Veruna asszony utolsó útja

Németországnak Ausztriához és Magyarországhoz hasonlóan megvan a maga Dunakanyarja, melyet a német történelemre és kultúrára jellemző emlékhelyek őriznek: nyugatról Európa legöregebb sörfőzdéje, kelet felől pedig a kelheimi Felszabadulási emlékmű. Weltenburg mélyén, egy ferences kolostor dunai falában azonban van egy harmadik, viszonylag jellegtelen emlékmű is, amely egy egészen más német történelemnek állít emléket. A héber nyelvű felirat legalább 800 éves, de még mindig jól olvasható. Szomorú eredete a folyásirányban lefelé található birodalmi városba, Regensburgba vezet.

Héber nyelvű sírkő a Trauntal kolostor falában

Sajó György olvasata szerint a héber felirat így szól: Veruna [?] asszonynak, Móse hitközségi elöljáró lányának síremléke. Elhunyt 4960 [?] ijjár hó 2-án, kedden. Legyen nyugalma az Éden kertjében.

Vajon mit keres egy zsidó asszony héber feliratú sírköve egy XV. század derekán alapított ferences kolostor falában?

A 11 soros sírkő évszámának olvasata bizonytalan a rajta átmenő törésvonal miatt. Ha a fenti olvasat helyes, akkor 1200. április 25-ét jelöli, amely tényleg keddre esett. Ez azt jelenti, hogy a sírkő csakis másodlagosan kerülhetett a kolostor falába, amelynek zsidó lakója egészen biztosan nem lehetett. Elhelyezkedése miatt a sírkő viszonylag jól feltárt múlttal rendelkezik. Egy egyszerű kereséssel kideríthető, hogy Veruna asszony sírköve eredetileg a középkori regensburgi zsidó temetőben állt. A regensburgi középkori zsidó temető felszámolása után a sírkövek ugyanúgy elpusztultak és szétszóródtak, mint maguk a zsidók a XV. századi németföldi pogromokat követően. A regensburgi temetőből származó sírköveket felsoroló lista alapján a Trauntal kolostor falában található sírkő a második legöregebb fennmaradt példány. Viszont itt, a Duna partján legalább fennmaradt, és nem zúzták porrá, hasznosították újra építőanyagként, vagy jutott neki olyan szörnyű sors, mint az 1336/1337-ben elhunyt regensburgi Dávid lánya Gutel sírkövének (lásd alább).

Regensburg zsidó közössége az egyik legrégebbi és legnagyobb volt német területen, az Alpoktól északra. A zsidók jelenlétéről az első okleveles említés 981-ből származik, de valószínűleg a Karoling-kor óta folyamatosan éltek a városban. A XI. század elején már a város többi részétől elkülönülő lakóhelyüket, a gettót is említik „Judæorum habitacula” néven. Nagyjából az 1200-as évektől fogva fokozatosan a mai Neupfarrplatz környéke vált a zsidó negyeddé, egy kis városkává a városban, a régi római városfalakon belül. Kiváltságaikat a Szent Római Birodalom császárától kapták, jellemzően az ő védelme alatt álltak, saját tanács igazgatta őket, saját pecsétet is használhattak, melynek címere egy félhold és egy Dávid-csillag (vagy ahogy akkor hívták, Salamon-pecsét) volt, felirata: חותם קהל ריגנשבורק, hotam kahal Rignsburk, „A regensburgi hitközség pecsétje”.

Regensburgban a városi magisztrátus és a császári hatalom jellemzően megvédte a zsidókat, elsősorban a tőlük származó adóbevétel miatt, éppen ezért a pogromok elkerülték a várost. Bár a keresztes hadjáratok alatt erőszakkal megkereszteltek minden zsidót a városban, a császár közbeavatkozása után visszatérhettek eredeti hitükhöz. Amikor Veruna asszony meghalt, a zsidók még viszonylagos szabadságban éltek a falakon belül. A XIII. századtól kezdve azonban a zsidó negyedre korlátozták tartózkodásukat, megkülönböztető ruhákat kellett viselniük, és nagyobb ünnepeken nem léphettek át a keresztény városrészbe. Erről a zsidó negyed zárható kapui gondoskodtak, melyet a zsidók maguk felügyeltek. A késő középkorban hat ilyen kapuról tudunk, helyüket a zsidó negyedbe vezető, ma is meglévő mellékutcák nyomvonala őrzi. Közülük ötnek már nyoma sincs, de egy kapu, bár nem eredeti formájában, de megvan a mai napig, a Tändlergasse 9-11 szám egyik keskeny átjárójából nyílik. A falnak régészeti nyoma eddig nem került elő.

