Észak-Mezopotámia, percről percre

Az első és legmulatságosabb könyv, amelyet Katalóniáról, akkoriban – tizenhat éve – választott hazámról olvastam, az expat Matthew Tree útleírása volt: Un anglès viatja per Catalunya per veure si existeix (Egy angol végigutazik Katalónián, hogy meglássa, létezik-e).

Hasonló, noha várhatóan sokkal kevésbé mulatságos útra indulok most: hogy megnézzem, Észak-Mezopotámia, Gazianteptől a tur abdini szír kolostorokig, létezik-e még a rettenetes februári földrengés után.

Hogy földrajzilag létezik, azt a Google Earth friss felvételei igazolják. De hogy milyen állapotok vannak ott, hogy nem torkollik-e az út katasztrófaturizmusba, azt kell most felderítenem.

A tavaly kora nyári két nagy sikerű mezopotámiai út után 2022 végén hirdettem meg két újabb utat idén május végére, június elejére. Már minden jelentkező megvette a nem olcsó repülőjegyeket oda-vissza, amikor elért minket a földrengés híre. Az azonnali lemondás helyett azt írtam körbe: várjuk meg, mi lesz három hónap múlva, és én április végén bejárom a tervezett útvonalat, és – őszintén, minden üzleti érdeket félretéve – tudósítok róla, hogy mi újság Mezopotámiában, érdemes-e vállalkozni az utazásra.

Ezt az utat kezdem el most, itt a brüsszeli repülőtéren ülve.

Beszállás. Nekem nem a kéményseprő jelenti a szerencsét egy repülőúton. Nyolcvan haszid nem tévedhet.

A gép este tíz után érkezik Gaziantepbe. Az ablakból látni az óváros fényeit. Teljes kivilágítással ragyog, mint egy jól menő turistaváros, ahol minden rendben van.

Jól bevált szállásunk, az Anadolu Evleri, egy régi oszmán kereskedőpalota az óvárosban, tizenhárom kilométerre van a repülőtértől. Befelé autózva próbálgatjuk felismerni az esetleges pusztítás nyomait, de semmi ilyet nem látunk. Ezen a részen az utóbbi években sokemeletes lakótelepek, hatalmas toronyházak épültek. Eleget jártam ki-be köztük a repülőtér és a város között, hogy emlékezzek rájuk, és nem látok semmi változást, se foghíjat, se romokat. Itt nem pusztított a földrengés.

A szálláson lepakolva még rövid kört teszünk éjféltájt a városközpontban. A karavánszerájok udvarán kialakított éttermekben itt-ott még zenélnek, máshol már csak a pincérek vannak, de a szokásos esti élet szemmel láthatólag nem tört meg. Itt látjuk az első károkat is. A Karagöz mecset minaretjének a teteje hullott le, az épületet alumínium paravánnal vették körül. És a vár fala omlott le több helyen, de amennyire megítélhető, nem az eredeti fal, hanem a restauráláskor ráépített pótlások. Mondjuk ha ez az ára annak, hogy a várban rendezett förtelmes kiállítás a műanyag szereplőkkel Gaziantep hős török védőiről a kapzsi francia megszállók és álnok örmény segítőik ellen végre bezárjon, hát nem is sok.

Kora reggel a bazár még csak ébred, a legszorgosabb kereskedők rakják ki az árut, a kis kifőzdék előtt pacallevest vagy főtt tojást esznek teával, beszélgetnek, szívják magukba a napot, mint a dermedt gyíkok, még annyi erejük sincs, hogy leszólítsák a potenciális vevőt. A híres Rézkovács-bazár és környéke épp olyan, mint volt, az élet is ugyanúgy folyik tovább. Egyedül az 1719-ben épült Zincirli Bedesten, az egykor selymet, ma már inkább csak kínai bóvlit áruló fedett folyosó van lezárva repedés miatt.

Napvilágnál számba vesszük a károkat. A legnagyobb kétségtelenül a várat érte. De nappal még jobban látszik, hogy alapvetően a tíz évvel ezelőtti restaurálásnál rárakott kváderkő-köpeny mállott le róla, s az eredeti, hettita-római-bizánci-szeldzsuk struktúra jórészt érintetlen maradt.

Kisebb, de látványos kár ért néhány kis mecsetet. Gaziantep az arab tartományok 16. századi oszmán elfoglalásától kezdve az Eufráteszen lejjebb fekvő Aleppó kereskedelmi párja volt, fontos megálló a karavánok számára a szír sivatagon való áthaladás előtt. Emiatt az óváros tele van oszmán kori karavánszerájokkal és a szerencsés üzletmenetért hálából alapított 16-17. századi mecsetekkel. A vár alatti Şirvani-mecsetnek (1677) az egyik sarka omlott le. A Járdasziget blog nem sokkal a földrengés után drámai posztban tudósított – valószínűleg török forrásból – egy másik fontos imaház, az Evlia Cselebi által is említett Tahtani-mecset (1557) összedőléséről. Ez azonban teljesen épen áll. Sérült viszont a Karagöz-mecset, ahol a minaret teteje dőlt le.

És még egy súlyos károsodás van, amelyről a török sajtó nem szívesen beszél. Kicsit távolabb is fekszik a vártól, meg a története is olyan, hogy jobb nem megpiszkálni. Ez a Kurtuluş- (Függetlenség-) mecset, leánykori nevén az Istenanya temploma, amelyet az örményektől vettek el a népirtás után, s istállónak, majd börtönnek használtak, mielőtt 1986-ban mecsetté alakították volna. A gyönyörű templomnak, amelyet Sarkis Balyan szultáni építész tervezett toszkán neoreneszánsz stílusban, a kupolája omlott be és két minaretjének a teteje hullott le. Ebül szerzett jószág ebül vész el. A templom-mecset mellett pedig egész romterület fekszik, csupán a templom felé néz egy álló fal. Ezt a pusztítást azonban nem földrengés, hanem ember művelte. Örmény egyházi és közösségi épületek álltak itt, hasonló míves stílusban megépítve. A romok között török gyerekek guberálnak.

A romokkal szemben egy másik egykori örmény templom is áll bezárva, az 1723-ban az Istenanya tiszteletére szentelt háromhajós Aziz Bedros bazilika. Homlokzatán ugyanaz a fekete-fehér bazalt-márvány berakás, ami Sarkis Balyan templomáról terjedt el egész Gaziantepben. Felirata szerint azonban most Ömer Ersoy Kültür Merkezi, azaz kulturális központ. Hogy ez pontosan mit jelent, azt a fényképezésre a szomszéd bódéból kijövő őr úgy illusztrálja, hogy szó nélkül hajt el minket. A templomot megkerülve látjuk, hogy a kert művészien kialakított füves dombjait kecskék tartják karban. Ennyi tápot kapunk a kultúra helyi jelentésének megértéséhez.

