Dzsashidelej! (Utazás Khamban 1.)

Utazás Khamban • Dzsashidelej! • Temető az égben • Kangding, Tibet kapuja • A kangdingi szerelmes dal • Tagong kolostora • Drakgo Buddhái • A Himalája tornyai • Nomád esküvő Tibetben

Tibetiül az üdvözlés „tashi delek”, ami nagyjából annyit tesz: „szerencse jöjjön!” Az egykor Kelet-Tibethez, ma Szecsuánhoz tartozó Kham tartomány tájszólásában (vagy nyelvén) azonban ezt úgy mondják: „dzsashidelej”, a végét kissé megnyújtva. És ez itt, főleg ha külföldi mondja, akitől nem várnák, már nem is üdvözlés, hanem varázsige, amely lassan gyógyuló mély ámulatot és felfokozott eufóriát okoz, s tényleg mintegy varázsütésre kiül tőle az arcokra mindaz a szépség, életöröm és kedvesség, ami annyira jellemzi az itt élőket.

Dzsashidelejezett arcok Garzê városban

Kham a történelmi Tibet három tartományának egyike, nyugati határvidéke a történelmi Kína felé. Neve is annyit tesz tibetiül, hogy „határ”. A főként nomád tibetiek által lakott tartományt az északi Amdóval együtt az ojrát (khoshut) mongolok hódították meg 1642-ben. A Kínát ugyanekkor meghódító mandzsu dinasztia egy évszázad erőgyűjtés után, 1720-ban győzte le riválisát, s a két tartományt Kínához csatolta.

A történelmi Tibettel nagyjából egybeeső tibeti fennsík elhelyezkedése (fent) és felosztása (lent)

A harmadik, legősibb tibeti tartományt, Ü-Tsangot Kína csak az 1940-50-es években szállta meg, s a belőle létrehozott Tibeti Autonóm Területhez már nem csatolta vissza Amdót és Khamot. Az előbbi ma Qinghai néven kínai tartomány, az utóbbi pedig Szecsuán tartomány nyugati része.

A történelmi Tibetnek ez a sajnálatos megosztottsága némi előnnyel is jár. Az egyik, hogy a két keleti tartomány Ü-Tsanggal ellentétben már évszázadok óta hozzászokott a kínai fennhatósághoz, s nem lázong ellene úgy, mint amaz. Ezért a kínai hatóságok nyomása, a műemlékek pusztítása és a lakosság felhígítása betelepítések révén is jóval kisebb, mint az Autonóm Területen, tehát ezekben voltaképpen autentikusabb tibeti kultúrát és történelmet találunk, mint ott. A másik, hogy míg az Autonóm Területre külföldi csak szervezett kínai turistaúton és kínai idegenvezető felügyelete alatt léphet, e kettőben szabadon kóborolhat – jóllehet több rendőri ellenőrzésre kell számítson, mint Kína más részein, és bizonyos „lázongó” kolostorvárosok, mint Larung Gar vagy Yarchen Gar, itt is zárva vannak előtte.

A chengdui Sichuan Museum Szecsuán-térképén látszik, hogy a tartomány élesen két részre oszlik. Keleti része folyók öntözte alföld, ahol a birodalom kezdete óta han kínaiak vagy azokba beleolvadt népcsoportok éltek. A tartomány itt épült székhelye, Chengdu az 1700-as évekig határváros és komoly katonai támaszpont volt Tibettel szemben. A nyugati, hegyvidéki rész viszont már a tibeti fennsík és a történelmi Tibet része, az egykori Kham tartomány. Itt él a teljes tibeti népesség egyharmada, valamint számos kis etnikai csoport (yi, qiang, miao, tujia, hui stb.). A térkép csalóka: Kham területe szinte pontosan 10 Kis-Magyarországnyi vagy 3 Németországnyi (924 ezer km²).

A szabad kóborlást idén Kham szívében, Garzê (kínaiul 甘孜 Gānzī) városában kezdem, amely a 17-18. században a hódító mongolok székhelye volt, s ma is Szecsuán Tibeti Autonóm Prefektúrájának névadója, noha ennek székhelye már a Chengduhoz közelebb eső Kangdingba költözött.

