Karnevál Szardínián
„Ha olyan karnevált akarsz látni, amilyen nincs még egy az egész földön, menj Mamoiadába, ahol Szent Antal napján kezdődik, s meglátod majd a faálarcos csordát, a néma és leigázott csordát, a legyőzött véneket és a győztes fiatalokat, a szomorú karnevált, a hamvak karneválját, mindennapos történetünket, az epével és ecettel fűszerezett örömöt, a keserű mézet.”
Salvatore Cambosu: Miele amaro (Keserű méz)
|
Mamoiada Szardínia egyik legöregebb települése. Közelében, a Sa Oche e Su Ventu kettős barlangban tárták fel a sziget egyik legrégebbi, húszezer éves emberi lakóhelyét, s a falu alatt a sziklába vájt hatalmas sírkamrákat már a Kr.e. 6. évezredben használták. A középkorban a minden várostól távol eső, nehezen megközelíthető hegyvidéket a katolikus egyház sem tudta igazán elérni: a falu környékén egyetlen szerzetesi közösség sem telepedett meg, ami kivételes dolog Szardínián, és egyetlen temploma is a falutól távol eső, kicsi Szent Kozma és Damján pásztortemplom volt. Ez is magyarázhatja ama igen ősi karneváli és tavaszköszöntő termékenység-rítusok fennmaradását, amelyek sok ezer éve az egész Mediterráneumban elterjedtek voltak, de ma már leginkább csak a Balkán hegyi falvaiban – no meg a mohácsi busójárásban – találjuk meg továbbélő maradványaikat.
A mamoiadai karnevál január 16. éjszakáján, Szent Antal ünnepén kezdődik, amikor az egész Mediterráneumban tüzeket gyújtanak és maskarások vonulnak fel. A mamoiadai felvonulások főszereplőinek két fajtája a mamuthones és az issohadores. Az előbbiek valamiféle ősi állat vagy természeti erő jelképeiként fekete birkabőrbe öltöznek, fekete fa álarcot és fekete kendőt viselnek, s hátukon húsz-harminc kilónyi rézcsengőt – „sa carriga” – hordoznak, csontból készült nyelvvel, amelyek kísérteties robajjal követik lassú, ritmikus vonulásukat. Az utóbbiak piros-fehér reneszánsz – vagy ahogy itt mondják, „török” – ruhában, többnyire fehér álarcban kísérik őket, kezükben lasszóval, amellyel igyekeznek a nézők közül is minél többet behúzni a menetbe. A felvonulás a falu főterén gyújtott máglyánál ér véget, ahol minden résztvevőt és nézőt a hagyományos szárd szalonnás babbal vendégelnek meg, s az egész falu szárd körtáncot – ballu tundu – jár a tűz körül.
Ma indulunk a karneválra. Ezt a rövid híradásunkat még csak a mamoiadai Maszkmúzeum farsangi kiadványának képeivel tudjuk illusztrálni. Húshagyókedd estéjén, azt reméljük, már saját képeket posztolhatunk az ünnepről.
Tenores di Bitti: Ballate a ballu tundu (Körtánc). Az Ammentos (1996) albumról
Origó
Köztudomású, hogy minden út Rómába vezet. Ezért aztán egy ideje már sokkal jobban érdekel, hová mindenhová lehet eljutni Rómából. Ki tudja meghatározni a klasszikus háromszögelés módszerével, melyik lengyel kisvárosban készítette ezt a képet 1935-38 között Roman Vishniac? Vigyázat: Lengyelország azóta néhány száz kilométerrel nyugatabbra tolódott, s több hely hivatalos neve is megváltozott.