A gaziantepi Ümit Kurt a Harvard egyetem doktoranduszaként fedezte fel, majd tárta fel The Armenians of Aintab: The economics of genocide in an Ottoman province című könyvében (2021), hogyan engedélyezte az ifjútörök, majd Atatürk-kormány a gaziantepi török elitnek, hogy kisajátítsák az itteni örmények vagyonát, s ezzel támogatójává tette őket a genocídiumnak és a rá következő politikai rendszernek. Könyvében pontos térképet is közöl a negyedről, megadva az egyes épületek eredeti örmény tulajdonosait és funkcióját, s elbeszélve történetüket. Alig várom, hogy legyen időm e térkép alapján bejárni a negyedet, és interaktív térképen közzétenni mai állapotát.

Az egykori tulajdonos örmény monogramja a mai Papirus Café kapuja fölött

Hasonló, nem földrengés okozta és nem mai romos foghíjak vannak egyébként a vár alatti egykori zsidó negyedben is. A török kormány büszkén hirdeti, milyen jó viszonyt ápol zsidó polgáraival, és mennyire menedéke volt a zsidóknak a Holocaust idején. De hogy ugyanazokban az években származási és vagyoni alapon deportálta őket északkelet-anatóliai koncentrációs táborokba, arra csak a tavaly megjelent nagy sikerű török-szefárd Kulüp (A Klub) filmsorozat ébresztette rá a közvéleményt. Gaziantep zsidó negyede is ekkor néptelenedett el.

A 16. században alapított zsinagógát restaurálták, de ma permanensen zárva van. Az egykor kiterjedt zsidó negyedben ma 100 körüli zsidó él.

„Nálunk, Gaziantepben alig voltak károk, haláleset is csak nagyon kevés”, mondja Özkan, az Anadolu Evleri recepciósa, egyik legjobb fixerem az anatóliai utak szervezésében. „És innen keletre, amerre mentek majd, még kevesebb. Nyugatra, a tengerpart felé dőltek össze egész városok.” Sorra vesszük, pontosan merre megyünk, hol állunk meg, mit akarunk megnézni. Végigtelefonáljuk a kontaktokat, a szállásokat, a múzeumokat és minden mást az útitervben. Minden nyitva van, minden működik. Tulajdonképpen haza is mehetnék az esti géppel. Azért végigjárom az útvonalat, hogy a magam szemével lássam.

Törökországban mindig a repülőtéren veszek telefonkártyát, ami egy hónapig érvényes, bár két hét múlva újra aktiváltatni kell. Hogy miért, ne kérdezzék, én sem kérdezem, elkönyveltem a török idiotizmusok hosszú sorában. Most azonban Lloyd a maga amerikai észjárásával felhívja rá a figyelmemet, hogy a reptéri kb. 50 eurós kártyaár nem sokkal kevesebb, mint a német kártyám ingyenes törökországi használatáért fizetendő napi 7 euro 10 napra. Próbáljuk meg majd Gaziantepben, ott biztosan olcsóbb lesz.

A gaziantepi Turkcellnél valószínűleg nem láttak még külföldi kártyavásárlót. Egy darabig egymás között tárgyalják, mit kell ilyenkor tenni, majd rámállítják az üzlet bolondját. Az még hagyján, hogy törökül is csak a foga között tud beszélni, úgyhogy csak a mássalhangzókat hallom, mintha oszmán betűs átírást olvasnék, azokat viszont kétszer is. Viszont minden probléma küszöbén rátör az aggresszió, és hát ilyenekkel bőven találkozik egy magyar útlevélben. „Milyen hónapban állították ki?” kérdezi a téboly határán, vagy már bőven azon túl. „Decemberben”, mutatok rá a megfelelő rovatban. „Deszember, deszember… mi az?” „Ja, aralık”, kapcsolok. Legalább ötször lefényképezi az útlevelet, ezt a műveletet érti, szereti és élvezi. Utána azonban végtelen ciklusba kerül mindaddig, amíg rá nem jön a kiútra: lefényképezni az útlevelet.

Végül egy flepni nélküli eladólány érkezik. Elzavarja a bárcást, majd lefényképezi az útlevelemet. Ezt követően azonban kitölti a tablet megfelelő rovatait, és láss csodát: tíz percen belül megvan a török kártyám. 590 lírát, kb. harminc eurót fizetek érte. Egy órát töltöttem vele, tehát húsz eurós órabérért dolgoztam. Berlinben sem lenne rossz. Viszont remekül szórakoztunk.

Lloyd azt mondja, ő inkább kihagyja ezt a műsort, majd az én kártyámra csatlakozik. Így már negyven eurót kerestünk.

Keresményünk egy részét dőzsbe fektetjük, a város legjobb éttermében, az Imam Çağdaşban. Családias étterem szállásunktól egy házra, modern berendezéssel, de nagyon hagyományos és kitűnő választékkal. Egy Âlâ Nazik kebabhoz – forró fűszeres tejfölben tálalt darált húshoz – sabzi, zöldségtál, pita, saláta és lahmacun, fűszeres darált hússal megkent lapos kenyér is tartozik. Ekkora lakoma kitart estig. Az étteremnek szép oszmán kori udvara is van, szőlővel befuttatva, az erkélyen kalickákban lakó kanárik csicsergésétől betöltve.

Az Imam Çağdaş hátsó udvarának madarai. Lloyd Dunn felvétele

Carchemish az egyik legerősebb volt az észak-mezopotámiai neo-hettita városállamok közül. Bibliaolvasó ember elsősorban onnan ismerheti a nevét, hogy Kr.e. 605-ben itt zajlott az ókori világ egyik legdöntőbb csatája, amelyben a felemelkedő babiloni birodalom vereséget mért az egyesült asszír és egyiptomi erőkre. Asszíria elpusztult, Egyiptom végképp kiszorult a Közel-Keletről, Babilon pedig elfoglalta és fogságba hurcolta Egyiptom korábbi vazallusait, így Jeruzsálem és Júdea népét. Mindezt előre megjósolta Jeremiás a 46. könyvben, de amilyen a próféták sorsa, nem hallgattak rá.

Carchemish ma a török-szíriai határon fekszik, az Eufrátesz mentén, a modern Karkamiş város szélén, Gazianteptől hetven kilométerre. A 19. század végétől periodikusan folyó ásatásokról sok gyönyörű faragvány került be a gaziantepi és ankarai múzeumokba, például az a „királyi fotóalbum”, amelyikről már részletesen írtam. De a legnagyobb faragványok továbbra is kint láthatóak a terepen, amelyet a sajtó szerint 2019-ben szabadtéri múzeummá alakítottak. Ebben bízva úgy döntünk, az Eufrátesz felé tartva kis kitérőt teszünk, és meglátogatjuk.

A modern városba érve még látunk egy rozsdás útjelző táblát „Karkamiş Antik Kenti”, azaz Carchemish antik városa felirattal. Ekkor még nem tudjuk, hogy ennél többet nem is fogunk látni belőle.

