, a zsidók spanyolországi kiűzetése után sok szefárd család költözött át Marokkóba. Ők azonban többnyire az északi, főként a tengerparti nagyvárosokban települtek le, s hagyományosan ladino – héber szavakkal gazdagított középkori spanyol – nyelven beszéltek. Az Atlasz zsidói azonban, akik egy része a nyolcszáz évvel korábban megindult sijilmasai kereskedelmet is kézben tartotta, az itteni berber nyelvjárásokat beszélték anyanyelvükként. Ők már jóval korábban itt kellett legyenek.
Zsidó települések Marokkóban az 1950-es években, a nagy kivándorlás megindulása előtt. Látszik, hogy a nagy – főként szefárd – zsidó központok az ország északi részén voltak, míg az Atlaszban és attól délre sok kicsi – berber – zsidó település volt. Délkeleten, a Magas-Atlasz és a névvel nem jelölt Dzsebel Szagro hegység között van Tin(e)ghir, azaz Todra, közvetlenül alatta, már a Dzsebel Szagróban Asfalou zsidó ezüstbányász település. Tőlük keletre, a Todra és Ziz folyók nagy kanyarulatában, Sijilmasa.
Észak-Afrika partvidékét a rómaiak a Kr.e. 2. század közepén, a pun háborúk lezárulásával vették át a karthágóiaktól. Jeruzsálem pusztulása, Kr.u. 70 után több zsidó is ide menekült Júdeából. Első marokkói emléküket Volubilis városban találjuk, egy héber feliratos sírkövet a Kr.u. 1. századból. Ugyaninnen származik egy 4. századi menórás bronz olajmécses is.
Ezt követően évszázadokig nincsenek forrásaink a marokkói zsidókról. A 665 és 689 közötti arab hódítás krónikásai azonban beszámolnak róla, hogy az Atlasz berber törzsei között sok olyan is van, amelyek a zsidó vallást követik. Valószínű, hogy a zsidók a romanizált partvidékről mint kereskedők hatoltak be a szárazföld belsejébe, s az Atlasz bányáinak közelében települtek le. Itt egyfelől hasonultak a berberekhez, azok nyelvét és életmódját átvéve, de vallásukat megőrizve, másfelől az animista berberek számára volt olyan vonzó a zsidó vallás, hogy néhány – a 14. századi Ibn Khaldun szerint hét – törzsük áttért erre. Így alakultak ki a berber zsidók, akik nyelvükben, életmódjukban és részben genetikailag is berberek, de vallásuk és alapvető identitásuk zsidó. Az arab krónikák feljegyzik, s a helyi hagyomány is megőrizte, hogy az Ounila/Mellah és Draa folyók összefolyásánál épült Ait Ben Haddou dombtetőn álló vára egy „zsidó hercegnő” erődje volt, aki a környező zsidó és nem zsidó berber törzseket összefogva hosszú időn át eredményesen szállt szembe az arab hódítókkal.
Ait Ben Haddou ksar a Mellah folyó felől nézve. A hagyomány szerint a baloldali domb tetején, a mai közösségi magtár helyén állt „a zsidó hercegnő” vára.
Az egyetlen nagy város, ahol a berber zsidók már a szefárdok megérkezése előtt fontos szerepet játszottak, Marrakes volt. Ez ugyan az Atlasztól északra feküdt, de közvetlenül a hegyek lábánál, s a legközelebbi kulturális központnak számított a hegyektől délre élő törzsek és kereskedők számára. A várost a délről érkező berber Almoravidák alapították 1070 körül, s valószínűleg már zsidó kereskedők is kísérték őket. A középkori Marrakesben több zsidó negyed is volt, mielőtt a Saʿadi dinasztia 1557-ben az újonnan épült királyi palota mellett külön negyedben gyűjtötte össze őket, mint uralkodói védelem alatt álló közösséget. A Mellah, ʻsó’ elnevezésű negyedben – a név oka vitatott, talán a sókereskedelemből ered – a szefárd zsidók 1492-ben telepedtek meg, saját zsinagógát alapítva. Ironikus módon ez ma az egyetlen működő zsinagóga Marrakesben: az eredeti berber zsinagógák bezártak vagy el is pusztultak.