Chengduból Garzêbe autóval tíz óra az út, úgyhogy ezt három nap alatt tesszük meg majd a szeptemberi tibeti túránkon. De most, az előkészítő úton időt akarok nyerni, úgyhogy repülök, az csak másfél óra.

A repülőn én vagyok az egyetlen európai. Ezt a garzêi reptér biztonsági őre is kiszúrja, és még mielőtt kiléphetnék, igazoltat. Útlevél, mit csinálok itt, hol van a szállodám. Utóbbi rendkívül fontos, mert nagyon megnyugtatja őt. De mindezt nagyon kedvesen és udvariasan csinálja. Kham ugyan Tibetnek az a része, ahová még szabadon beléphetnek külföldiek, de nem árt őket szemmel tartani.

Az igazoltatásra felfigyel egy mellettünk elhaladó fiatal kínai testvérpár, chengdui üzletemberek, akik tárgyalásra jöttek a városba. Angolul szólítanak meg, és az igazoltatás végén felajánlják, hogy a rájuk várakozó business carral engem is beszállítanak a városi szállodámba. Útközben beszélgetve kiderül, hogy az ő cégük a budapesti Wekerle Business School egyik fő támogatója.

A legendás tibeti királyról, Gesarról elnevezett repülőtértől a városig még vagy ötven kilométer az út. A Yalong folyó mély völgyében kanyarog. Kétoldalt ötezer méter magas hegyláncok, a folyó mentén színes tibeti falvak, aranytetős kis kolostorok, az út mentél kettesével sétáló vörös ruhás lámák, az ártéren legelő jakok. Megérkeztem.

Kham-Tibet és a többi nyugat-kínai tartomány lehetnek meghatóan archaikusak, de szállodáik abszolút modernek. Ennek magyarázata az, hogy a szállodákba elsősorban a keleti parti nagyvárosok pénzes és kényelmes kínai közönségét várják, akik számára ez a belföldi üdülés fő színhelye, a romlatlan vidéki idill. A legtöbb ilyen szálloda nincs is fenn a Bookingon, csak annak kínai megfelelőjén, a Trip.com-on, hiszen errefelé nem számítanak európai utazóközönségre.

Ez a garzei szálloda is abszolút magas színvonalú, Európában négycsillagosnak számítana. Szobámba lépve meglepve látom, hogy a négy fali kép egyike egy katalán szöveg, Joan Brossa versrészlete egy képtári látogatásról, Joan Miró modern kínai kalligráfiának ható rajzával kísérve. Belegondolni is szédítő, hogy kerül egy ilyen kevéssé ismert katalán szöveg ide, a tibeti hegyek közé, a világ tetejére.

Szállodám ablakából fűzfák övezte nagy zöld térre látok, közepén néhány fehér és színes tibeti sátor, alattuk-mellettük üldögélő, falatozó, táncoló sokaság. Lemegyek, közelítek a csoporthoz, elsütök egy-két távoli fényképet. A hatás nem marad el, barátságosan meginvitálnak jakvajas teára és húsos gombócra. A gombóc jakhússal készült, kinézetre és ízre teljesen olyan, mint a grúz khinkali. „Milyen ünnepség van?” kérdezem, de kiderül, hogy csak nagy családi piknik. A családfő, vagy legalábbis a piknik feje huszonéves fiú, aki tibeti irodalmat tanul Chengduban, talán tanár lesz a városban, ha elvégzi. A húga már matematikát tanít itt. Az öccse pedig Derge kolostorvárosban tanul lámának. Mindannyian vékony, karakteres arcú, nagyon intelligens, barátságos alakok. Anyjuk sugárzik a büszkeségtől, hogy ez a három gyereke ennyire vitte. Van még négy idősebb bátyjuk, ők is itt kavarognak a családjukkal és a számos gyerekkel együtt, akik hol az egyik, hol a másik nagybácsira-nagynénire csimpaszkodnak. Illetve most rám, az újonnan jöttre. Megkérdezik, mi a foglalkozásom, de a művészettörténészből csak a művészetet értik. A kislányok mindjárt egy kockás füzetet tolnak elém, hogy akkor rajzoljam le őket. Gyors vonásokkal karikatúraszerű portrékat rajzolok róluk, nagyon népszerűek, sorban állnak érte.