A Google Map és az Organic Map által jelölt pont közelébe érve kerítés fogad minket felirattal, miszerint katonai területhez értünk, ahová tilos a belépés. A közelben dolgozó munkásokat kérdezzük, ők beirányítanak a faluba. A faluból egy olyan utat mutatnak, amelynek végén ugyancsak katonai kerítés van; az őr már jön is felénk lövésre kész fegyverrel. Ismét visszamegyünk az első helyre, és megállunk a kerítés előtti temető mellett a dombon, ahonnan jól belátni az egész terepet. A régészeti terület térképe alapján beazonosítjuk, amit látunk.

A balról jobbra vezető aszfaltút lenne az, amelyen be lehetne jutni a területre. Ezt zárja le a drótkerítés, amelyen még a piros figyelmeztető táblát is látni. A megemelt domb Carchemish fellegvára volt; ezen most katonai megfigyelőállomás van. Tőle balra a Berlin-Bagdad vasútvonalnak az Eufráteszen átvezető hídja, amely itt egyszersmind a török-szír határ.

A fellegvártól jobbra emelkedő domb mögött van Carchemish városa a nagy faragványokkal. Eszerint a teljes város katonai területen fekszik, amit a dombtól jobbra sorakozó harckocsik is megerősítenek. Hogy nemrégen még más volt a terv, és hogy itt turistáknak szánt belépés nyílt a terepre, azt az itteni bejárat előtt felállított, Instagram-fotókra szánt #KARKAMIŞ betűk igazolják.

A domb mögött húzódik a fal a török-szír határ teljes hosszában. Mögötte látszik Jerablus szíriai városa, amelynek területére a régi Carchemish egy része esik.

Egészen jobbra pedig, alig ötven méterre a modern Karkamiş utolsó házától, újabb katonai támaszpont kapuja nyílik. Az az, ahol az őr felemelt fegyverrel közelített felénk.

Valószínűleg az történt, hogy 2019-ben megnyitották a szabadtéri múzeumot, de aztán Törökország offenzívát indított a szíriai kurd támaszpontok ellen, s megerősítette szíriai határpontjait. Ilyenformán a teljes régészeti terület katonai kezelésbe került. Az alábbi térképen piros vonallal jelzem, hogy most nagyjából hol húzódik a katonai kerítés. Jól látható, hogy a két amforával jelölt antik város mélyen a katonai területen belül fekszik. És noha a törököknek nincsenek olyan konfliktusaik a neohettitákkal mint az örményekkel vagy a zsidókkal, azért nem jó elképzelni, mi történhet az emlékekkel odabent.

A város felől pásztor közelít. Ellenpróbaképpen tőle is megkérdezzük, hol van Carchemish antik városa. A dombokra mutat. „És hogy lehet oda bemenni?” „Én nem próbálkoznék vele”, mondja.

Elindulunk visszafelé. Hogy valami világtörténelmi jelentőségűt lássunk azért, a városon túl megállunk a Berlin-Bagdad vasút átjárójánál.

Erre van Berlin. A kanyar után már látni lehet az Alexanderturmot:

És erre Bagdad. A szél idesodorja Szemirámisz függőkertjeinek illatát:

Tovább indulunk tervezett utunk következő állomása felé, Halfeti kikötőjébe, ahonnét felhajózunk majd Rumkalénak az Eufráteszbe beszögellő római-bizánci-örmény várához. Az út a gaziantepi régió legnagyobb büszkesége, a látóhatárig terjedő zöldellő pisztácialigetek között halad. Bireciknél, az egykori keresztes vár alatt átkelünk a folyó jobb partjáról a balra, innentől már újra és újra megpillantjuk oldalt a mély kanyonban hömpölygő folyót.

Halfetiből ma kettő van: az új, amelyet az Eufrátesz felduzzasztása miatt telepítettek tíz kilométerrel feljebb, és a régi, amelynek alsó házai és mecsetje félig a folyóban állnak. Innen indulnak a sétahajók. A kanyon tetejéről letekintve látszik, hogy most is közlekednek. Azért lemegyünk a kikötőbe, hogy megbizonyosodjunk róla, ez a látványos program nem marad el.

Az Eufrátesztől északra indulunk tovább, s most, hogy személyautóval vagyunk, végre megtehetünk egy hét kilométeres kitérőt, amit kisbusszal a rossz bekötőúton nem lehet. Ez a bekötőút Nuhrut templomához vezet.

Nuhrut temploma magányosan áll a mezőn Gürkuyu (kurd lakói nyelvén Nixrût, még korábbi örmény lakói nyelvén Nuhrut) falu közelében. Faragott ajtó- és diadalív-tagozataiból ítélve későantik, az 5-6. században épülhetett, nagyjából amikor a hozzá hasonló ziyareti, zerzevani és a legkorábbi szír kolostortemplomok. Nagy kváderkövekből készült homlokzatán vízszintes szemöldökkővel lezárt kapu és felül három félköríves ablak nyílik, timpanonnal zárul. Oldalsó kapuja érdekes módon nem délen, hanem északon van. Dél felé két megmaradt ív nyílik. Ez azt sugallja, hogy dél felé még volt egy mellékhajója – talán kettős templom volt, ami gyakori a késő antik és szír építészetben –, vagy melléképülete, netán kolostora. Igazából ez a kettős ív és a szentély diadalíve a legbámulatosabb az egész templomban, hogy milyen épen megmaradtak ezerötszáz éven át, minden támaszték és restaurálás nélkül. Ezek teszik, hogy a falu felől közeledve a templom úgy néz ki, mint egy hatalmas állat, bálna vagy dinoszaurusz csontváza a mezőn.

Minthogy a templom ilyen régi, tehát nem az örményekhez, hanem inkább az előttük itt élt rómaiakhoz köthető, akiknek örökségét a török kormány szívesen vallja magáénak, ezért a hírek szerint a tartományi és helyi adminisztráció szorgalmazza helyreállítását és bevonását a helyi turizmusba. A helyreállítás nagyon ráférne. Ha lesz valami belőle, az út aszfaltozásával kell majd kezdeni.

Alkonyodik. A falu szélén hagyott autónk körül nagy csapat gyerek gyűlik össze, nagydarab apa tart rendet közöttük kurd nyelven. Szívélyesen köszönt, teára, vacsorára invitál, de mennünk kell már, hogy még sötétedés előtt kiérjünk a rossz utak hálózatáról az autópályára. Gyerekeit összehívja egy csoportképre, legközelebbre kinyomtatva elviszem neki. A hoppon maradt többi gyerek az autónál kuncsorál, mutatják, hogy öt líráért hajlandóak fotózkodni.

Az Eufrátesz két partján, ahol annyiféle kultúra rétegződött egymásra, még ma is a legkülönbözőbb korokból találni egy-egy maradványt, bizánci templomot, szeldzsuk hidat, perzsa barlangvárost, örmény síremléket. Az egyik legtalányosabb a Kantarma faluban álló háromszor három ív, amelyet „szeldzsuk karavánszerájnak” neveznek, noha ívein és tagozatain világosan látszik a stílusrokonság a csak 10 kilométerre álló nuhruti templommal, amely az 5-6. században, tehát a szeldzsukok előtt fél évezreddel épült. Struktúrájából pedig nehéz elképzelni, hogyan lett volna ez karavánszeráj. Szóval leginkább valamilyen homályos rendeltetésű épület a későantik-bizánci korból. Ívei minden támasz nélkül is éppolyan keményen állják a sarat, mint a nuhruti temploméi. De legyen szeldzsuk, nem bánom, ha ez a túlélésének a záloga a mai nacionalista időkben.