A berber zsidók egyik hagyományos mestersége a kereskedés volt. Ezt nagyban előmozdította, hogy az Atlasztól délre fekvő országrész, a bled esz-sziba, „a törvénytelenség földje”, ahogyan az északi fővárosban nevezték, az egymással ellenséges törzsek világa volt. A zsidók azonban kívül estek a törzsi ellentétek hálóján, s a helyi vámok lefizetése mellett szabadon jöhettek-mehettek az egész országban.
A másik hagyományos mesterség pedig az arany- és ezüstművesség volt, amelynek monopóliumát ők tartották kézben. Az egyik legnagyobb élő marokkói gyűjtő, a fezi muszlim arisztokrata családból származó Abderrahman Slaoui írja visszaemlékezéseiben a háború előtti időkre:
„Az esküvők, keresztelők és körülmetélések voltak az egyetlen alkalom, amikor a nők közszemlére tehették drága ruháikat, s különösen arany ékszereiket… Már gyerekként elragadtatással bámultam ezeket a kincseket: diadémokat, nyakláncokat, karkötőket, gyűrűket és fülbevalókat, amelyeken az arany sárga fényét csak még elevenebbé tette a gyémántok, rubinok, smaragdok és gránátok ragyogása. Jól emlékszem még ezekre a hölgyekre, mint a bálványokra, teljesen beborítva a személyi aranyművesük által készített ékszerekkel.
Mint a korabeli Fez minden ékszerésze, a miénk is zsidó volt, apáról fiúra öröklődő mesterséggel. Izrael Bensimonnak hívták, s abban a kiváltságban volt része, hogy a királyi palota számára is dolgozhatott. Emlékszem, gyakran jött hozzánk, olykor még úgy is, hogy apám nem volt otthon, ami a nagy bizalom jele volt.”
Eugène Delacroix: Zsidó esküvő Marokkóban, 1839, Louvre. Az esküvő, amelyre a festő meghívást kapott, Tangerben volt 1832. február 21-én. Delacroix helyszíni vázlatai alapján 1835-39 között festette a képet, amelyet az 1841-es Szalonon Lajos Fülöp király vett meg. Delacroix ekkor tanítványával, Louis de Planet-vel másolatot készíttetett róla, amelyet haláláig műtermében tartott.
Slaoui itt drágakövekkel ékesített arany ékszerekről beszélt, amelyeket tulajdonosaik csak ünnepi alkalmakra vettek fel. Ezeket főleg városi ékszerészek készítették. Egyes városok zsidó ékszerészeinek megvoltak a saját hagyományaik. Meknèsben például zománccal díszítették az ékszereket: a bemélyített mintákat olvasztott színes üvegpasztával töltötték ki. Ouezzane-ban és Fezben a vékony aranylapokat mintákra rákalapálva domborították. Essaouira (korábbi nevén Mogador) ékszerészeinek a filigrán volt a specialitása.
Muszlim vevők lépnek be egy essaouirai (mogadori) zsidó aranyműves boltjába. Lent: zsidó aranyműves bolt
A mindennap viselt ékszerek azonban nem aranyból, hanem ezüstből készültek. Különösen az Atlaszban, ahol a 16. század óta már elapadt a ghanai aranyfolyam, de a helyi ezüstbányák még mindig rendelkezésre álltak. A berber zsidó ékszerészek elsősorban ezeket gyártották. Puritán körülmények között, többnyire a puszta földön ülve, minimális eszközkészlettel dolgoztak, ami lehetővé tette, hogy mindent összepakolva vándor ezüstművesként kínálják szolgáltatásaikat minden nap egy másik település vásárán. A Dadès-völgyi Tilitben például 1913-ban negyven zsidó család élt, mindannyian vándor ékszerészek voltak.