Az egyik nagybácsi nagy hangfalat tol ki a placcra, a kislányok azonnal köréje sereglenek, táncolni kezdenek a beatesített tibeti népzenére. A táncuk olyan, mint a virágok hajlongása, felemelt kezüket ingatva, lassan körözve. Csak később látom a városi tánctér domborművén, hogy ezt a táncot hagyományosan nagyon hosszú ujjú ingben járták a férfiak és nők is, és a lényege a kézfejen jóval túllógó ruhaujjak lebegtetése-kavarogtatása volt. Lassan beállnak az idősebb nők is, gyönyörű látni, ahogy megszépülnek, megfiatalodnak a táncban. Aztán a férfiak is, engem is bevonnak. A DJ-s nagybácsi nagyon jól táncol, tanítani kezd engem is, általános ünneplésre gyorsan elsajátítom a viszonylag egyszerű lépéseket. Azért is jó ez, mert időről időre ki tudok szakadni, belépni a kör belsejébe és onnan videózni a táncot. A fényképezőgépemet már az elején odaadtam a kisfiúknak, ők nagy örömmel járják a sátrakat és kattingatnak olyan helyen is, ahová én valószínűleg be sem léphettem volna. Így kerülök rá én is egyik-másik képre.

A tánc után újra evés, főtt kolbászt eszünk, kevéssé fűszerezve, kevéssé összedolgozva benne a jakhús és a sok zsír. „Tudod, mi ez?” kérdezi ravaszul az egyik fiatal láma. „Jak húsa a saját belébe töltve.” Talán arra játszik, hogy a nyugati idegen megundorodik attól, amit tudatlanul megevett, de megmondom, hogy mi is eszünk ilyet otthon, csak disznóból. „Helyes”, bólogat, „mi tibetiek is csak a disznót és a jakot esszük meg”. Megkérdezem, miért mentek szerzetesnek, mire azt mondja, hogy azért, hogy gyorsabban elérjék a tökéletességet és maguk után vonzzák családjukat is. Kérdezgetem őket a buddhizmusról, ők engem a kereszténységről, megállapodunk benne, hogy a könyörületesség jó közös nevező. A családról, hogy az a legfontosabb összetartó erő, nagy ünnepeken akár háromszázan is összegyűlnek, s hogy mindenben számíthatnak egymásra. Szinte fizikailag érezni is ezt ebben a kavargásban, az egymással beszélgető, interakciózó, játszó, egymást kínáló, egymásra figyelő nagy és kicsi emberek sokaságában. Olyan érzésem van, mintha az észak-amerikai történelem másfajta utat vett volna, s most egy boldog és vidám indián törzzsel ünnepelnék együtt.

Garzêban nemcsak a családi pikniken táncolnak, hanem a főtéren is. Tulajdonképpen egész Tibetben: tavaly Kangdingból tettem föl videókat. Alkonyattól késő estig sokan jönnek össze az újváros nagy piacterén táncolni. Most ez központilag támogatott közösségi eseménynek tűnik, de valószínűleg megvoltak a hagyományos előzményei is. Garzê nagy terén legalábbis hosszú ruhaujjakkal táncoló tibeti pár szobra áll, és a helyi hagyományos kultúrát illusztráló „totemoszlopokon” és tablókon is táncolnak a helyiek. A téren tábla jelzi, hogy a nagy ünnepekre és vásárokra a hegyekből leereszkedő nomádok is felverhetik itt a sátraikat és beszállhatnak a táncba.

Sajnos mire az egész napos városjárás után odaérek, már lemerült a telefonom, csak fotózni tudom a táncosokat. Azt sem soká, mert a közönségből a gyerekek rámcsimpaszkodnak, premier plán fotót követelnek, aztán megnézik, milyen lett és örülnek. Egyre többen állnak sorba az egyszerű, de hatásos mutatványért.