Az Eufrátesztől északra fekvő Adıyaman tulajdonképpen már nem része a tervezett utunknak. Egyetlen éjszakát fogunk csak itt tölteni, mielőtt nekivágnánk utunk egyik leglátványosabb vidékének, az ókori Commagene királyságnak, amelyről a 2019-es bejárási posztban már sokat írtam, s azóta több előadást is tartottam róla. Ahogy egyre többet olvasok róla, egyre inkább szívemhez nő ez a különös kis királyság a maga kivételes művészetével és birodalmi rangú uralkodói aspirációival.

Ezért aztán most, hogy van időnk, végre meg akarom nézni a kis adıyamani múzeumot, amelyet 1973-ban alapítottak a területen begyűjtött emlékek bemutatására.

A múzeum kapuja nyitva van, a kerti szaletliben a biztonsági őrök teáznak. A portás azonban szomorúan közli, hogy a kiállítás zárva van, mert a múzeum fala megrepedt a földrengésben, most állítják helyre.

Azért a kertben, a virágzó rózsák között kiállított faragványokat végignézhetjük, végigfotózhatjuk. Ez is gazdag gyűjtemény, van közte párthus oroszlán, görög szarkofág, római, szír, arab feliratos síremlék. Ha ennyi minden van kint, vajon mi lehet bent? Jövőre meglátjuk, inshallah.

Itt, Adıyaman központjában találkozunk először – és utoljára – komoly földrengéskárokkal. A város központjában több sokemeletes ház repedt meg vagy omlott le részben. Feltűnő, hogy ezek mind új építésű házak, némelyikbe még be sem költöztek. Ehhez tudni kell, hogy az eredetileg Semsûr nevű városkát az elmúlt két évtizedben, az Eufrátesz gátjainak építésekor duzzasztották fel a folyó által elnyelt sok száz kurd falu lakosságával, és a török kormány – sőt személyesen Erdoğan – annyira prioritásnak tekintette a kurdok beköltöztetését, hogy a gyors lakásépítés miatt felmentést adott a költséges földrengésbiztonsági előírások alól. Értelemszerűen ezek a házak dőltek össze elsősorban, a régebbi épületek többnyire épen maradtak. A múzeummal szemközt éppen bontják a maradványokat. A szomszédos választási iroda homlokzatáról Erdoğan hatalmas portréja jóságos szemmel nézi intézkedése eredményét. A házak közötti kis parkban helyi férfiak sokasága ül a teázó padjain a kormánypárt zászlócskáinak sokasága alatt, és a mindent betöltő porral nem törődve figyelik, amint fiatal belvárosuk eltűnik körülöttük.

Az iskola udvarán a török Vörös Félhold sátortábora áll a lakás nélkül maradtak számára. Ahogy belépünk az udvarra, szép, érzékeny arcú kicsi férfi invitál be a sátrukba teára. Öt-hat sátor fog körbe egy kis udvart, egy nagy pokróc a kapu, Ahmedékét bizarr módon éppen kalózkoponyák díszítik. Ahmed előremegy, szól a nőknek, hogy takarják el magukat, mert idegenek jönnek, aztán beinvitál a vendégszobába.

Ahmed az oroszok által szétlőtt Aleppóból menekült Törökországba családjával: két bátyjával és nővérével, feleségével és öt gyerekével, apjával és anyjával. Odahaza történelemtanár volt, Adıyamanban pék lett. Egy új építésű ház harmadik emeletén béreltek lakást. „Aznap, mint mindig, reggel négyre mentem a pékségbe. Pár perccel a munkakezdés előtt rengett a föld. Azonnal hívtam a bátyámat, de nem csöngött ki a telefonja. Rohantam haza, vagy húsz percen át, közben sírtam és imádkoztam. A háznak az az oldala, ahol laktunk, ledőlt. Az alattunk lévő két lakás összepréselődött, ott tizenkilenc ember halt meg. A mi lakásunk a levegőben lógott. De mire hazaértem, már mindenki az utcán állt, épen, egészségesen.”

Mihez kezdenek most? „Először is munkát kell keresnem, mert a pékség csődbe ment. Aztán lakást kell találnunk, ami nem könnyű most Adıyamanban, mert mindenki lakást keres. A török állampolgárokról még valamennyire gondoskodik az állam, de rólunk nemigen hiszem.”

A beszélgetésen a két fiú, Hasszán és Hamid is részt vesz a felnőttek mellett. „Mik lesztek, ha nagyok lesztek?” „Hasszán orvos szeretne lenni, de Törökországban fizetős az egyetem, nem úgy, mint odahaza Szíriában. Hatezer euro egy félév, annyit nem tudunk kifizetni. Úgyhogy valamilyen kereső szakmát fog tanulni, talán számítógépszerelő lesz.” „És Hamid?” „Ő még kicsi, csak most kezdte az iskolát. Azt remélem, mire arra kerül a sor, már vége lesz a háborúnak, és odahaza, Aleppóban egyetemre mehet, inshallah.”

A gyerekek az iskolában csak törökül tanulnak, de Ahmed esti iskolát tart nekik, arabul és angolul is tanítja őket. Ahmed apja és anyja is súlyos beteg, de egy szót sem tudnak törökül, úgyhogy a gyerekeknek kell tolmácsolniuk a kórházban meg a piacon. „Muszáj tudniuk írni-olvasni arabul, ha majd hazakerülnek, és angolul is, mert anélkül nincs jövőjük.” Behozatja Hasszánnal a táblát, felírat rá húsz szót angolul, törökül és arabul. Hamid áhítattal szemléli bátyja teljesítményét.

Az a legszebb, hogy mennyire békésen, szeretettel és nagy erővel viseli ezt a helyzetet, a vesszőfutásnak ezt a sokféle változatát, amin évek óta keresztülmennek. „Magunktól nem sokra mennénk, de Isten mindig küld jó embereket, akik tovább segítenek.” Telefonszámot cserélünk, kérem, hogy írjon, ha bármi változás történik az életükben. Május végén újra jövök Adıyamanba, akkor igyekszem némi támogatást hozni. Ha bárki be akar szállni, örülök neki. Írjon a wang@studiolum.com címre.

Commagene legfontosabb emlékei a Nimród-hegy I. Antiochus, az igazságos és kiváló isten monumentális síremlékével, és az arsemeiai hegyoldal, ahol Antiochus apja sírjának ürügyén több sztélén is kezet ráz kollégáival, a görög-perzsa pantheon legfőbb figuráival. Ezekről már részletesen írtam, sok képpel illusztrálva. De Adıyaman felől közelítve az első emlék az úgynevezett Karakuş-tumulus, az a halotti kamrát rejtő domb, amelyet Antiochus fia, II. Mithridates emelt családja nőtagjai, anyja, nővére és lánya számára valamikor Kr.e. 25 körül. A dombról pompás kilátás nyílik körben Commagene mezőire, az ország fő folyója, a Kahta és az Eufrátesz összefolyására, és a commagenei Taurus-hegységre, közepén a távolban 2134 méter magasan emelkedő Nimród-hegyre.