„Éjfél után indul a holnapi vásárra”, írja egyikükről Pierre Flamand. „Útvonala nem változik… Ma reggel indult el otthonról, a tahalai mellahról, a tafraout-i szerdai vásárba; csütörtökön Ait Oafqában lesz, pénteken Idában, Semlalban vagy Tasserirtben. Shabbatra hazajön Tahalába, a piac mellé, ahol vasárnap kinyit egy napra, mielőtt újra nekikezdene egész hetes körútjának…”
Egy-egy mester emléke nagyon sokáig fennmaradt. 1928-ban egy francia hadnagy írja a Középső-Atlaszból:
„A Taza vidékén viselt ékszereket az Ait Serhrouchen törzs Sefrou és El Mers zsidó aranyművesei készítették, és piacokon árulták. A legtöbbre Maklouf Ben Yahiát tartották, aki Mideltből jött 1860 táján, és ezüst ékszerei igen keresettek voltak.”
Az Atlasz zsidó és berber női ugyanazokat a ruhákat és ugyanazokat az ezüst ékszereket viselték. Az ékszerek gyakran hasonló formavilágot képviseltek, mint az imént látott városi arany ékszerek, csak rusztikusabb kiadásban. Még az Andalúziából Meknèsbe áthozott zománcozást is alkalmazták rajtuk, amelyről Henriette de Camps-Fabré írja:
„A történelem különös aberrációja folytán egy keleti technika, amely valahol Észak-Iránban született, s a germánok hozták be a középkorban Európába, sok száz éven át a legnyugatibb Hispániában maradt fenn, hogy aztán az újkorban eljusson Észak-Afrikába. Még különösebb, hogy ez a szasszanidából vizigóttá majd mudéjárrá vált technika milyen rövid idő alatt milyen szervesen beilleszkedett itt az egykori berber maghrebi zsidó ékszerészeknek köszönhetően.”
Ezt a zománcozott ezüst ékszert nagyon „zsidóssá” teszik a ráapplikált hatágú csillagos pénzérmék. De várjunk csak… miféle pénzek is ezek, arab felirattal, és évtizedekkel a zsidó állam születése előtt? Hát marokkóiak. A hatágú csillag ugyanis – mint erről hamarosan írni fogok – nem számított sajátosan zsidó jelképnek egészen az 1897-es első cionista kongresszusig, amely annak fogadta el. Addig inkább muszlim, főleg uralkodói jelkép volt, mint „Salamon pecsétje”, a valaha élt legbölcsebb uralkodó jelképe. Így került rá Marokkó zászlajára és pénzeire is, csak az 1956-os függetlenné válás után cserélték fel az alternatív módon már korábban is használt ötágúra, amely ugyancsak a Salamon-pecsét egy változata. Az alábbi ékszereken sem mindig egyértelmű, vajon muszlim, vagy a cionizmus által terjesztett új zsidó szimbólum-e.
A berber zsidó nyakláncok közül a legelőkelőbbekre egy vagy több „tojást” is felfűznek. Ezek ezüst filigránból összeszerkesztett, szabályos vagy megnyújtott üres gömbök, amelyeken a filigránok közeit színes zománccal töltik ki. A berber zsidó ünnepi viseletben a városi zsidó ékszerek nagy arany lemezeinek helyét veszik át. Vessük össze az alábbi Atlasz-beli zsidó menyasszonyi viseletet (a marrakesi Majorelle-kert ékszerkiállításáról) a José Tapiró y Baró által fentebb megfestett városi berber zsidó menyasszony ruhájával.
A berber – muszlim vagy zsidó – ékszerviselet szinte kötelező része a hamsa, a rontást elhárító tenyér, közepén a szemmelverést visszaverő szemmel, a שדי Shaddai, ʻaz Örökkévaló’ névvel, újabban a Dávid-csillaggal, vagy más erős jelképpel. Különösen kismamák viselik, a még védtelen gyermekre irányuló ezer mágikus ártalom kivédésére. Szinte minden falunak megvan a maga sajátos hamsa-stílusa, amit a gyűjtők jól ismernek.