A közeli középiskola kerítésén a tibeti motívumokat kínaiak váltják fel, a domináns kultúra üzenete. A klasszikus kínai tollrajzokat klasszikus kínai versek kísérik. Valami csak megragad belőlük a négy év alatt.

Este még lemegyek a hotel éttermébe egy forró fűszeres levesre. Ez itt a környék elitjének találkozóhelye, tekintélyes lámák, üzletemberek járnak-ki be, tárgyalnak az asztaloknál. A szemközti asztalnál jóságos tekintetű tibeti üzletember ül. Ide-idepillant rám, aztán feláll, idejön, és választékosan megkérdezi, hogy ha befejeztem az evést, készíttethet-e rólunk egy közös fotót. Mint az ismert orosz vicc poénjában: „Tudod, Szergej, ritka felénk a néger.” Amikor befejeztem, fizetek, utána leülünk ketten egy asztalhoz, a pincérlánynak adja a mobilját. Kihúzza magát, az egyik polcról egy vaskos könyvet tesz elénk, hogy ne legyen üres a kép előtere. Választékosan megköszöni a szerencsét, amiben része lehetett. Én is igyekszem tőlem telhetően viszonozni.

Garzê óvárosa a Kelet-Tibetet 1642-ben meghódító ojrát mongoloknak köszönheti létrejöttét, akik a fontos kereskedelmi utak találkozásánál kialakult kis vásárvárost jelentős katonai központtá tették. Két várat is építettek itt, a Yalong folyó völgyében, és Kandze kolostorát a város fölötti dombon nem sokkal 1642 után. Ez utóbbi magyarázata az, hogy Tibetben ekkor vérre menő küzdelem folyt a laxista Karma szerzetesrend és az új, fundamentalista reformrend, a Gelug között. A Karmát a tibeti király támogatta, míg a Gelug feje, a dalai láma megszerezte az ojrát törzsfőnök, Gushri kán pártfogását. A szövetség gyümölcsözőnek bizonyult. A dalai láma a mongol fegyverekkel meghódította Tsang-Tibetet, és tibeti uralkodóvá nyilvánította magát, miközben szerzetesei megerősítették Gushri kán hatalmát az általa elfoglalt Amdo és Kham tartományokban. Ennek az együttműködésnek egyik szép gyümölcse a Gushri által alapított garzêi Gelug-kolostor.

A kolostor gyorsan fejlődött, a 19. századra már 1500 szerzetes lakta: ez volt Kham tartomány második legnagyobb kolostorvárosa, a mai autonóm Tibetben maradt Chamdo után. Körülötte alakult ki több körben Garzê mai óvárosa. A főtemplom mellett további templomok sorát alapították, s ezeket veszi körül a meredek domboldalon felfelé kapaszkodó kolostorváros, ahol minden szerzetesnek saját házikója van. A kolostor körüli zarándok-kör (a tibeti zarándokok hagyományosan körüljárják a főtemplomot, illetve az egész kolostort) valamikor 8 kilométer volt. Falai és kapui több helyen megmaradtak. A kolostorvárost pedig hagyományos házak széles sávja veszi körbe. Ezek valamikor önálló falucskák voltak (központjaikban ma is olyan utcatáblák állnak, amelyek 村-ra, cūn-ra, „falu”-ra végződnek), amelyek fokozatosan nőttek össze Garzê óvárosává.

Az óváros labirintusából meredek lépcső visz fel a kolostor kapujához, s onnan a dombtetőn álló főtemplomhoz. A lépcsőről jobbra-balra kis sikátorok ágaznak el a szerzetesek színes házikóihoz. Vissza-visszanézve egyre jobban kinyílik a völgy panorámája, középen az egész Garzêt uraló nagy sztúpával, s a horizonton a völgyet szegélyező 5-6000 méteres havas hegycsúcsokkal. A domb tetején széles tér végében áll a többemeletes főtemplom, körötte varjak felhője kering szüntelen, hogy az egész kolostorvárost betölti a folyamatos károgás alapzaja. A templom tágas belső tere színesre festett oszlopos-gerendás szerkezetű, körben a falak mentén hatalmas szobrokkal, a Buddha különböző megjelenési formáival, a tibeti buddhizmus saját istenségeivel és a Gelug rend sárga sapkás szent lámáival.

