Az orosz Petőfi

Ma százhatvankét éve, 1849. július 31-én hat óra tájban látták utoljára Petőfi Sándort. Gyalog menekült a vesztes segesvári csatából a szász Héjjasfalva (Teufelsdorf, ma Vânători) felé, s Bem ordonánca, Szkurka György szerint négy orosz lovas vágtatott a nyomában.

Hogy utána mi történt, homály fedi. Petőfi testét nem azonosították a halottak között. Elterjedt és máig is számos változatban él az a reménykedő legenda, hogy orosz fogságba esett, hogy Szibériába vitték, ahol Körös néven falut alapított, elcsábította egy orosz tábornok lányát, vagy bányában dolgozott, „de mindenki tudta, hogy kicsoda, mert a sapkáján volt egy nemzetiszín szalag, arra volt ráírva, hogy Alexander Petrovics”.


Alexander Petrovics már régen meghalt, amikor Petőfi Sándor megérkezett Oroszországba. Ez 1939-ben történt, s a későbbi Nobel-díjas költő, Borisz Paszternak vezette be őt az orosz irodalmi életbe, amely nagy lelkesedéssel fogadta be. A. Pozdnyakov így beszéli el ezt a Paszternak fordításairól szóló tanulmányában (2010):

„Ami a magyar költészetet illeti, Paszternak majdnem négyezer verssort fordított Petőfi Sándor költészetéből. Először 1939-ben találkozott a magyar költő munkáival, s ekkor fordította le a szöveggyűjteményekben leggyakrabban idézett „Szeptember végén” c. verset, amely fél évvel az előtt keletkezett, hogy a költő elesett a segesvári csatatéren. Paszternak maga úgy nyilatkozott, hogy már a Petőfi lírájával való első találkozás is eleven érdeklődést váltott ki belőle. „Először hidegen viszonyultam hozzá, de csakhamar felfedeztem benne valami közelit, és vonzónak találtam. Valamikor érdekelt Lenau, a hatása alatt álltam, s ez a magyar valamiképpen emlékeztetett Lenaura, Liszt Ferencre és másokra, talán a közös származás és kultúra révén, nem tudom: de mindenképpen öröm volt megismerkednem vele. Összegyűjtöttem az utóbbi évek tőle való fordításainak legjavát, s itt teszem közzé őket.” – írta 1991-es fordításainak utószavában. Első Petőfi-fordításai 1940-ben jelentek meg a „Válogatott fordítások”-ban.”

Nem mindegy, ki fordít először egy költőt egy nyelvre. Paszternak zsenialitása biztosan hozzájárult ahhoz, hogy az orosz olvasók a magukénak érezzék Petőfit. Szerettem volna ennek illusztrálására bekötni ide a „Szeptember végén” orosz előadását, de sehol nem találtam meg az orosz neten (ha bárki tudna forrást, örülnék neki). Paszternak fordításai közül egyedül a „Fa leszek”-ből van hangzó változatom A. Adoszkin előadásában. (Az évforduló fényében újraolvasva a vers blaszfémikus utolsó sora – amelyet az orosz fordítás némileg tompít – hátborzongatóan egybecseng a szász falu nevével, amelynek határában utoljára látták őt.)


Petőfi: Если ты цветок…

Если ты цветок — я буду стеблем, Если ты роса — цветами ввысь Потянусь, росинками колеблем, — Только души наши бы слились. Если ты, души моей отрада, Высь небес — я превращусь в звезду. Если ж ты, мой ангел, бездна ада — Согрешу и в бездну попаду.

Fa leszek, ha fának vagy virága. Ha harmat vagy: én virág leszek. Harmat leszek, ha te napsugár vagy Csak hogy lényink egyesüljenek. Ha, leányka, te vagy a mennyország: Akkor én csillagá változom. Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy Egyesüljünk) én elkárhozom.

Petőfi válogatott verseinek egyik legnépszerűbb kiadása 1969-ben jelent meg Moszkvában a Художественная Литература kiadónál, a termékeny grafikushármas, G. A. V. Traugot illusztrációival. A könyvecske beszkennelt változatát jó ideje már, hogy megtaláltam az orosz neten, s azt gondoltam, egyszer még közzéteszem azt a megható ajánlást is, amelynek kíséretében felrakták. Ma jött el az ideje.

