A litván iskola

Néhány hónapja nyílt meg Moszkvában „A litván iskola: nyugati fotográfia a Szovjetunióban” című fotókiállítás. A cím arra a nevezetes kiállításra utal, amelyet fiatal litván fotósok egy csoportja 1969-ben rendezett a moszkvai Újságírók Házában, s amely friss és szabad látásmódjával elképesztette a moszkvaiakat és egy csapásra megteremtette a „litván iskola” stílusfogalmát. A litván fotográfia ezzel a kiállítással nemcsak tekintélyt, de bizonyos mértékű szabadságot is kivívott magának: az összes tagköztársaság közül egyedül nekik engedélyezték saját fotóművészeti szövetség felállítását, valamint azt, hogy külföldre is küldhessék képeiket. A litván fotósok ezt ki is használták, s a 70-es évektől rendszeresen szerepeltek és nyertek díjakat rangos nyugat-európai kiállításokon, miközben az itt szerzett tapasztalatokat ők közvetítették a Szovjetunió többi fotográfusa számára.


Az 1969-es kiállítás ötvenedik évfordulóján rendezték meg Moszkvában, a „Lumière testvérek fotógalériájában” „A litván fotó klasszikusai” című kiállítássorozat első darabját, az iskola-alapító Alexandr Macijauskas retrospektív tárlatát. Ezt még 2009-ben, majd a következő évben több hasonló rendezvény követte, s ezeket foglalja össze a mostani, átfogó kiállítás.


Andrej Baszkakov, az orosz fotóművészek szövetségének elnöke így ír a kiállítás katalógusában:

„Nagyon jól emlékszem rá, hogy a 60-as évek végi szovjet fotográfiába szinte szó szerint berobbant, akár a balti vihar, az a friss szél, amit ezeknek az akkor még fiatal, harmincéves litván fiúk fotóinak témái, látványai, kompozíciói jelentettek. Ez a jelenség annyira szokatlan és meglepő volt a sematikus élmunkás-portrék, építkezési daruk, a búzaföldön dolgozó kombájnok látványához szokott közönség számára, hogy az új irányzat a Szovjet fotó folyóiratnak köszönhetően azonnal a legjobb helyeket szerezte meg magának a kiadványokban, a kiállításokon és a fotóalbumokban.

A litván fotográfusok voltak talán az elsők a Szovjetunióban, akik ilyen egyszerű, meleg és költői módon mutatták be a nem mindig ünneplőbe öltözött parasztokat, úttörőket, az általános iskolai tanítónőket, a falusi orvost. Macijauskas Falusi vására forradalmasította egy egész generáció fotósainak látásmódját, s a széles látószögű „Russar” egy csapásra az egyik legnépszerűbb és legnehezebben beszerezhető objektívvá vált. Rakauskas a „Virágzások”-ban megmutatta, mi is a tavasz, Sutkus pedig ama nehéz kor embereinek egész enciklopédiáját állította össze.

Kunčius, Straukas, Butyrin, Luckus, Gvozd, Šonta, Požerskis – Oroszországban gyorsan hozzászoktak a litván nevekhez. Antanas, Alexandras, Vaclovas, Romualdas már szinte úgy jártak Moszkvába, mintha hazamennének, s az orosz, ukrán, belorusz fotósok is rendszeresen jártak Vilniusba, Kaunasba, Klaipedába, Šiauliaiba, Nidába tanulni, barátságokat kötni, vitákat folytatni, inni… Ezek még azok az évek voltak, amkor együtt voltunk, amikor nem volt vízum, útlevél, vámvizsgálat, csak hatalmas vágy arra, hogy az ember megmutassa önmagát, és lássa a többieket.”

Alexandras Macijauskas (a Falusi vásár sorozatból)

Romualdas Rakauskas (főleg a Virágzások sorozatból)

„Vannak képek, és vannak ellenképek. Az ellenkép egy uralkodó, hivatalos és nyilvános képpel szembeni ellenállásként jön létre. Antanas Sutkus hatalmas archívuma, amelyben 1956 és 1989 között hétszázezer fényképet gyűjtött össze a kommunista Litvánia mindennapjairól, a világ egyik legjelentősebb valaha is létrejött ellenkép-tára. Sutkus minden egyes képe, hogy Orwell kifejezésével éljünk, „egy csipetnyi ellenforradalom”, az ellenállás egy gesztusa a fennálló rend vizuális ideológiájával szemben.”

Ben Lewis előszava a párizsi Château d’Eau-galéria Sutkus-kiállításának katalógusában, 2011. március

Antanas Sutkus