A regensburgi zsidók kereskedelemmel, pénzkölcsönzéssel, arany- és ezüstművességgel foglalkoztak és a középkor folyamán meglehetősen jómódúnak számítottak. Nem véletlen került elő az egykori zsidó negyed területéről Bajorország második legnagyobb éremkincslelete, melyet 1387 körül rejthettek el. A kincs 624 arany érmét tartalmazott, többségük XIV. századi magyar veret volt. Azonban a XV. század vége felé, amikor Regensburg gazdasága hanyatlásnak indult, a városi polgárság lassan elszegényedett, a kézművesek egy része pedig munkanélkülivé vált, ezzel párhuzamosan nőtt a vallási intolerancia, a városi tanács is egyre inkább hajlott arra, hogy a zsidóságot tegye meg (ismét) bűnbaknak és a vagyonuk megszerzésével csillapítsa le a társadalmi elégedetlenséget.

A középkori zsidó negyed elhelyezkedése Regensburgban, a Neupfarrplatz környékén, a római városfalakon belül, annak nyugati oldalán. (forrás)

Azonban ennek kivitelezése akadályokba ütközött, mivel I. Miksa, a Szent Római Birodalom császára a pártjukat fogta, ugyanis komoly adóbevételre számított a zsidóságtól, akik nem csak a városnak, de az uralkodónak, a püspöknek és a bajor hercegnek is adóztak, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a növekvő adóterheket a XV. század vége felé már sokszor képtelenek voltak kifizetni. Miksa azonban 1519. január 12-én elhunyt, a regensburgiak pedig azonnal kihasználták az interregnumot és zsidóellenes tüntetések kezdődtek. Ennek magvai a társadalmi elégedetlenség mellett a korban gyakori vérvád is volt, miszerint a zsidók keresztény gyermekeket raboltak el, hogy a vérüket a pászkába süssék.

1519 februárjában a városi tanács lezárta a zsidó negyedet, hogy megakadályozza a vérontást, hat kapujához ágyúkat vontattak, majd február 21-én határozatot hoztak a zsidók kiutasításáról, akiknek két hetet adtak, hogy elhagyják a várost. A zsidók kiutasításában a császári megbízott, Thomas Fuchs von Wallburg is nyakig benne lehetett, akinek elvileg császár érdekeinek képviselete, azaz a zsidók védelme lett volna az egyik feladata. Feltehetően jó pénzért előre értesítette a módosabb zsidókat, akik már a határozat kihirdetése előtt vagyontárgyaikkal elhagyták Regensburgot. A zsidóknak ki kellett üríteniük a zsinagógát, ahonnan a szent tárgyakat előbb a rabbi házába vitték, majd a berendezést a saját kezükkel tették tönkre, nehogy a keresztények kezébe kerüljenek. A városi tanácsnak sikerült a rendet fenntartania a zsidók kivonulása alatt, de a februári zord időjárás két gyermekágyas anya életébe került. A zsidók nem mentek messzire, egy részük Regensburg északi külvárosának számító, de bajor hercegi fennhatóság alatt álló Stadtamhofban és Sallernben telepedett meg, de még a XVI. század folyamán innen is kiutasították őket, egy részük Tirolba, illetve Lengyelországba távozott.

Albrecht Altdorfer: A regensburgi gótikus zsinagóga (forrás)

A zsidók kivonulása után a helyi lakosság szinte azonnal lerombolta a zsinagógát. A régi épületről fennmaradt metszetek egyikét az az Albrecht Altdorfer készítette, aki állítólag maga is részt vett a bontásban. A szakszerűtlen bontási munkálatok során egy Jakob Kern nevű kőfaragó mester egy boltív bontása közben lezuhant és a törmelék alá szorult. Azonban egy karcolás nélkül sikerült kiásni a romok alól, amit a szemtanúk isteni beavatkozásnak véltek. A hír gyorsan terjedt, a helyen hamarosan egy Szűz Máriának szentelt fatemplomot építettek, ahová olyan nagy számú zarándok érkezett szerte Bajorországból, hogy elhatározták egy nagyobb kőtemplom építését.

Ehhez további térre volt szükség a szűk, sikátorokkal tagolt városrészben, ezért nekiálltak lebontani a zsidó negyed évszázadok során folyamatosan bővített, toldott-foldott, ráépítésekkel megemelt házait. Számuk 1519-ben körülbelül negyven volt, 500 helyi zsidó lakosnak és 80 talmudiskolában tanuló diáknak adtak otthont. A házak azonban olyannyira egymásnak támaszkodtak, hogy egy ház lebontása általában a szomszéd ház összedőlésével járt. A bontási munkálatokban és a törmelék elszállításában a korabeli források szerint három-négyezer ember vett részt, még a püspöki adminisztráció, a világi klérus és a szerzetes papság is kivette a részét a vallásos fanatizmus által fűtött pusztításból. Mindössze egy zsidó ház maradt állva, a héderiskola amely később a Neupfarrkirche sekrestyésének adott otthont a templom szomszédságában, egészen az 1857-es bontásig.