„Mindannyiunknak megvan a kedves költője, néha több is. És van olyan költő is, akit egy egész életen át magaddal hordozol, soha nem feledkezel meg róla, s valami különös érzéssel gondolsz rá, mint a hozzád legközelebb álló és legkedvesebb emberre. Gyakran magad sem veszed észre, hogy sok cselekedetedet, gondolatodat, sőt életed bizonyos – különösen kritikus – időszakait ezekhez a versekhez, sőt nem ritkán költőjükhöz méred. Nem történt még veletek ilyen? Velem igen. Ezt a kötetet akkor ismertem meg, amikor napvilágot látott a messzi 1969-es évben, mikor én még épp csak húsz éves voltam. És beleszerettem ezekbe a versekbe, s aztán szerzőjükbe is, akiről szinte mindent elolvastam, ami csak oroszul megjelent. Volt idő, amikor akár évekig ki sem nyitottam a kötetet, de olyan soha nem volt, hogy megfeledkeztem volna róla és verseiről. Fejből tudom mindazt, ami ebben a könyvecskében áll… Hosszú halogatás után határoztam el végül, hogy ezt a számomra oly drága könyvet – és éppen ezt, noha összes versei is megvannak könyvtáramban – beszkennelem és másokkal is megosztom. Talán attól féltem, hogy egyesek nevetségesnek találják majd odaadásomat e költő iránt, vagy hogy ez a költészet ma már egyáltalán nem tűnik divatosnak. De most végre fent van, s mindjárt azt is elhatároztam, hogy a közeljövőben azt a nagy könyvet is beszkennelem és felrakom, amelyet a kiváló magyar író, Illyés Gyula írt róla. S figyeljék csak meg a fordítók nevét is: Borisz Paszternak, Leonyid Martinov, Vilhelm Levik, Nyikolaj Csukovszkij, Vera Inber, Nyikolaj Tyihonov.”

Petőfi biztosan nem halt meg Oroszországban.

Lwów

Lwów, Львів, Lemberg, לעמבערג (de kiejtve lemberik), Լվովի, Львов, Liov, Ľvov, Lvov, Лвов, Lavov, Leopolis, Léopol, Leopoli, Leópolis, Ilyvó. Alig néhány európai városnak – Velencének, Rómának, Párizsnak, Londonnak – van saját neve ennyi nyelven, szerepel kitüntetett helyen ennyi nép mentális térképén. Azaz csak szerepelt. A várost, amely hatszáz éven át Európa egyik legfontosabb kapuja volt a Kelet – a tatárok, az orosz és román fejedelemségek, a Krím és a Kaukázus, a török – felé, s ahol tíz náció és ugyanennyi felekezet élt együtt, 1939. szeptemberében elnyelte a birodalom, s mialatt eltűntek belőle a zsidók, a németek, a lengyelek, az örmények és mások, aközben Európa a létezéséről is megfeledkezett. Manapság, ahogy Ukrajna megnyílik, már a Kelet egyik legfontosabb európai kapujaként születik újjá, amely megpróbálja felfedezni és kiaknázni egykori sokszínű, nyugati kultúráját, a „galíciai örökséget”.


Gyerekkorom egy csúnya iparvárosban telt. Akkor vittek oda, amikor még négy hónapos sem voltam, s az azt követő sok éven át egyfolytában arról a csodálatos szépségű városról, Lwówról meséltek nekem, amelyet családomnak el kellett hagynia. Nem csoda hát, ha egyfajta félig-meddig fennsőbbséges megvetéssel tekintettem a valódi házakra és utcákra, s hogy a valóságból csak a legszükségesebb dolgokat fogadtam el.

Adam Zagajewski: Két város

Bámulatos, hogy miközben az idő árja ellenében erőltetem emlékezetemet, egyáltalán át tudom még érezni az olyan utcanevek ártatlanságát, mint a Janow, Zmesienie, Piaski és Lackiego utca, melyeknek az 1941-es és 1942-es évek olyan ördögi jelentést adtak, mikor a város egy napon kiürült a Bernstein utcától a színházig, a Slonecznáig és tovább, s néma, holt városrész maradt a helyén, tágra nyílt ablakokkal és a szélben libegő függönyökkel. Egy lélek nem volt már az udvarokon és a balkonokon. A város határában néhány szétszórt épület állt csak, aztán a romokat benőtte a fű.