A nagy kolostortemplom mellett több kisebb templom is sorakozik. Közvetlenül mellette egy, amelynek homlokzatát négy isten, a négy Lokapala – a négy Mennyei Király, a világ, pontosabban a négy világtáj őrzői – szobra díszíti, oltára pedig az arhatoknak van szentelve. Az arhatok azok a megvilágosodott bölcsek, akik már odaát vannak a buddhista Tiszta Földön, szemben a bódhiszattvákkal, akik megvilágosodottak ugyan, de irgalmasságuk folytán még ebben a világban időznek, hogy másokat is hozzásegítsenek a megvilágosodáshoz. Az arhatok különösen fontos szerepet játszanak a buddhizmus tibeti változatában. A nagy kolostorokban mindenütt van egy-egy kis templom, ahol az ő sok száz kis szobrukat tisztelik.

Továbbhaladva, már közvetlenül a kolostor kapujánál, még egy különös templom, vagy inkább templom-komplexum áll. A kétszintes épület lenti három temploma mellett az emeleten és az emeleti udvar körül még további kis templomok sorakoznak, különféle buddháknak, lámáknak, isteneknek szentelve. Külön jelölik köztük – tibeti és kínai felirattal – a Tizennyolc Arhatnak, Buddha első tizennyolc társának templomát, akiknek kultusza különösen népszerű volt a kínai és tibeti buddhizmusban. A kis templomok és kultuszfigurák nagy választéka közvetlenül itt, a kapu mellett, hogy a városból belépve először ez essék útba, arra utal, hogy ez a templom szolgál a város hívőinek mindennapos imaszükségleteire. Zarándokot is itt látok először vidékről bejőve, jakbőrbe öltözve, fején jakszarvakkal.

Az alsó három templomban még tudok fényképezni, de kijőve már egy szerzetes les rám a sarkon, aki felinvitál a lépcsőn a Tizennyolc Arhat templomához. Végigmutogatja ezt és az udvar körül nyíló többi kicsi szentélyt is, de fényképezni nem enged. Az udvaron kis almafa áll, rajta gombócnyi méretű kicsi zöld almákkal. Már ránézésre elsavasodik a gyomrom. „Ehetőek az almák?” teszem fel a kérdést, inkább csak udvariasságból. „De még mennyire!” válaszolja szemmel látható élvezettel. Négyezer méter fölött az ember nem válogat. A végén bekísér egy olyan helyiségbe, amely elsőre ugyancsak templomnak látszik, de aztán kiderül, hogy kegytárgybolt, ami szintén a hely zarándoktemplom jellegét erősíti. Itt látom először a dalai láma betiltott, de köztiszteletben álló képét is a falon. Az árak meglehetősen magasak, valószínűleg a hely szentsége miatt. Miután nem vásárolok, idegenvezetői díjat kér, amely összhangban áll a kegytárgyak áraival.

A kolostor falai körül, a kolostorhegy lejtőjén lefelé ereszkedve terül el Garzê óvárosa, amely Kham-Tibetre, sőt az egész Délnyugat-Kínára jellemző módon megőrizte hagyományos építészetét. Ez egyfelől valódi megőrzést jelent, a régi épületek, építési technikák megtartását, másfelől egyfajta faszadizmust, amikor új városi épületek már modern technológiákkal, vasbeton vázzal stb. épülnek, de homlokzati motívumaik a régi házakét variálják. Valószínűleg van ebben valami központi akarat, építési előírás is, hogy a belföldi turizmus legfontosabb célpontjának kijelölt régió kellően archaikus hatást gyakoroljon a keleti nagyvárosokból gyökereiket keresni ide látogató turistákra. De ha van is, kellő lazasággal alkalmazzák ahhoz, hogy az óvárosok ne váljanak skanzenné. Itt-ott ez a fíling is beüt persze, főleg a turistacsapda-utcákon, de ennyi jár. A házak alsó szintje agyaggal pacskolt kő, tégla, vagy egyre többször Ytong, apró, lőrésszerű nyílásokkal, a felső szint fából ácsolt, eleven színekkel festett ráépítés, nagy ablakokkal, erkéllyel. rajta rengeteg virággal. A kapuk is faragottak, színesek, szemöldökfájukon nyomtatott szútrákkal, szent képekkel, amulettekkel. Vannak túlhajtott részletek, mint az egzotikusra tervezett utcai kandeláberek. És sok a gányolás, de ez az élet jele.