Das „letzte Judenhaus” in Regensburg (forrás)

A Neupfarrplatz a regensburgi dómtól délnyugatra található, a város szövetéhez és a környező sikátorokhoz képest meglepően tágas tér. Központi helyét az evangélikus templom foglalja el, amely éppen a város reformációra térése előtt kezdett épülni. Falai között zajlott az első protestáns úrvacsora 1542. október 15-én, miután a városi tanács a többség óhajának engedve áttért a reformált vallásra. Az „Új plébániatemplom” építése 1519-ben kezdődött, alig pár nappal azután, hogy a városi tanács kiűzte a zsidókat Regensburgból. De ehhez az evangélikusoknak semmi köze nem volt, eredetileg egy katolikus zarándoktemplom épült volna itt a „Szép” Máriának szentelve, korábbi hiedelmek szerint éppen a regensburgi zsidók lerombolt zsinagógája helyén, mintegy nyomatékosítva a városi polgárok diadalát a „hitetlenek” felett.

A lerombolt zsidó negyed helyén épült, Szűz Máriának szentelt búcsújáró templom. Michael Ostendorfer metszete, 1520 k. (forrás)

1996-ban régészek feltárták a tér beépítetlen részeit, ennek köszönhetően nagyjából feltárulhatott előttünk a zsidó negyed szerkezete. A legfontosabb felfedezés az volt, hogy a Neupfarrkirche nem a zsinagóga helyén épült, hanem attól keletre. Így a műemlékvédelem ki tudott alakítani egy emlékhelyet az egykori zsinagóga számára a felszínen. A zsidó negyednek megtalálták a mikvéjét, a rituális fürdőhöz egy 9 méter mély kút is tartozott, ezen kívül megtalálták a Brauthausnak nevezett zsidó közösségi házat is.

Ugyancsak régészeti feltárással sikerült azonosítani a Veruna asszony porhüvelyének helyt adó középkori zsidó temetőt. Ez a városfalon kívül, attól délre, az Szt. Emmeram kolostor melletti Péter-kapu mellett feküdt. Ez a terület ma a főpályaudvartól északra lévő terület, az Albertstraße és Maximilianstraße kereszteződésének környéke. A temetőnek szánt földterületet a zsidó közösség 1210 környékén vásárolta meg, tehát Veruna asszony sírja a legkorábbi temetkezések egyike lehetett. Az eredetileg magas fallal övezett temetőben egykor több mint négy-ötezer sírkő állhatott, közülük mindössze száz ismert, egészben, vagy töredékes formában. Annak ellenére, hogy többségüknek már olvashatatlan a felirata, mind a mai napig különös figyelmet szentelnek nekik a helytörténészek. Első összeírásukat is a városi tanács finanszírozta, még a XVIII. században, azóta az ismert sírkövek száma körülbelül hatvan darabra csökkent. Emléküket közterület is viseli Regensburgban, a középkori városmag nyugati részén, a Szent Kereszt domonkos kolostor és a Jézus Szíve plébániatemplom között található az Am Judenstein utca, sarkán egy jókora, a külső erők pusztítása miatt olvashatatlan zsidó sírkővel.

Zsidó sírkő, Am Judenstein, Regensburg

1519-ben a regensburgi polgárság lerombolta a temető falát is és széthordta a sírköveket, egyszerűen építőanyagnak, de több sírkövet trófeaként, a zsidók felett aratott győzelem jeleként befalaztak a házak homlokzatába. A zsidó temető helyén Kálváriát építettek három kereszttel. A szóbeszéd szerint a sírkövek nagyobb részét, a zsidó negyed építési törmelékével együtt a Neupfarrkirche építésénél használták fel. Nagyon sok sírkő lappanghat a mai napig Regensburg város középkori házainak falában, vagy a vakolat alatt. A sírkövek egy részéből feltehetően a zarándokok révén jutott Bajorország, sőt Felső-Ausztria távolabbi településeire is.

Ez az eljárás általánosnak mondható a 15-16. századi német városokon végigsöprő pogromok során. Erfurtból például 1453-ban űzték ki a zsidókat, s a zsidó temető sírköveit ugyancsak építkezésekhez és utcák kövezéséhez használták fel. A CEU „Medieval Hebrew Inscriptions: a European Database” projektje pedig rámutat, hogy a kb. 5000 ismert középkori zsidó felirat túlnyomó része másodlagosan felhasznált zsidó sírkő. A módszer kísértetiesen ismétlődik majd a második világháború alatt, amikor a nácik által megszállt Lengyelország számos zsidó temetőjének sírköveit útkövezésre használják fel.

A síremlékek közül a legborzasztóbb sors valószínűleg Dávid lánya Gutel sírkövének jutott, melyet kilyukasztottak középen és a Régi Városháza tömlöcében latrinaülőkének használták.

Dávid lánya Gutel sírkövének szomorú sorsa (forrás)

Veruna asszony hamvai szétszóródtak ugyan, de sírköve a trauntali ferences szerzetesek trófeagyűjtésének „köszönhetően” Regensburgból Kelheimbe vándorolt utolsó útján. Ilyen módon fennmaradhatott, és a mai napig a Duna áradását-apadását figyeli. Emlékét pedig a valamivel toleránsabb utókor őrzi Bajorországban.