Stanisław Lem: Felsővár

Lwów kávéházairól sokat írtak már, s az olyan helyeknek, mint a „Café Szkocka”, az „Atlas” vagy a „George”, megvannak a maguk hűséges bárdjai. A lwówi kocsmák mesévé érett története már régóta önálló mítosszá, egyfajta „lwówi szöveggé” vált… A lengyelek, ukránok, zsidók, örmények, németek külön-külön a maguk imaházaiban imádkoztak, de a kocsmákban együtt múlatták az időt: legalább ott türelemmel voltak egymás iránt.

Bogusław Bakuła: Színpad, karnevál, forradalom

Ezzel a térképpel kezdjük az egykori város rekonstrukcióját: mai látogatók fényképeivel próbáljuk meg felmérni, mi az, ami az egykori Lwówból megmaradt. A városközponttal kezdjük, de hamarosan bővítjük a külvárosok térképével is, és a fényképek száma is folyamatosan gyarapodni fog. A szürke pontok azt jelentik, hogy egy-egy kép pontos helyét még nem sikerült megállapítani; ha pedig egy pont pirosra vált, arról időközben külön bejegyzés született. A mai állapot felvételét hamarosan régi fotókból, képeslapokból, rajzokból, visszaemlékezésekből készült újabb rétegekkel egészítjük ki. Nézzenek vissza.

Ősz Lwówban (1939) Krakkó-Lemberg A lwówi rádió (1930-39) Jiddis boltfeliratok A használtkönyv-piac Szolginia Lwów-monográfiája Truszkowski százados lwówi háza és sírja Az eltűnt zsidó múlt nyoma Üdvözlet a Főkormányzóságból A janowskai haláltábor Jöjjön velem Lembergbe! Jöjjön velünk a klezmerfesztiválra!

Lwów udvarai Kapucsengők Lépcsőházak Mezuzák nyomai Kiteregetett lepedők Cortile della Madonna Campanile Andreolli-passzázs Letűnt idők címerei A vasútállomás Orosz utca 4. Kopernikusz 1, egykori patika

A fasiszta elefánt

Aki tegnap délelőtt a Múzeum utcán haladva kiért a Kiskörútra, különös élményben lehetett része. A Nemzeti Múzeum klasszicista épülete és a Kálvin Center modern üvegmammutja közötti elviselhetetlen stílus- és minőségbeli feszültségtől a téridő megrepedt, s az örvény egy indiai elefántot vetett a felszínre teljes díszben, hordszékkel és maharadzsával együtt.


A jelenség teljesen megszokott Budapesten, amelynek utcáit emberemlékezet óta időről időre váratlanul elefántok lepik el, hogy aztán ugyanolyan váratlanul tűnjenek el a semmiben. Bizonyság rá Friedmann Endre 1958-as fényképe, amelyen egész elefántcsorda vonul végig a Teréz, akkor Lenin körúton az Andrássy, akkor Népköztársaság, néhány hónappal korábban Magyar Ifjúság ill. Sztálin út felé: talán a sűrű névváltoztatás idézhette elő a téridő ingadozását.


Hogy az elefántok váratlan felbukkanása a városok utcáin a nagy politikai földmozgások velejárója, arra Oroszország huszadik századi történelme szolgál számos példával. Kezdve azzal az elefánttal, amely 1916 végén tűnt fel a cári rezidencián Carszkoje Szelóban, s rövid időn belül az itt őt etető II. Miklóssal és családjával együtt tűnt el onnét. De erről majd máskor: a pétervári elefántoknak megvan a maguk saját titkos történelme.



És befejezve azzal, amelyik Csernobilban tűnt fel a 80-as évek végén. Ebben az esetben azonban a szocialista valóság volt az, amelyik virtuálisabbnak bizonyult: a Szovjetunió tűnt el, s az elefánt maradt.



Ilyenformán természetes, hogy a 20. század harmadik, legmegrázóbb eseményét, a Nagy Honvédő Háborút is elefánt felbukkanása kísérte, amely, akárcsak a háború, Németországból jött.