A dombot eredetileg három oszloppár vette körül három oldalról, de több leomlott már közülük. Ahogy az út felől közelítünk, az első páros megmaradt oszlopán egy sas áll – erről kapta az emlék a török Karakuş, „fekete madár” nevet.

A következő páros mindkét oszlopa áll, de csak az egyiknek a tetején maradt meg egy heverő bika szobra.

A harmadik párosból az egyik már rég leomlott, és kövei is eltűntek, csak az egykor a tetején állt oroszlán feje áll még a földön. A másik oszlop tavaly még állt, tetején domborművel, amelyen II. Mithridates és nővére, Laodice – a római hadsereget Kr.e. 53-ban tönkreverő Orodes párthus hadvezér felesége – kezet fognak egymással. Ez az oszlop azonban a mostani földrengésben leomlott, gyűrűi keresztben elállják a domb körül körbevezető ösvényt. Az oroszlán olyan konokul fordít neki hátat, mint a macska az általa okozott kárnak. Mereven nézi a távoli Nimród-hegyet, s mintha az járna a fejében: „milyen jó, hogy még időben leszálltam róla.”

Commagene belseje felé tovább haladva egy gyors hegyi folyó, a Cendere (ókori nevén Chabinas) mély kanyonja állja utunkat. Szerencsére a rómaiak mindenre gondoltak, és már 1800 éve kőhidat építettek a kanyon fölött. A pillér felirata szerint a munkát a Samosatában – a ma az Eufrátesz mélyén fekvő commagenei fővárosban – állomásozó XVI Flavia Legio végezte Marius „Patkányölő” Perpetuus centurio vezetésével és Alfenius „Gigerli” Senecio császári praetor személyes felügyelete alatt, ami mutatja, mennyire fontos volt a híd megépítése Septimius Severus katonacsászár (193-211) számára, aki hidak és utak sokaságával igyekezett előkészíteni a terepet a párthus birodalom elleni támadáshoz. A fiúk jó munkát végeztek. A római és a párthus birodalom rég nem létezett már, amikor 2002-ben még mindig ezt a hidat használták tömegközlekedésre minden helyreállítás nélkül. Csak ekkor építették meg kicsivel arrébb a modern hidat, azóta Septimius Severus hídja csupán látványosságként és esküvői fotók háttereként szolgál.

Septimius Severus profi módon menedzselte a vizuális kommunikációt családja egységének és hatalmának reprezentálására. A híd két végén eredetileg két-két oszlop jelképezte a császári család négy tagját, a császárt és feleségét, valamint két fiukat, Caracallát és Getát. Miután 211-ben, apjuk halála után Caracalla meggyilkoltatta öccsét és társuralkodóját, damnatio memoriae-t is elrendelt ellene, azaz minden nyilvános ábrázolásról és feliratról törölni kellett képét és nevét. Egész kis gyűjteményem van már az ilyen megcsonkított emlékekből, hamarosan közzé is teszem őket. Egyik legmeghökkentőbb példájuk éppen ez a híd, ahol a legionáriusok nem sokat teketóriáztak a feliratok lecsiszolásával, hanem Geta egész oszlopát eltávolították. A híd azóta aszimmetrikus, ami ellentmond a római esztétika alapvető elveinek. De jó ez így is ide vidékre.

Commagene többi háromcsillagos nevezetességénél, a Kahta-várnál, az arsameiai szent ösvénynél és a Nimród-hegynél most nem állunk meg: ezek nyitva vannak, meg tudjuk őket nézni majd a csoporttal. Illetve Arsameia zárva van, de Junus, a Café Roma kurd tulajdonosa kinyitja nekünk.

Így is alkonyodik már, mire eljutunk az egykori Commagene keleti határára, az Eufráteszhez. És még másfél óra Diyarbakır.

Diyarbakırban este tízkor még hatalmas élet van, a teaházak, kávézók, cukrászdák, éttermek, a karavánszerájok teraszai tele vannak, a nagymecset előtti téren az emberek kis asztalkáknál beszélgetnek egy tea mellett, az utcákon kurd zenészek játszanak, énekelnek, táncolnak. A földrengés idáig már nem ért el. Sőt már Commagene nyugati határán megállt: a Karakuş ledőlt oszlopa volt az utolsó jele, amit láttunk. Diyarbakırnak elég volt, amit 2016-ban kapott a török hadseregtől. De már azok a sebek is gyógyulnak be szépen.

Diyarbakırban nemcsak az éjszakai élet hatalmas, hanem a nappali is. Az óváros központja, a nagymecset körül és egyáltalán mindenütt, tele van teaházakkal, zenés kávézókkal, alternatív helyekkel. Főleg egykori nagyudvaros szír és örmény kereskedőházak, amelyek fekete tufa falát fehér mészkőberakások díszítik, de egyáltalán, ahol egy kis lyuk van, és le lehet tenni egy asztalt néhány székkel, ott már együtt ül négy-öt kurd fiatal és teázik, kávézik, cseveg, zenél. Csak egy rövid séta alatt legalább tíz koncertplakátot láttunk csak június hónapra, és egy élő zenés helyre be is ültünk egy teára. Mi élet lehet itt, ha az ember itt van legalább egy hétig?

Ha Mezopotámia a civilizáció bölcsője, akkor az Eufrátesz és a Tigris felső folyása, az anatóliai hegyvidék legdélebbi része az anyaméh, amely hordozta. Itt, a folyóvölgyek menti magaslatokon gyűlt össze ilyen vagy olyan okból elég ember ahhoz, hogy valami az egyénnél nagyobbat létrehozzanak. Mindezt a Kr.e. 11. évezredtől kezdve, tehát legalább ötezer évvel a földművelés kialakulása előtt. Nem mezőgazdasági közösségek voltak tehát, hanem vadászok és gyűjtögetők találkozóhelyei. A legújabb elméletek szerint – amelyek a legnagyobb szabású ilyen hely, a göbeklitepei szentélyek kialakulását igyekeznek megmagyarázni – nem a földművelés tette lehetővé az ilyenfajta népességkoncentrációt, hanem éppen fordítva, a folyamatosan összegyűlő sokaság ellátása tette szükségessé a földművelés kialakulását. Akárhogy is, a Tigris mentén ezeken a helyeken lenyűgöző stilizált figurális művészet jött létre, csodás meselényekkel (ami arra utal, hogy a mesélés is virágzott itt), amelynek leggazdagabb bemutatóhelye a diyarbakıri régészeti múzeum. Itt csak néhány példát mutatok, de majd külön előadást és posztot is szentelek nekik.

Ahogy Erzurumban a çorbacik, a levesezők, Diyarbakırban a ciğercik, a májasozók, azaz a nyárson sült húsok uralják a terepet. Az egyik legjobb a bazár közepén a Kemikli Ciğerci, amely három emeleten kínálja a jóságot.