A valóban régi házakról szinte leolvasni a történelmet. Sőt nem is csak szinte. A valóban régi házak szemöldökfáján egymás mellett olvashatók az utca egymást követő átszámozásai során kiosztott utcaszámok. Milyen jól jött volna ez nekünk Lembergben, Truszkowski kapitány házát kutatva! Ennek a háznak hosszú története volt, szemöldökfáján úgy sorakozik a hat házszám, mint kitüntetések a szovjet tábornokok mellén. Kettő már olvashatatlan, az valószínűleg a hős város és a hős anya. Hogy melyik az érvényes, az stíluskritikailag következtethető ki.

A kapukon sok a bajűző vasveret. Minél újabb a kapu, annál többféle. Sárkányok, Buddha-oroszlánok, a Tan kereke, sztúpák. A hardveren pedig szoft bajűző kiegészítőket futtatnak: nyomtatott szentképeket és szútrákat, ezekből vagy csak színes textilből készült fonatokat, fokhagymafüzért, amuletteket. Az itteni kapu (belülről nézett) jobb szárnyán „szépen mondom” fokozatú textilek, a bal szárnyán madzagra fűzött kések az igazán hardcore gonosz szellemek ellen.

Az óváros kapujában, a modern városrész felől induló utca elején áll az Édes Mangó kocsma, ahol az utazó erőt meríthet, mielőtt elveszne az óváros labirintusában. Ezt is dzsasidelejezésnek köszönhetem. Az ajtóban álló tulajdonosnak köszöntem, mire behívott, a család asztalához ültetett, és megkínált jakhússal és jakvajas teával. A másik asztalnál kemény rizspálinkázás folyik, ide-oda emelgetjük poharainkat, végül a moderátor, Kanba átül hozzánk egy pár szóra. Fotográfus itt Garzéban, társai is helyi alternatív értelmiségiek. Kiderül, egy évben és hónapban születtünk. Erre iszunk.

A kocsma rusztikus dekorációjához tartozik, hogy az utcáról felvezető lépcső mellett stócban áll a szárított tehénlepény. Számunkra, akik békés orosz gázzal fűtünk, meghökkentő ez, de hát valamivel nekik is kell. Nyáron a házak napsütötte falán gyűjtik és szárítják. Pompás dekoráció, még az újabban sajnos elharapózott Ytongot is megszépíti. És a pénzen kívül a tehénlepény az, aminek nincs szaga.

A tibeti városokban és falvakban a nagy kolostorok mellett fontos szerepet játszanak a kis kápolnák. Sőt sok helyen nincs is más. Ezek olyan kis helyi, népi forrásai a szentségnek, mint a katolikus kápolnák. Az ember nagy ügyekben a kolostorba zarándokol, de ide, a szomszéd kápolnába munkába menet is betér kétszer-háromszor megforgatni a Tan kerekét. Merthogy ezeknek a kápolnáknak a lényege egy hatalmas imakerék a négyzet alaprajzú tér központjában, amelyet körbe lehet járni és megforgatni. Mintha egy Avét mondana el az áhítatos olasz a sarki Madonna-kápolna szentképe előtt.