A Punch névre hallgató elefánt a Zsukov marsall által Berlinben trófeaként zsákmányolt cirkusszal együtt érkezett Moszkvába. Itt a Vlagyimir Durov bohóc és idomár által 1912-ben alapított s máig működő híres Ugolok Durova állatszínházban kaptak szállást. Gondozója, Karl Stvora, aki ugyancsak hadizsákmányként érkezett a cirkusszal együtt, naponta megsétáltatta őt a közeli Szuvorov téren hol magában, hol a cirkuszi tevével együtt, a moszkvaiak nagy örömére.

A színházalapító Vlagyimir Leonyidovics Durov és malaca, 1910 k.

A megjelölt épület az Ugolok Durova állatszínház; balra fenn a hosszúkás tér a Szuvorov (1917 előtt Katalin) tér, északi oldala mentén a Katalin-kerttel, végpontjában a Szovjet Néphadsereg Színházának a képeken is látható jellegzetes ötágú csillag alaprajzú épületével. Kattintás a teljes térképhez



Krilov: Az elefánt és a mopszli (1809)

По улицам Слона водили,          Как видно напоказ - Известно, что Слоны в диковинку у нас -     Так за Слоном толпы зевак ходили. Отколе ни возьмись, навстречу Моська им. Увидевши Слона, ну на него метаться,        И лаять, и визжать, и рваться,        Ну, так и лезет в драку с ним.        “Соседка, перестань срамиться,- Ей шавка говорит,- тебе ль с Слоном возиться? Смотри, уж ты хрипишь, а он себе идет                  Вперед И лаю твоего совсем не примечает”.- “Эх, эх! - ей Моська отвечает,- Вот то-то мне и духу придает,     Что я, совсем без драки, Могу попасть в большие забияки. Пускай же говорят собаки:    “Ай, Моська! знать она сильна,        Что лает на Слона!”

Elefántot vezettek az utcán,           a nép hogy lássa, az elefánt ritkaság minálunk tudvalevőleg      hát tódult a nép az elefánt nyomába. Egy mopszli is odakeveredett a tömegbe, s az elefánt láttán egyből        ugatni, nyíni kezdett veszettül,        hogy még egy perc és nekimenne. „Ugyan”, csitítja a spicc, „ilyen agyarakkal        akarsz kikezdeni? hátrébb az agarakkal! Hiszen majd megszakadsz, ő meg csak megy                  előre, meg sem hall egy hangot se belőle.” „Hohó!” így a mopszli. „Inal a gyáva!     mert jól érzi őméltósága     hogy én harc nélkül, puszta ugatással     is elbánok a magafajtával!” Hadd mondják a kutyák mind áhítattal:     „Ó, a mopszli! micsoda hős az ebadta!        még az elefántot is megugatta!”

Dedushkin blogja egy kortárs visszaemlékezését is közli:

„Manapság már bizonyára kevesen emlékeznek rá, hogy valamikor az Ugolok Durován egy elefánt élt. Hadifogolynak tekintettük őt, mert Németországból hozták háborús jóvátétel fejében, s vele együtt hoztak egy németet is, hogy gondozza őt. Mi gyerekek, akiknek az apja elesett vagy nyomorékként jött haza, tizenöt évvel a háború befejezése után még szívből gyűlöltük a németeket. Számunkra „német” és „fasiszta” egyet jelentett, s az elefánton és ápolóján töltöttük ki bosszúnkat. Átmásztunk egy lyukon a kerítésen (az összes kerítés minden lyuka a miénk volt), és kövekkel dobáltuk az elefántot és a gondozóját. Az őr elkapott minket, s mi őszintén csodálkoztunk, hogyhogy ő is a fasisztákkal tart – hát nem tudja, hogy ezek fasiszták, ha egyszer németek? A gondozót úgy fejbetaláltuk, hogy kórházba kellett vinni. Így álltunk bosszút apáinkért és rokonainkért, s amikor már világos volt, hogy nem kerülhetjük el a fogságot, akkor sem futamodtunk meg. De valami különös dolog történt: nem büntettek meg minket, s mi elkezdtük felfogni, hogy a dolog nem úgy áll, mint gondoltuk… Néhány hét múlva aztán apáink – már akinek volt – összeszedtek minket, vodkát vettek, kolbászt, és biztosan még egyebet is, s elindultunk valahová: mint kiderült, az Ugolok Durovára, a némethez. Az elefántházban lakott, mert csak ott volt kályha, egy ilyen kis vaskályha, mert anélkül télen szörnyű hideg volt. Németül beszéltek vele, amennyire tudtak, mert nagyon rosszul tudott oroszul. Az egész feje be volt kötözve. De valahogy csak sikerült megbeszélni vele, amit akartak, aztán mindannyian ittak, ő kezet adott nekünk, és mondott valamit, aztán hazaküldtek minket. Apám csak későre jött meg, részegen. Másnap megtudtuk, hogy a német minden hozzátartozója bombatámadásban halt meg, s az elefánton kívül senkije sincs a világon, s a nyomorúságos keresetét arra költi, hogy céklát meg káposztát vegyen neki, ő maga meg egyik napról a másikra tengődik. Ha tudnád, mennyire szégyelltük magunkat! Ha megbüntettek volna minket, azt gondoltuk volna, hogy igazunk van, na de így… Minden pénzünket összeszedtük (gombfocira gyűjtöttünk, ez volt akkoriban minden gyerek álma, hogy meglegyen a SAJÁT csapatunk), s elmentünk a központi vásárcsarnokba, s néhány láda zöldséget vettünk rajta. Az összes pénzt erre költöttük, mert jóvá akartuk tenni, amit elkövettünk. Elvittük az elefántnak. A gondozó elénk jött, de sose felejtem el: az elefánt nem engedte oda hozzánk, elállta az útját, s amikor mégis megpróbált odajönni, körültekerte az ormányával és a levegőbe emelte. Így védte a gondozóját. Mi átadtuk a zöldséget, és elmentünk. Otthon mindent elmeséltünk, s anyám elsírta magát. Másnap este pedig apám hozott nekem egy gombfocicsapatot.”