Érdemes végignézni, hogy ágyaznak meg egy egyszerű kebabnak. Még mielőtt rendelnél, már felszolgálják az étvágygerjesztő sabzit, zöld leveleket, aztán a salátát, amely mellé sűrű gránátalmaszószt adnak, a feldarabolt paradicsomot, szumakkal meghintett hagymát és a paradicsomos-uborkás-paprikás mártást. Mindehhez kis faládában frissen sült pitát.

És aztán megjön az Adana kebab, darált bárányhús pisztáciával, és az etsis, ami szó szerint nyárson sült húst jelent. Az et, hús hallgatólagosan bárányhúst jelent, mi mást? Mellé kissé kormosra sült erős – de nem túl erős – paprikát adnak. Ami a képen nem látszik, az az ajrán, a híg joghurt-ivólé, és az erős fekete tea.

Diyarbakır nagymecsete a hagyomány szerint az iszlám ötödik legszentebb helye. Eredetileg a város szír főtemploma, a Szent Tamás-templom állt itt, amelyet a város 639-es arab bevétele után keresztények és muszlimok jó darabig közösen használtak. Ekkor még nem szilárdult meg az a hagyomány, hogy amelyik templomban a hódító sereg vezére először imát mond, az azonnal nagymecsetté válik, mint a Hagia Sophia vagy a budavári templom. Később többször átépítették, ilyen vagy olyan módon a damaszkuszi nagymecsetet tekintve mintának, de udvara körben máig megőrizte gazdagon díszített késő antik homlokzatát, az ívek és ablakok fölötti üres helyeken tovább gazdagítva kúfi Korán-idézetekkel és építési feliratokkal.

A mecset homlokzata még mindig őrzi a keresztény templom emlékét. Belül azonban az egykori templomteret két oldalt hosszan megnyújtották, két árkádos pillérsorral három hajóra tagolva. A tér fókuszpontja azonban még mindig az egykori szentély helyén van, amely kivételesen nem keletre, hanem délre nézett, így könnyen át tudták alakítani mihrabbá, a Mekka felé tekintő fehér márvány imafülkévé.

A mecset előtti tér felől az udvar nagy íves bejáratát egy-egy dombormű, egy-egy bikára támadó oroszlán szegélyezi. A perzsa eredetű motívum az Artukid dinasztia címerállata volt. Az oguz török Artuk bey 1085 és 1091 között, közvetlenül a keresztes hadjáratok előtt volt Jeruzsálem szeldzsuk török kormányzója, s az ő fiai alapították azt a dinasztiát, amely 1102-től 1409-ig uralkodott a Diyarbakırt (a térképen Amida néven), Hasankeyfet és Mardint magában foglaló észak-mezopotámiai terület fölött. A dinasztia oroszlánjával – amelyet itt kedvesen Artuklu kedisinek, Artukid-macskának becéznek – mindhárom városban találkozunk, illetve az elárasztott Hasankeyfben már csak a víz alatt. Diyarbakırban még a vár kapujánál és udvarán is áll három példányuk. Mardinban a szír káldeus püspöki palotából kialakított városi múzeum bejáratát őrzi kétfelől egy-egy marcona kinézetű kisöccsük, amelyek kicsinyített másolatai a helyi ajándékboltok népszerű árui.

Artukid-macska einstandolt focilabdával a várudvar kútján

Az 1572-ben épült Hasan Paşa Hanıról, Törökország legrégebbi álló karavánszerájáról korábban már részletesen írtam, de mindig jó visszatérni ide, a városi élet pazar színpadára, ahol a hullámzó tömeg között mint mozdulatlan szikla ül a néhány itt megkövült törzsvendég.

Emlékeznek még a négy évvel ezelőtti látogatásunkra a Hasan Pasa Hanıban? Akkor láttuk Hüseyn emeleti régiségboltjában Periklész bagollyal díszített athéni tetradrachmáját, a görög demokrácia aranykorának emblémáját. Lloyd meg akarta vásárolni, de mire visszamentünk, már zárva volt a bolt. Most, négy év után újra eljövök, és a bagoly még mindig ott vár hűségesen. Meg is veszem Lloydnak.

A könyv, amelyen fotóztam – Babamin Tüfeği könyve Hiner Saleem kurd filmrendezőről – az Ilkiz kurd kézműves- és könyvesbolt asztalán hevert. Ez a kis udvar egy nagyon kedves oázis az óvárosban, közvetlenül a Dengbêj-ház mellett. Fiatal tulajdonosa másodszor építi újjá az előző évek török bombázásai után. Gyönyörű kézműves ruhákat árul, képeket és kerámiákat a kurd mitológia emblematikus motívumaival, mint a Kígyókirálynő vagy a zoroasztriánus Ahura Mazda, és világirodalmat kurd fordításban, mint az Ulysses, amelyet eredetiben is nehéz értelmezni, hát még lefordítani. Itt találom meg a Rómeó és Júliát kurd fordításban, és megkérem a tulajdonost, olvassa fel belőle Júlia híres monológját. Aztán megmutatja egy kerámián a híres kurd Rómeó és Júliát. Verona még utána is visszaköszön néhány diyarbakıri graffitin.

Amikor még nem tudtuk, milyen jó a helyzet a túra tervezett útvonalán Gazianteptől Mardinig és vissza, úgy terveztük, hogy egy B-útvonalat is lejárunk. Ha Észak-Mezopotámiában csak katasztrófaturizmusra volna lehetőség, akkor helyette körbejárjuk a Van-tavat, ahol már többször is jártunk. Noha szerencsére bebizonyosodott, hogy épp a tervben szereplő vidéken minden rendben van, addigra már lefoglaltuk a szállásokat a Van-tó mellett, és egyébként is kíváncsiak vagyunk azokra a szakaszokra, ahol még nem jártunk.

Diyarbakırtól az út hosszan karsztos vidéken vezet át, zöld fűvel benőtt puha dombok, éles vetődések, dolinák, karsztpatakok között. Időnként le-letérünk a főútról egy izgalmasabb völgy kedvéért, kurd pásztorok faggatnak minket először gyanakodva, aztán barátságosan. Félúton, Silvan után hatalmas mészkővonulat magasodik fel az úttól kissé távolabb, szűk völgy vezet be hozzá. Már a főútról is látni rajta az emberkéz vájta négyszögű barlangnyílások sokaságát. Ez a hasuni barlangváros, amelyet a Kr.e. 16. évezredtől kezdve laktak, tehát azokban az évezredekben, amikorból a diyarbakıri régészeti múzeum fantasztikus figurái származnak. Hogy mikor néptelenedett el, nem tudni, de még szír keresztény feliratokat is találtak benne.

