Megérkezni Drohobyczba

Ez a bejegyzés a drohobyczi Bruno Schulz-fesztiválon készült, amelyen a Budapesti Lengyel Intézet meghívására és támogatásával vettünk részt.

A Kárpátokon túl már ősz van, hűvös eső szitál, száraz karmokként merednek az égnek a nemrég még dúsan viruló óriás medvetalpak csontvázai. Alkonyatkor érünk a Drohobycz előtti dombtetőre: a völgyben köd és égő avar füstjének pászmái úsznak. Tehenek tartanak hazafelé a mezőről, utasok az esti busztól.

Ezt a képet láthatta nyolcvan évvel ezelőtt Bertold Schenkelbach is, a városi fényképész, Bruno Schulz barátja, amikor a Kárpátokban, a huculok között végzett fotóexpedícióiról hazafelé a dombtetőre érve kitárult előtte a völgyben a város.


A Csernovicban született Schenkelbach a szülei által neki szánt építészmérnöki pályát cserélte fel itáliai tanulmányútjáról hazatérve először az irodalmi és riporteri, majd fotóriporteri hivatással. Amikor pedig 1926-ban a lengyel országos fotópályázatra beküldött képei ismeretlenül is második díjat nyertek, végleg a fotózásnak szentelte életét. Műtermet nyitott a Mickiewicz (ma Sevcsenko) utca 3. szám alatt, amely a város irodalmi életének egyik központjává vált. Itt ajándékozta Bruno Schulznak is azokat az üvegnegatívokat, amelyek aztán A bálványimádás könyve grafikáinak előképei lettek. A műtermet szívesen látogatták a város polgárai majd később a német hadsereg és a Gestapo tisztjei is, akik 1942. augusztusában is sűrű elnézést kérve jelentek meg, azt hangoztatva, hogy nem ők állították össze a listát, s ha rajtuk múlik, a német kultúrájú, rendkívül művelt Schenkelbach és felesége biztosan nem kerülnek bele a Belżecbe induló transzportba.


Schenkelbach fotóinak hasonló sors jutott, mint Menachem Kipnis vagy Alter Kacyzne képeinek. Otthon őrzött negatívjai a műteremmel együtt megsemmisültek. Csak nemrégen fedeztek fel New Yorkban néhány tucat képet, amelyeket éppúgy publikációra küldött ki, mint Kipnis és Kacyzne a magukéit. Ezeket állították ki most a Bruno Schulz-fesztivál alkalmából a városi múzeumban. Két szegényes szobában ismét összekerült egymással két, valamikor párhuzamos életmű néhány töredéke: Schenkelbach megmaradt fotói és Schulz utolsó freskóinak az a kevés darabja, amelyet a Yad Vashemnek már nem volt ideje kicsempészni Drohobyczból.