Az elefánt Gagarinnal és családjával

Láz

Ebben a száz csont és kilenc nyílás alkotta mulandó formámban van valami, amit jobb híján szélkergette szellemnek nevezhetnék, mert olyan ő, mint valami vékony szövet, amelyet a szél legkisebb rezdülése is leszakít és messzire fúj. Ez a bennem lévő valami hajt engem évek óta arra, hogy verset írjak. Először csak puszta szórakozásból engedtem neki, de csakhamar egy életre szóló elfoglaltságommá vált. Azt is el kell mondanom, hogy ez a valami néha olyan mély melankóliába süllyed, hogy már-már kész lemondani céljáról; máskor meg gőgösen felpöffeszkedik, és mások fölött aratott, nem létező győzelmeivel kérkedik. És amióta csak a költészetnek szenteltem magam, soha nem találta meg a békéjét énbennem, s az egyik fajta kételyből a másikba esik. Egyszer már azon volt, hogy udvari szolgálatba állva keres biztonságot magának, máskor meg azáltal akarta felmérni tudatlanságának mélységét, hogy tudósnak áll, de mindegyikben meggátolta őt a költészet iránti olthatatlan szeretete. Az az igazság, hogy nem is ismer más mesterséget, csakis a versírást, s ilyenformán azt műveli nagy beletörődéssel.

Bashō

555

Nándorfehérvár látképe 1456-ban, Marko Radosavljević rekonstrukciója, és a város az első katonai felmérésen (1769-1772)

…éve, 1456. július 22-én a magyar-horvát védők Hunyadi János és sógora, Szilágyi Mihály temesi ispán vezetésével három heti ostrom után visszaverték a II. Mehmed szultán által vezetett, tízszeres túlerőben lévő török sereget Nándorfehérvár alól. A súlyos vereség megtörte az oszmán hódítás Konstantinápoly bevétele (1453) utáni lendületét, és hetven évre megállította európai előrenyomulását.

A 2006-os kerek évfordulóról több kiadvány, rendezvény, kiállítás is megemlékezett. A mostaniról jóval kevesebb. Ezek közül kiemelkedik a Várak, kastélyok, templomok folyóirat 2010/12 száma, amelyet teljes egészében az évfordulónak szentelteltek.

A Várak „örökségturisztikai folyóirat” a magyar műemlékes-művészettörténeti folyóiratok közül a legfiatalabb (2005), de talán a legszebb, s amellett hiánypótló kiadvány. Választott területén, amelyen eddig csak szakfolyóiratok jelentek meg, tudatosan vállalja a népszerűsítést úgy, hogy közben cikkeit a szakma legjobb képviselői írják. Témája, a magyar várak az elmúlt évtizedekben szinte teljesen hiányoztak a művészettörténeti oktatásból. S mivel az országon belül a történelem viszontagságai folytán a különféle várrendszerek sokszor rajzolódtak át, ezek elmosódott vonalait rekonstruálva olyan elfelejtett összefüggésekre hívja fel a figyelmet, amitől a gyakran csak a kirándulók által ismert romok és környékük új jelentőséget kap.