A Van-tó felé haladva a hegyek drámaian emelkedni kezdenek. Világosan érzékelhető, hogy felértünk az Örmény-fennsíkra, a táj, a hegyek, a felszíni formációk már éppolyanok, mint a mai Örményországban. Az út mély folyómederben fut. A folyót az Openstreetmap Başur Çayınak, azaz Déli Folyónak, a Google Map Bitlis folyónak nevezi a közeli Bitlis városról. A város eredeti neve 1896-ban és 1916-ban kiirtott többségi szír és örmény lakói nyelvén Beth Dlis, illetve Baghesh volt. De még mielőtt a várost elérnénk, nagyon szép kis oszmán kori kettős hidat látunk a folyó fölött. A hosszabbik híd öt lyukkal a Başur Çayın vezet át, mellette egy másik pedig azon a kis hegyi folyón, amelyik itt torkollik a Başurba. Érdekes, hogy ezt a hegyi folyót egyetlen térkép sem jelöli, pedig elég széles és jelentős vízhozamú. Ahol a türkiz színű Başurba torkollik, markánsan elütő szürke színe mutatja, mennyi hordalékot hoz magával. A térképek a kettős hidat sem jelölik. Egy helyi túrajelzés szerint Çarpıra Köprüsünek hívják, ami kurdul „négyes hidat” jelent, míg a kisebbik hídon lévő 2018-as helyreállítási tábla Dört Ululari Köprüsünek, azaz „a négy nemzet hídjának” nevezi. Hogy miért, arra nem találtam magyarázatot. Különös módon T. A. Sinclair nagyon részletes, négy kötetes Eastern Turkey műemléki topográfiája (1987) sem említi.

Szükséges is volt a híd a maga idejében, mert ez az út a Selyemútnak a Perzsiából az örmény hegyeken át Észak-Mezopotámiába vezető szakasza. A közeli Ziyaret városkába bevezető körforgalom ennek állít sajátos emléket. Az installáción a keleti árukkal megrakott teve mellett külön figyelmet érdemelnek a nagy műanyag császárkoronák (Fritillaria imperialis), büszkén hirdetve, hogy az európai reneszánsznak és barokknak ez a pompás virága erről a hegyvidékről származik, ahogy régebben már részletesen megírtam. Az út mentén innentől fogva egyre gyakrabban látjuk kurd nomádok sátortáborait.

A Van-tó déli partján most csak elhaladunk a kikötő mellett, ahonnét Akhtamar szigetére indul a hajó. A szigetet három éve bejártuk, részletes fotódokumentációt készítettünk, és igyekszem hamarosan előadást és posztot is készíteni a 915-921 között épített kolostortemplom – ezer éven át az örmény egyház központja – domborműveinek gazdag és szokatlan ikonográfiájáról.

Van városában nem sok látnivalót remélünk, hiszen tudjuk, hogy az 1915-ös örmény népirtás során az oszmán hadsereg teljesen szétlőtte. Körbejárjuk azért a lenyűgöző sziklavárat. S a vártól délre, az egykori óváros puszta helyén elterülő mocsaras legelőn annyi érdekességet találunk, hogy az egy órára tervezett bejárásból egész délelőtt lesz. Ugyanígy abból a két bekezdésből is, amit erről írni szándékoztam, olyan hosszú leírás lett, több mint száz válogatott képpel, hogy végül is önálló bejegyzésként publikálom: Van, ami nincs.

• Ha az interaktív térkép nem látszik, fent a bejegyzés url-címében a https-t http-re kell cserélni •

Van városa és a Van-tó környéke az örmény kultúra központi területe volt évezredeken át. A 11. század végén, a szeldzsuk törökök érkezésével a független örmény királyság elbukott, és egyes tartományai külön fejedelemségekként igyekeztek túlélni. A Van-tó környéke Vaspurakan fejedelemség területe volt, amelyről korábban már írtam, térképet is mellékelve hozzá. A vidék sok száz örmény faluját sok százezer lakójával együtt az 1915-ös népirtás söpörte el. Templomaikat kifosztották, felgyújtották, majd a következő évtizedekben köveiket is elhordták. A két legnagyobb monográfia, Paolo Cuneo kétkötetes Architettura armena dal quarto al diciannovesimo secolo-ja (1988) és T. A. Sinclair négykötetes Eastern Turkey: An architectural and archaeological survey-je (1987) még így is több mint százhúsz templomot említ a vidéken, amelyeknek legalább az emléke, fotója vagy olykor romjai is fennmaradtak. Megtalálni és megközelíteni őket azonban egyáltalán nem könnyű. Ezen a délután csak arra vállalkozunk, hogy a Vanhoz legközelebb eső Varagavank templomát meglátogassuk, mert ebből maradt fenn a legtöbb látható részlet, és mert nem kell hosszú gyalogtúrát megtenni érte meredek hegyi ösvényeken, hanem egy aszfaltúton is elérhető kurd falucska, Bakraçlı (kurd nevén Yedîkilise) központjában van.

A falu a 3200 méter magas Erek-hegy – örményül Varag, innen a neve: Varagavank, azaz Varag-hegyi templom – oldalában fekszik, eléggé lent ahhoz, hogy ne kelljen sok szerpentinen felkapaszkodni, és hogy a felhők borította hegycsúcs még méltóságteljes hátteret nyújtson a kolostor romjainak. Az út mentén magasságjelző póznák mutatják, hogy télen milyen magasan boríthatja az utat a hó.

A kolostort Senekerim-Hovhannes Artsruni, Vaspurakan királya (1003-1021) építtette királyi temetkezőhelynek azon a helyen, ahová a hagyomány szerint a 3. századi Szent Hripszime vértanú elhozta Rómából a Szent Kereszt egy darabját. A kolostor a következő évszázadokban Vaspurakan egyházi székhelyévé, s az örmény egyházi élet és kéziratmásolás fontos központjává vált. Az évszázadok során a központi Istenanya-templom mellé még hat további templom épült, úgyhogy a környék török és kurd lakossága Yedi Kilise, a Hét Templom néven ismerte.

A kolostor és alaprajza 1913-ban Walter Bachmann Kirchen und Moscheen in Armenien und Kurdistan c. könyvéből. A templomok közül állítólag még a Surp Astvatsatsin (3.), Surp Gevorg (4.) és Surp Sion (7.) állnak, valamint a Surb Sopia (1.) apszisa.

1915. április 20-án, azaz négy nappal az örmény népirtás hivatalos kezdete előtt Djevdet pasa katonái megszállták a kolostort, és lemészárolták a szerzeteseket. Tíz nap múlva visszavonultak, s ekkortól a környező falvakból özönlött be ide hatezer örmény túlélő, akik megszervezték a fegyveres ellenállást is. Ennek hallatára Djevdet katonái visszatértek, és ágyúval szétlőtték, majd felgyújtották a kolostort. A maradványok nagy részét az 1960-as években bontották el.

A faluba beérve a szegényes kurd házak között azonnal feltűnik a központi Szent György-templom homlokzatának alsó része, épen maradt faragott kőkapujával és örmény feliratával. Állítólag odabent 1779-es freskók is vannak, de a kapu lakatra van zárva. A kulcsos ember a szemközti házban lakik, de most nincs otthon, s a szomszédok nem is tudják, mikor jön meg. Legközelebb, inshallah. A templomhoz jobbra hosszú dongaboltozatos tér tapad, az egykori Szent Kereszt-templom, amelyet a közelmúltig istállónak használtak. Ebbe le tudunk menni. Hátrébb pedig, önmagában, az egykori Szent Sophia-templom fennmaradt apszisa.