A berber zsidó és muszlim női viselet egyetlen fontos elemben tér el csak: a fejfedőben. Míg a muszlim nők az ünnepeken is kendőt viseltek, a férjezett zsidó nők ezt ilyenkor ezüst ékszerekkel díszített magas bársony koronára cserélték.
A berber zsidó ezüstművesek a zsinagógák számára és más vallási célokra is dolgoztak. Ilyen célra csak az ezüst jöhetett szóba, mivel az arany a bibliai építéstörténet óta a Templom számára volt fenntartva: zsinagógában használni kérkedés lett volna. Ezüstből készültek a menórák és hanukiák (amelyek Marokkóban többnyire nem a közismert gyertyatartó formájúak, hanem hét vagy kilenc kis olajmécsest egy sorban egyesítő dekorált fémlapok). Ezüstből a bár micvókor ajándékozott talisztartók, a nászajándékba adott mezuzák és mezuza-takarók a menyasszony nevével és ugyancsak a שדי Shaddai, ʻaz Örökkévaló’ névvel, a péntek esti gyertyatartók, a zsinagógai tóraolvasáshoz való yad-ok, mutatóujjban végződő hosszú pálcák, és a tóratekercs két fa orsójának végére készült tappuhimok, „almák”, amelyek az Énekek Éneke 2,3-4-re utalnak: „Mint az alma az erdő fái között, olyan az én kedvesem; vágyom leülni árnyékába, gyümölcse édes ínyemnek” (s ezzel megint ott vagyunk az Úr szavának édességénél).
A zsidó aranyművesek jellegzetes terméke volt az aranyhímzéshez használt aranyfonál, amely nem elvékonyított arany szál volt, hanem vékony aranyfüstbe tekert selyemszál. Az aranyhímzést sqallinak, szicíliainak nevezték: valószínűleg II. Roger szicíliai király (1095-1154) hozta be országába a Bizánc elleni hadjárata során áttelepített görög mesteremberekkel, s a zsidóság itt vette át és vitte tovább Andalúziába (ahol a córdobai szefárd múzeumban a zsidó aranyhímzések ma is külön termet kapnak), majd 1492-ben a Maghrebbe. A hímzést, amelyet nagyon sok zsidó család művelt, egyaránt alkalmazták vallási tárgyakon – tóratakarókon, tóraszekrény függönyein, talesz- és tefilim-tartó táskákon –, és ünnepi ruhákon. Ezek legkiemelkedőbb darabja a kszua el kbirá-nak, „nagy ruhának” vagy berberiscának nevezett menyasszonyi ruha volt, amelynek mindhárom elemét – a szoknya szegélyét, a mellényt és a melltakaró plastront (ktef, punta) gazdagon hímezték arannyal. Egy-egy ilyen ruha anyáról lányra öröklődött, a szegényebbek gyakran gazdagabb szomszédjuktól kérték kölcsön az esküvőre, s kölcsönadása jócselekedetnek számított. Manapság a marokkói zsidó nők a befogadó országokban már a helyi divat szerint öltöznek az esküvőre, de az azt megelőző családi leánybúcsúra még a Marokkóból hozott kszua el kbirát veszik fel.
Egy csak Tetouanban megőrzött, andalúz eredetű szokás: a mortaja, az egy színnel hímzett halotti ing, amelyet gyakran a chevra kadisha, a temetkezési egylet specialistái varrtak. A férfiak először esküvőjükre vették fel az ünnepi ruha alá, majd minden jom kippurkor is viselték, s végül ebben temették el őket.