Mi újat lehet mondani 2006 után öt évvel Nándorfehérvárról? A tematikus szám úgy oldja meg, hogy nem az ostromot és a várat írja le újra, hanem olyan várakból és templomokból állít össze válogatást, amelyek valamiképpen kapcsolódnak hozzá, s amelyek hálójában Nándorfehérvár helye és történelmi szerepe is világosabban kirajzolódik.

A tematikus számban szereplő várak és templomok a 15. századi Magyarország térképén

Cseh Valentin, a nándorfehérvári ostrom legfrissebb (2006) összefoglalójának és a vár részletes internetes leírásának szerzője Nándorfehérvár jelentőségét mutatja be a déli végvár-rendszeren belül. Ezt a védővonalat még Zsigmond király kezdte el kiépíteni a török ellen az 1396-os nikápolyi vereség után, s Mátyás fejezte be Észak-Boszniának a töröktől való visszafoglalásával. A várrendszer 800 kilométer hosszan húzódott az Adriától a Szerémségen és Észak-Bosznián át a Déli-Kárpátokig, s kulcsa éppen Nándorfehérvár volt a dunai és szávai hajóutak, s az ókori eredetű észak-déli kereskedelmi és hadiút találkozásánál. „Ez a vár végvára az országnak, s mintegy főkapuja a magyar földnek, melyen legkönnyebben juthatni az országba,” írta róla a ferences Giovanni da Tagliacozzo. Amikor pedig végül 1521-ben két hónapos ostrom után török kézre került, II. Lajos ezt írta: „Országunk most már nyitva áll a török előtt vízen és szárazon, és sohasem lehet boldog és nyugodt, amíg Szabács és Nándorfehérvár az ellenség kezén marad.” Maga sem tudta még, mennyire igaza van.

Belgrád vára ma és az egykori déli várrendszer

A védőrendszer Belgrád környéki néhány további kulcspontját Csorba Csaba járja be. Ezek közül a legfontosabb a mellette fekvő Zimony vára, amelynek az 1456-os védelemben is jelentős szerepe volt. Belgrádtól lejjebb ma is áll a dunamenti védőredszer két másik fontos erődje, Szendrő és Galambóc, míg a túlparton velük szemben épült Kevevára már nem létezik, és Lászlóvárának – amelyet Zsigmond Galambóc török kézre kerülése után, 1427-ben épített – is csak romjai láthatók. A Duna itt válik Európa legszélesebb folyamává: nem csoda, hogy Nándorfehérvár ostrománál a török és magyar hajóhad is fontos szerepet játszott.

Galambóc vára

Nándorfehérvár ostroma 1522-es metszeten

Az ostromban a vár kapitánya, Szilágyi Mihály és a felszabadító sereg vezére, Hunyadi János mellett kiemelkedő szerepe volt a ferences Kapisztrán Szent Jánosnak, aki III. Calixtus pápa megbízásából még 1455. májusában érkezett Magyarországra, hogy keresztes hadsereget szervezzen a török ellen. Zombori István Kapisztrán János egy év alatt bejárt magyarországi útvonalait rekonstruálja győri bemutatkozásától a király és a rendek előtt Hunyadival való tordai találkozásán át délvidéki körútjáig. Ezen belül kiemeli Szeged szerepét, amely a magyarországi ferences obszervancia egyik központjaként már ismert volt Kapisztrán számára rendtársa, Marchiai Szent Jakab leveleiből, aki 1430 tájától innen irányította a balkáni bogumilok közötti missziót.