Megrendítő itt állni, egy kultúra nagyságának és pusztulásának szinte egyedüli fennmaradt jele előtt.

Ahogy visszafelé indulunk a tó északi partján, hatalmas viharfelhők érkeznek keletről, a tó színe haragos zöldre vált, hamarosan kitör az istenítélet. Centiméteres átmérőjű jég kopog, fehéren teríti be az utat. A felhők és a tó összeérnek, csak a túlpartról világít át köztük élesen a hófödte hegyek még mindig napsütötte gerince.

Ahlat (örményül Khlat, kurdul Xelat) fontos kereskedelmi központ volt a Selyemútnak a Van-tó északi partján húzódó szakaszán. A város az örmény királyságtól az arabokon, kurdokon, szeldzsukokon, mongolokon és oszmánokon át egészen a 19. század közepéig többé-kevésbé önálló fejedelmi központ volt. Ennek köszönheti számos fejedelmi türbéjét és arisztokrata temetőjét. A temetők sírkövei – bár ezt egyetlen helyi ismertető vagy útikönyv sem mondja ki – nagyon hasonlítanak az örmény hacskárokra, amilyeneket például a noratusi vagy julfai temetőben láttunk már. Nem is csoda, hiszen Ahlat a középkorban örmény többségű volt, s ki faragta volna a köveket a nomád hódítóknak, ha nem ők? Igaz, keresztény motívumokat nem találunk rajtuk, ezek helyét nagy íves keretet betöltő, csillagmintát kiadó fonatdíszek foglalják el, de a kövek formája és alapvető struktúrája éppolyan, mint az örmény sírköveké. Ha már a julfai temetőt elpusztították, legalább ez a sírkert érinthetetlenül őrzi az egykori örmény mesterek emlékét.

2019 augusztusában, amikor először jártuk be Lloyddal Délkelet-Anatóliát, még abban a kiváltságban volt részünk, hogy az utolsók között láthattuk Hasankeyfet, a régió egyik legfontosabb történelmi városát, a szeldzsuk Artukid és a kurd Ayyubid dinasztia egykori székhelyét örmény és szír barlangtemplomaival és barlangvárosával, mecseteivel és palotáival, a középkori Artukid-híddal. Mára a Tigrisen 2006-ban emelt Ilisu-gát megtelt, és ellepte a várost. Megállunk a sztráda mellett, letekintünk rá az új város házai közül. Egyedül a régi város fölé emelt római erőd áll ki a vízből, minden más a víz alá került. „Tízezer év történelmet áldoztak fel egy ötven évig működő vízerőműért”, ahogy néhány éve még az ellenzék hangoztatta. A Google Map még mutatja a műemlékeket a víz alatt.

Négy éve még a völgy aljáról szörnyülködtünk a hídon, amely elképzelhetetlen magasságban ívelt át a Tigris völgye és a többi híd fölött. Ma a megemelt vízszint normális magasságba hozta, s ez ma az egyedüli híd itt. De az élet megy tovább. Ha a kurd pásztoroknak át kell hajtaniuk nyájaikat a túloldalra, akkor a Van-Diyarbakır autópálya hídján fél órára leáll a forgalom.

Hasankeyfben – szír nevén Hisno d’Kifóban – jelentős szír kisebbség és fontos szír emlékek is voltak. Nem csoda, hiszen itt kezdődik és egészen a szíriai-iraki-iráni határig tart Törökország szír keresztény régiója, Tur Abdin. A szírek – avagy keresztény arámok, illetve modern önelnevezésük szerint asszírok, ahogy ezt már részletesen megírtam – a Kr.e. 2. évezred végétől kezdve lakják a vidéket. A római birodalomban az elsők között vették fel a kereszténységet s a Kr.u. 5. században váltak el az orthodox mainstreamtól, a monofizita illetve nesztoriánus teológiai álláspontot elfogadva. Itt minden faluban van keresztény templom vagy kolostor, nem is egy. Többet felkerestünk már és írtunk róla (Hahról és Beyt Kushtanról külön is). Most csak gyorsan áthaladunk a vidéken északtól délig, s aztán elfordulunk nyugatra, Mardin felé.

Tur Abdin szír települései és kolostorai (a pirosak még élő, a narancssárgák romos kolostorok). A Wikipedia Tur Abdin-szócikkéből

A tur abdini szír keresztények az első világháború előtt talán félmillióan lehettek, de nagyobbik részüket megölték a népirtás során. Ma csak háromezer körüli szír maradt itt, akik súlyos elnyomást szenvednek mind az állam, mind az általa titokban pártolt szélsőséges iszlamista mozgalmak, mind a földjeikre vágyó kurd törzsek részéről. Sokan menekülnek közülük Nyugatra, elsősorban Svéd- és Németországba. Így például Kellith (törökül Dereiçi) szinte teljes lakossága, miután 1998-ban a muszlim fundamentalisták terrorizálták a falut és megölték polgármesterét.

A faluról már 2019-ben írtam. Azóta megtaláltam a kulcsos embert, és most be tudunk menni az orthodox templomba. Ha valaki arra jár és kell a telefonszáma, írjon nekem. A szentély diadalíve és a mellékhajó hármas apszisa alapján az 5-6. században épült, de sok későbbi kiegészítéssel, udvarán szépen faragott sírokkal. Jó hír, hogy szemmel láthatólag néhány házat felállványoztak és helyreállítanak. Akár eredeti szír lakói – sokan jönnek vissza, hogy a Nyugaton összegyűjtött tőkét itt fektessék be, vagy egykori házukat nyaralónak megtartsák –, akár a kurd beköltözők, a házaknak csak jót tesz ez.

A falu körül azonban még mindig gondozzák a szőlőket, márpedig ez itt jellegzetesen keresztény mesterség, muszlim itt nem foglalkozik ilyennel. A tulajdonosok nyilván a közeli szír településeken laknak, Midyatban és egy-két környező faluban, ahol a neves borászatok vannak. A szőlő kuştan fajta, amelyet nem felfuttatnak, hanem bokornak nevelnek. A szír borok nagyon jók, testesek, gyümölcsös ízűek. Midyatban és Mardinban minden harmadik üzlet borkereskedés, és van is forgalmuk. A kellithi boroknak Mardinban saját borházuk van a főutcán, egykori örmény kereskedőházban. A Sáfrányszínű kolostornak is saját borászata és boltja van, itt misebornak felcímkézett palackokat is árulnak.

Midyat, a tur abdini keresztény szír régió központja. A várost a század elején még szinte teljesen szír keresztények lakták. A faragott kőből épült kereskedőpaloták ma nagyrészt szállodák és éttermek: az egzotikus szír város, ahol kitűnő helyi borokat is kínálnak, a belföldi turizmus fontos célpontja.

Folytatása következik.