Idegenrendészeti eljárás során életüket vesztették

Írásunkat egyidőben közöljük itt és a Mazsike hírlevelében.

Az autóbusz a kátyúkat kerülgetve, némelyikbe tengelyig belesüppedve araszol felfelé a Kárpátok hágóján. A nap már rég lement, pára száll fel a Tisza felől, tejszerű ködfoszlányok úsznak át az út fölött. Hosszú út áll mögöttünk, hajnali indulás Budapestről, a nyomasztó ukrán határ, ahol Andreával korábbi átkeléseink krónikáját és a határátlépés meggyorsításának technikáit („bélelt útlevél”) előadva igyekszünk feledtetni a szokásos idegőrlő várakozás óráit, Beregszász, ahol megnézhetjük a korábban lőszerraktárnak használt kis-zsinagóga végre megkezdett felújítását, aztán Huszt, Rahó, és az út egyre rosszabb, pedig már rég Csernovicban kellene lennünk. Hosszú út áll előttünk is, hálistennek ezt még nem tudjuk, végig a Prut és Cseremos mentén, a fagy és az olvadás által bombatölcsérekkel felszaggatott úton, amelyet épp mögöttünk zárnak le rendkívüli állapotot elrendelve, hajnali ötre érünk majd a Prut-parti Jeruzsálembe, ahogy a századfordulón nevezték a Monarchia legzsidóbb városát, s onnét a katasztrófa sújtotta vidéken további fél nap Kamenyec-Podolszk. De most még Kőrösmező előtt járunk, a régi magyar-lengyel, később cseh-lengyel, még később magyar-német határ előtt, s az egyre sűrűbb éjszakában az első ülésről fürkészem, hol kell letérni a vasútállomás felé, ahol a magyar hatóságok 1941 július 15. és augusztus 12. között a húszezer „hontalan” magyarországi zsidót átadták a német hatóságoknak.

Aztán már csak arra riadok fel, hogy egy derengő benzinkút mellett állunk, ahol Andrea arról tudakozódik, ggye nahogyitszja vokzál. Ha fel nem figyel az ismerős helyre, túlmegyünk Kőrösmezőn. A vokzál csak fél kilométerre van, fenn a hegyoldalban. Az utolsó száz métert gyalog tesszük meg. Éjfélre jár. Az állomás épülete kihalt és sötét, csupán alattunk, a völgyben pislákolnak az alvó város fényei. Mobiltelefon fényénél keressük meg az állomás falán az emléktáblát. A magyar és ukrán nyelvűt már rég leverték, csak a hibás héber felirat áll még törötten a helyén. A Prágai nővérek kis koszorút támasztanak a falhoz, a nagyobbikat majd a kamenyec-podolszki tömegsírra teszik, nagyapjuk járta be ezt az utat. Tíz férfi még volna is, de az imádságot már nem mindenki tudja. Andrea a zsidó naptárt kotorja elő, iPhone-nal világítja meg a káddis szövegét.

Kőrösmező, zsidó temető

Nyolc hónappal később, napvilágnál, már korántsem ilyen vigasztalan az út. A kátyúk nagy részét befoltozták egy időre, s a vasútállomás falán három frissen felrakott tábla áll. Felújításukat áprilisi utunk nyomán kezdeményezte a magyar államnál a Mazsike és a Holokauszt Emlékközpont. Kapcsolatba léptek az ungvári magyar főkonzulátussal is, akik szintén felkeresték a helyszínt, s Bacskai József főkonzul egy korábbi fotót is talált, amelyen a 2009-ben a Wesley János lelkészképző által felavatott három tábla még épségben volt látható. Ezt a három táblát rekonstruálták és rakták fel társadalmi munkában 2013 decemberében.


„Zsidó testvéreink emlékére, akik magyarok voltak vagy Magyarországon kerestek menedéket 1941-ben. Az akkori magyar állam és az embertelen náci gyűlölet kitaszította és halálba üldözte Őket. Legyen emlékük áldott!” A tábla állításában a magyar állam és az ungvári magyar főkonzulátus mellett ukrán részről közreműködött Kovalj Olekszandr, az Ungvári Nemzeti Egyetem Turisztikai Tanszékének főelőadója, a Kárpátaljai Turisztikai Információs Központ igazgatója, Mihajlo Kolodko szobrász, az UnGang Kulturális-oktatási Civilszervezet vezetője, Fegyir Sandor, a filozófiai tudományok doktora, az Ungvári Nemzeti Egyetem rektor-helyettese, a Pannonia Civilszervezet vezetője, és Dmitro Andrijuk, Rahó járás közigazgatási hivatalának vezetője.

Kamenyec-Podolszkban, ahol a Kőrösmezőn átadott „hontalanok” nagy részét 1941. augusztus 27-28-án kivégezték, idáig szintén csak a Wesley János lelkészképző intézet állított emlékművet tömegsírjukon. Hátravan ezért még a kezdeményezés második része, hogy a magyar állam állítson méltó emléket azoknak, akik a magyar hatóságok „idegenrendészeti eljárása” következtében, jóval a voltaképpeni holokauszt kezdete előtt váltak az ukrán milicisták és német kivégzőosztagok áldozatává.


1941. nyarán a magyar hatóságok – minden bizonnyal a honvéd vezérkar indítványára és a minisztertanács jóváhagyásával – razzia-szerűen összegyűjtöttek és kiutasítottak húszezer ún. „hontalan”, magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidót, többségükben a német megszállók által Lengyelországból menekülteket, de sok olyat is, akik már generációk óta Magyarországon éltek, vagy akiket korábban Szlovákiából utasítottak ki „elmagyarosító” tevékenységük miatt. Az elfogottakat a kőrösmezői gyűjtőtáborba szállították, ahol augusztus 12-ig átadták őket a Lengyelországot megszálló német hadseregnek. A deportálás méretei láttán a német hatóságok maguk kérték a kiutasítás leállítását, mivel ennyi embert képtelenek voltak elhelyezni. Az átadottak többségét Kamenyec-Podolszkba szállították, ahol a felállított gettóban őrizték, majd augusztus 27-28-án tömegsírba lőtték őket. Ez volt az első ilyen méretű zsidók elleni német tömeggyilkosság, egy hónappal Babij Jar és jóval a haláltáborok előtt.

A halálút e két állomását, Kőrösmezőt és Kamenyec-Podolszkot a Mazsike által 2013. áprilisában szervezett Határtalan Kelet – Budapest-Odessza kulturális zarándoklat során kerestük fel.