Giovanni di Bartolomeo d’Aquila: Kapisztrán Szent János a nándorfehérvári csatában

A nándorfehérvári győzelem után néhány nappal mind Hunyadi, mind Kapisztrán a seregben kitört pestisnek esett áldozatául (Szilágyi Mihály majd négy év múlva esik török fogságba, s Konstantinápolyban fejezik le, amiért nem hajlandó elárulni a vár gyenge pontjait), s a lap egy-egy írást szentel azoknak a templomoknak, ahol örök nyugovóra helyezték őket, még ha ez alig néhány évtizedet jelentett is a valóságban. Kapisztrán Jánosnak, írja Fedeles Tamás, kifejezett kívánsága volt, hogy az újlaki obszerváns ferences templomban temessék el, minthogy népszerűsége így új lendületet adhatott a balkáni ferences missziónak. Ez egybevágott Szerémség és Szlavónia ura, Újlaki Miklós törekvéseivel, aki önálló tartományúri hatalmat igyekezett kiépíteni a Dráván túl, megszerezve Észak-Boszniát s hozzá Mátyástól a bosnyák királyi címet is. Egy ilyen tisztelt szent ereklyéinek jelenléte nagyban növelte birtokközpontjának jelentőségét és tartományúri tekintélyét. Mindjárt Kapisztrán halála után kezdeményezte is szenttéavatását, amelyre azonban végül is csak 1690-ben került sor. Újlak azonban így is a korabeli Magyarország legfontosabb búcsújáró helyévé vált, ami nagy gazdasági fellendülést is hozott, s a település 1525-ben szabad királyi város címet kapott. Egy év múlva, a mohácsi csata utáni napokban a törökök kifosztották és felperzselték a várost. Kapisztrán Szent János testének nyoma veszett.

Wathay Ferenc rajza 1602-1606 között, török fogságban írott énekeskönyvében fogsága egyik színhelyéről, a török Nándorfehérvárról

Hunyadi Jánost a gyulafehérvári székesegyházban temették el, ahogy még akkor rendelte, amikor 1442-ben jelentős alapítványt tett a templom helyreállítására. Ennek az adománynak az előzményeit tekinti át Udvarhelyi Nándor. 1442 tavaszán 15 ezres török sereg tört Erdélybe. Hunyadi János és Lépes György erdélyi püspök Marosszentimrénél megütköztek velük, de vereséget szenvedtek, s a püspök is elesett. Hunyadi azonban gyorsan új sereget szervezett, s Újlaki Miklós csapataival megerősítve Nagyszebennél szétverte az ellenséget, valamint a néhány hónappal később megtorló hadjáratra érkező, sokkal nagyobb török sereget is. A gazdag zsákmányból a hadjárat alatt megsérült számos templom – Gyulafehérvár, Marosszentimre, Alsóorbó – helyreállításáról gondoskodott a Maros mentén, valamint Tövisen új ferences templomot építtetett. A cikk a templomok stílusbeli hasonlóságai mellett kitér sorsuk hasonlóságára is, amely manapság sok száz további erdélyi műemléket is fenyeget. A Maros-völgyi magyar lakosság eltűnésével a gótikus templomok gazdátlanul maradnak, s a romániai műemlékvédelem nem áldoz megóvásukra. Az alsóorbói templomnak már csak alapfalai láthatók; a marosszentimrei most van összeomlóban; s a tövisi templomnak is csak néhány híve maradt már, pap nélkül.

Marosszentimre (Sântimbru, Emrichsdorf, Románia) gótikus temploma, innen

Hunyadi János gyulafehérvári síremlékéről Mikó Árpád, a magyar reneszánsz művészet egyik legjobb szakértője ad összefoglalót. A székesegyház déli mellékhajójában álló három üres szarkofágot hagyományosan, illetve 18. századi felirataik alapján Hunyadi Jánosnak, öccsének, az 1440-ben elhunyt „ifjabb Jánosnak”, és fiának, Lászlónak tulajdonítják. A sírokat azonban többször feldúlták, s csak a 17-18. században állították ismét össze. Hunyadi sírjának eredeti feliratát Ritoókné Szalay Ágnes nemrégen fedezte fel Verancsics Antal püspök írásai között, s e szerint a síremléket Szapolyai János király állíttatta 1533-ban, nem pedig Mátyás 1460 táján, mint korábban feltételezték. Szapolyai volt az, aki az 1529-ben ismét Magyarországra érkező Szulejmánnak Mohácsra elébe menve hűséget fogadott, s így minden oka megvolt rá, hogy a nagy törökverő sírjának megújításával próbáljon javítani imázsán. A későbbi évszámhoz illik a Hunyadi János-szarkofág két domborműves oldala is a csatajelenetttel és a foglyok menetével, amelyek korabeli metszetek alapján készülhettek. Fedőlapja viszont nem az, amelyik most rajta van, hanem az, amelyiket Hunyadi Lászlónak tulajdonítanak, mivel ezen szerepel az egy-egy angyal által tartott Hunyadi-, illetve a Szapolyai-címer.