És van egy másik funkciójuk is: a szentség felhalmozása. Ezeknek a kápolnáknak a dekorációját nem valamilyen egyházi hatóság, apát, helyi láma stb. rendeli meg, hanem a szomszédság hordja össze. Ami egy kicsi szentséget hordoz, egy szentképet, láma fényképét, Buddha-szobrot, istenképet, művirágot, azt mind idehozzák, hadd legyen a kicsiből nagy közös szentség, s töltse be a kápolna terét mindenki üdvére. Lenyűgöző múzeumai a népi vallásosságnak, pompás nyersanyagai az ezzel foglalkozó néprajzosnak. Mint itt, a garzêi óvárosi főutca elején, az Édes Mangó kocsma tőszomszédságában.

A kis falvak mindegyikének, amelyekből Garzê óvárosa összeállt, megvan a maga népi szentélye. Lényege a nagy imakerék vagy imakerék-sor, amelynek megforgatására a helybeliek lejönnek, kitérőt tesznek, arra hajtják a marhát, amely türelmesen vár, míg a gazdája körbejárja a szentélyt, megforgatja a kerekeket, elmondja az imádságokat, aztán elbeszélget a többiekkel.

Mi az a két varázsszó, amellyel látogatókat lehet csalogatni Kham-Tibetbe? Az egyik a tibeti kultúra, amelynek, mint láttuk, táncosok formájában szobra áll Garzê főterén. A másik pedig a selyemutak kínai hálózatának az az ága, amely az utóbbi évtizedben reneszánszát éli: a tea és ló útja. Ezen a két ágból egyesülő úton szállítottak teát a déli Yünnanból illetve a keleti Szecsuánból fel Tibetbe, s cserébe pompás tibeti lovakat hoztak vissza a fizetőképes kínai elit számára. Épp ezt a két utat járjuk be most szeptemberben csoporttal, először a Kham-Tibeten át vezető szecsuáni ágát, majd a Yünnanon át vezető másikat. S az útba eső városkák mindenütt különféle emlékművekkel dicsekszenek el arról, hogy igen, itt is jártak teával és lóval. A többnyire hiperrealista szoborcsoportokat archív fényképekről mintázták, hiszen a tea és ló kereskedelme még az 1940-es években is, egészen a kommunista hatalomátvételig, az ezredéves hagyományok szerint folyt.

Garzêban az óváros főutcáján jönnek szemközt a látogatóval a lovak és a gyalogos hordár a nagy, 100 kiló körüli egyen-tearakománnyal, mögöttük a falon a nagy 茶马古道 Chamagudao (A tea és ló régi útja) felirattal és ismertető tablókkal. A helyszín választása kitűnő, hiszen innen látható a legjobban a Kandze-kolostorhoz felfutó domboldal az apró színes házakkal. Csak az a bökkenő, hogy a figurák pont abból az irányból jönnek teával megrakodva, Tibet felől, amerre vinniük kéne a teát. Az alkotók nyilván nem akarták, hogy a turisták, akik a főutca alsó végén lépnek be az óvárosba, a lovak seggével találkozzanak ezen az ünnepi ponton. Ugyan ki emlékszik már itt, hogy merre van az arra.

Az emlékmű mellett kis bolt is van. Az egész napos óvárosjárás után veszek itt egy sört a lovamnak, a szobrok közötti körpadra letelepedve itatom őt. Így derül ki, hogy ez a pad egy mágnes, amely a tea és ló útjának más mai járóit is magához vonzza. Először idős szerzetes telepszik le mellém, aki a tea és ló útját próbálja meg elmagyarázni nekem tibetiül. Aztán idős tibeti férfi jön két tizenéves leányunokájával, aki azzal mutatkozik be, hogy ő idevalósi belga. Meg is mutatja a belga útlevelét, s innentől fogva a kínai helyett csak flamandul hajlandó beszélni. Húsz éve ment el innen, s azóta nem látta itt maradt gyermekeit. Csak a kínai vízum ez évi liberalizálása – amelynek során egy sor európai állam, köztük Belgium is, vízummentességet kapott 15 napon belüli beutazásra – hozta meg a lehetőséget, hogy hazalátogasson. Hasonló történetet hallok majd egy másik tibeti belgától Derge városában is, közvetlenül a tibeti határon. Ő a hivatalos Tibetből emigrált Indián át, s el is veszítette kínai állampolgárságát, de nem emigrálásának nyomait. Így hát meg sem fordult a fejében, hogy vízumot kérjen. Most is csak a tibeti határig tudott eljutni, mert mint külföldi állampolgár haza Tibetbe már nem mehet. Családja jön át onnan, hogy Dergében találkozzanak. Tipikus történetnek tűnik az övék.