A zsidók váratlanul, szinte varázsütésre tűntek el Marokkóból az 1950-es és 60-as évek fordulóján. Hasraütésre könnyen sorolhatnánk az okokat: Izrael állam megalakulása, az arab környezet fenyegetése, és így tovább. Egy, a tel avivi egyetemen készült tanulmány * azonban meglepően árnyalja a kontextust. Yigal Bin-Nun szerint az izraeli kormány a korra jellemző feszült légkörben feltételezte, hogy Marokkó 1956-os függetlenné válása után az arab többség elnyomja majd a zsidó kisebbséget és atrocitásokat követ el ellenük, s ezért már időben felállították a Moszadnak a marokkói zsidók evakuálását végző Misgeret szervezetét. A szervezet az 1960-as évek elejéig – jórészt illegálisan, de a vége felé már a marokkói állammal megállapodva – áthozta a zsidók nagy részét Európába, ahonnét egy részük Izraelbe, más részük Franciaországba vagy Kanadába ment. Ugyanakkor az akció történetírója, Eliezer Shoshani már 1963-ban kijelentette, hogy „a Marokkó függetlenné válásától máig eltelt időszak nem igazolta katasztrófa-hipotéziseinket: az elkerülhetetlennek látott erőszakos cselekmények helyett tolerancia következett.” Sok évvel később az akció szervezői úgy nyilatkoztak, hogy valószínűleg az egész evakuálásra nem volt szükség: mind a marokkói kormány, mind a muszlim többség abszolút toleráns volt és maradt a zsidók iránt, és eredetileg a zsidók sem akartak elmenni: a kivándorlás iránti vágy az izraeli propaganda terméke volt. Az egykori marokkói zsidó élet színtereit bejárva, s ennek az életnek az egykori gazdagságát és integritását összevetve a marokkói zsidók izraeli másodrendű állampolgár-szerepével azt kell mondanunk, hogy tényleg rossz cserét csináltak.
Mi maradt a zsidók távozása után? Az alábbi térkép egy első bejárás néhány állomását mutatja Marrakestől Todra ksarig. (Ennél sokkal több zsidó helyszínről van tudomásom, de eddig ezeket néztem végig.) A pontokra kattintva végigpörgethetjük az egyes helyszínek fényképeit (érdemes hozzá kinagyítani a térképet, hogy a képek teljes képernyő-méretben jelenjenek meg). A városokban sok épület megmaradt: zsinagógák, lakóházak, piacok. Vidéken, ahol az épületek többnyire döngölt agyagból készültek, ezek nagy része már enyészetnek indult, kivéve ott, ahol a muszlim szomszédság vagy egy-egy utolsó zsidó – mint Ouarzazate-ban – gondjába vette őket, illetve Todrában, ahol a zsidó negyedet nemzetközi támogatással restaurálják. (A ouarzazate-i képeket különösen érdemes végigpörgetni.) A temetők mindenütt megmaradtak, védik is őket, sok helyen az eltávozottak költségén fallal veszik őket körül. Él még az eltávozottak emléke: a helyiek név szerint emlékeznek rájuk, megmutatják egykori lakásaikat, boltjaikat, piacaikat, zsinagógáikat vagy azok helyét. Többen még kapcsolatot is tartanak velük, sok zsidó család rendszeresen küldi vissza a fiatalokat megismerni az óhazát, emigránsok még fenntartják üres városi lakásaikat, nyugdíjas zsidók olykor visszatelepülnek. Most még látható ennek az egykori életnek az összetettsége és gazdagsága, most még el lehet képzelni, hogy is volt az nálunk, Todra faluban.
Ezt a bejegyzést élőszóban is előadtam a Wang folyó virtuális útjai online előadássorozatban. Itt látható YouTube-on:
A műtárgyak képeinek és történetének forrása: L’art chez les Juifs du Maroc (2018) és North African charm. Art of the Berber tribes (2005)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A Blogger néha megeszi az üzeneteket. Küldés előtt biztosabb kimásolni a hozzászólást, hogy ilyen esetben még egyszer el lehessen küldeni.