A nándorfehérvári győzelem nemzetközi vonatkozásaival foglalkozik Török József és Érszegi Géza írása, amelyek egyúttal tisztázzák a győzelem és a déli harangszó összefüggését is. III. Calixtus pápa, a kiváló diplomata 1455-ben került a pápai trónra, s mindjárt esküt tett, hogy visszaszerzi a két évvel korábban elfoglalt Konstantinápolyt a kereszténységnek. A Borja-családból származó pápa szülőföldjén, Valencia és Gandia környékén ekkor még nagy számban éltek a csak nemrég legyőzött mórok, s így Nyugat-Európa nagy részével ellentétben jól ismerte az iszlám fenyegetés komolyságát. Azonnal gyűjtést rendelt el egy leendő keresztes hadjárat céljára, s a befolyt összegből hajóhadat szerelt föl, amely sikerrel foglalta le a török erőket az Égei-tengeren épp Nándorfehérvár ostroma idején, sőt számos szigetet is visszafoglalt. 1456. június 29-én pedig bullában parancsolta meg, hogy Európa-szerte imádkozzanak a nándorfehérvári győzelemért, délután három óra – Krisztus halála – és a vecsernye között emlékeztetőül meghúzva a harangokat. A rendeletet unokaöccse és utódja, VI. Sándor újította meg az 1501-es szentévben, amelynek bevételét is a keresztes hadjáratra rendelte és szövetséget is létrehozott Velence és Magyarország részvételével. A megújított rendelet volt az, amelyik az imára felhívó harangszót délre helyezte át.

A nándorfehérvári győzelem valószínűleg legkorábbi (1468) ábrázolása az olmützi Immaculata-templom freskóján, központjában Kapisztrán Szent Jánossal (részlet)

A liturgiatörténész Török József szerint az eredeti Calixtus-féle felhívás – három üdvözlégy a vecsernye előtti harangszóra – is továbbél az Angelus, azaz Úrangyala imádságban (amelynek legismertebb „ábrázolását” Millet éppen négyszáz évvel a nándorfehérvári ostrom után festette), bár mások ezt vitatják. Egy fontos liturgikus mozzanat azonban biztosan kapcsolódik még a nándorfehérvári győzelemhez: Krisztus Tábor-hegyi színeváltozásának ünnepe augusztus 6-án. Ezt az ünnepet ugyanis, amelyet keleti hatásra az ezredfordulótól kezdtek szórványosan megülni Nyugat-Európában, III. Calixtus tette kötelező ünneppé annak örömére, hogy ezen a napon kapta meg Rómában a győzelem hírét. Mint a néprajzos Barna Gábor írása kimutatja, az egyik legrégebbi magyar templom, amely ezt a patrocíniumot viseli, a csíksomlyói hegyi Salvator-kápolna, amelyet a helyi hagyomány szerint éppen Hunyadi János alapított a győzelem emlékére. Ha erre talán már nem is volt ideje életében, az nagyon is lehetséges, hogy azok a csíki confraterek építették, akiket Hunyadi rendelt a csíksomlyói ferences kolostor szolgálatára, noha mai épülete 1678-ból származik. S minthogy ennek meglátogatásával ér véget minden pünkösdkor a sok százezres csíksomlyói zarándoklat, ezért ha Kapisztrán újlaki sírjának nyoma veszett is, a ma legnagyobb magyar búcsújáró hely mégis szorosan kötődik a nándorfehérvári győzelemhez.

Sokat lehetne még hozzátenni ehhez a mozaikhoz, de már ennyi is feleleveníti az 1456-os események történeti kontextusát. Különösen érdekes volna tudni, milyen emléket őriznek a törökök erről a napról. Tudjuk, hogy egy Konstantin Mihailović nevű, horvát származású janicsár részletesen megírta az ostrom történetét, s azt is, hogy a 16-17. századi török történetírók többször utalnak rá. De vajon hogyan? Reméljük, török olvasóink megosztják velünk.

Két 17. századi török miniatúra Nándorfehérvár 1456-os ostromáról