Garzêba beszökött a modern is, de aztán ki is vitték a Szent Mihály lován. A táncos főtér mellett, két nagy út kereszteződésénél egész háztömbnyi területet töltenek meg fehérlő csontjai, az urbexesek ismeretlen Mekkája. Kezdve a 永佳百货 Yongjia Baihuo, azaz Örökké Kiváló Nagyáruházzal, amelynek neonfelirata a „winbest departuent store” fordítással is büszkélkedik, hátha angolul tudók is járnak erre. De jobb, ha nem járnak. A tágas üres parkplaccból, amelyet ma a helyi tűzoltóság autói használnak, úgy tűnik, nagy forgalomra számítottak. Az épület erős szerkezetkész állapotban áll. Ennél tovább valószínűleg soha nem jutott, a fejlődés valahol megbicsaklott, s az idő vasfoga vette át a művezetést.

Az áruház ablakai további torzókra nyílnak, amelyek még erősebben felvállalják a pszeudo-tibeti stílust. Szándékolt funkcióikra csak a szórványosan fennmaradt – vagy inkább előresietett – feliratokból lehet következtetni: szépségszalon, divatszalon. Egy európai értelemben vett nagy szórakoztatóipari komplexum indult tétova csírázásnak itt, a Himalája Bakonyában a helyi kozmopolita elit számára. De a havas hegygerincekről lezúduló jeges szelek megfojtották a zöld rügyeket. A tibeti ugar ismét győzedelmeskedett.

Egy nagy épülettömb tudott csak dacolni a kacagó széllel, látványosan az útkereszteződésbe plántálva: egy multiplex bár, amelyet egyik oldalról Superyaknak, a másikról Üres Üveg Kocsmának, a harmadikról ORVS CLUB-nak (ez nyilván TBRCZé), a negyedikről pedig „D Dr party-k”-nak hívnak. Mint látszik, nemcsak az európai-amerikai kultúra tudja idióta módon használni a kínai jeleket, hanem ők is ezt a maroknyi logikátlan girbegurba betűt. Lehet, tulajdonképpen ennek az egynek mint romkocsmának a létrehozása volt a cél, csak ehhez meg kellett teremteni a romot. Már tegnap megtudtam a tibeti családi ünnepségen, hogy ide jár a helyi kozmopolita elit, vagy ahogy ők fogalmazták, a város bikái (superyakjai). Van tehát, amin nem tud győzedelmeskedni sem az idő, sem a tibeti kultúra retrográd ereje: a rongyrázó macsó reprezentációra való nemzetekfeletti igény.

Garzêban (és egész Délnyugat-Kínában) hej, van számos utca, és minden utcán vannak klubok. De ezekben Londonnal ellentétben nincs szükség formális bemutatkozásra. Elég, ha odaállsz az asztal mellé; egy stratégiailag elhelyezett dzsashidelejért már egy sört is kapsz. És ha később a számos utca valamelyikén egy klubtaggal találkozol, az emlékszik rád, és vidáman igazolja vissza klubtagságodat.

Egy ilyen helyen elég, ha leülsz valahová, mondjuk egy szentély lépcsőjére, és a dolgok megtörténnek. Tehenek jönnek. Tehenek mennek. A boltos néni olvas. Motorosok jönnek, harsányan köszönnek. Asszonyok jönnek, köszönnek a boltos néninek. Kuncsaft jön, hárman háromféle felvilágosítást adnak neki. Borjak jönnek. Klubtagok jönnek, köszönnek neked. Bealkonyul. Hazamész.