Igen, jól tippeltek. Az útjelző tábla a mai belorussziai Слоним városkában állt, amikor a két világháború között Słonim néven Lengyelországhoz tartozott. Vishniac a képet „Słonimból az egész világba vezetnek utak” címmel publikálta. A Vishniac-archívumban található változaton látszik, hogy az útjelző tábla az 1642-ben épült nagyzsinagóga mögött áll, a főúton, ami különleges árnyalatot kölcsönöz a címnek. A hajózható Scsara és Issza folyócskák összefolyásánál álló Słonim a középkor óta fontos kereskedőváros volt, 1388 óta ismert zsidó negyeddel, a háború előtt közel 20 ezres zsidó lakossággal. Pompás nagyzsinagógáját a háborús pusztítás is megkímélte. Innen származik az izraeli słonimi haszid dinasztia, és a brit Marks & Spencer áruházlánc alapítója is. Vishniac 1935 és 1938 között, a kelet-európai zsidóság fényképes felmérése során járt a városban. Álljon itt a többi, Słonimban készült képe is, valamint lezárásul egy kép a słonimi heti piacról, és a słonimi tűzoltókról. Utóbbi egy olyan néprajzi érdeklődésű képeslap-sorozat része, amelyet az első világháborús német katonai megszállás alatt, 1917-ben készítettek a városkáról, elsősorban az egzotikusnak tűnő zsidókról. A sorozat többi része más fotókkal együtt a Słonim Pinterest-oldalon és Eliat Gordin Levitan régi słonimi fotógyűjteményében, valamint egy pompás önálló darabja itt látható.
Áttűnés: A nyereg
Milyen nyereg ez a kerítésen, a liszu-tibeti Cizhong/Cedro faluban? Ha engem kérdeznek a helyszínen, bizonyára lovat vagy öszvért tippeltem volna.
De amióta láttam ezt a képet, amelyet Michael Yamashita készített nem messze innen, és tett közzé a tea és ló útjáról szóló Shangri-La. Par la route du thé et des chevaux (2012) című albumában, már nem tudok úgy ránézni, hogy a cseréptetős kerítés hajlott gerince helyett ne a jak hátát lássam alatta.
A Jade Sárkány alatt
Lumu Tibeti Háza a beavatottak tudásának forrása Lijiangban. A kínaiakkal ellentétben, akik többnyire azt sem tudják, mi található a szomszédban, itt naprakész információt lehet kapni a környező városok és falvak interneten nem szereplő, de nagyon ajánlott szállásairól, különösen a tibetiek által működtetett vendégházakról és éttermekről, kézzel rajzolt részletes vázlatot a 2500 méter mély Tigrisugrás-szoros ösvényeiről, és fénymásolt biciklitérképet Lijiang óvárosához, amelyen fel van tüntetve a biciklikölcsönző helye is. Fontos tudás ez, mert a kölcsönző a kiterjedt óváros peremén található, egy modern blokk aljában, a Mao-szoborral szemben, ahová maguktól csak a hatvanas évek hardcore balosai zarándokolnának el. A kölcsönzés egy napra 30 jüan, azaz 4 euro, és 250 jüan, azaz 36 euro a letéti díj. Célunk a Lijiangtól északra, a Yulong-hegy tövében fekvő naxi nemzetiségű régi kisvárosok és falvak füzére: Shuhe, Baisha, Yuhu.
A Yulong-hegy nevéhez méltóan mint egyetlen jádekőből éles kontúrokkal kifaragott hatalmas sárkány lebeg a síkság fölött. Megállok lefotózni. Hogy az
útmenti vezeték ne metssze a sárkányt derékba, kicsit beljebb gyaloglok az elhagyott rizsföldön, ahol egy tüskés kóró hatalmas lyukat szakít a nadrágomon. De hát Baisha a hagyományos naxi hímzés központja, csak találok valahol mestert is, aki megvarrja.
A főútról régi kövezett utca kanyarodik le a falu központja felé, mellette a régebbi házakat szépen restaurálják, az újabbakat régire hajazó tornáccal, kapuval látják el az új idők szellemében.
Vegyesbolt előtt idős asszony zöldséget mos a patakban. „Hol találok valakit itt a faluban, aki megvarrná a nadrágom?” mutatom neki a sebhelyet. „Majd mi!” mondja. Szemügyre veszi, megfelelő színű cérnát hoz elő tűbe fűzve. Előszólítja a bolti eladónőt. Az a lábszáramat méregeti, hol kezdjen hozzá a varráshoz, mire szolgálatkészen leveszem a nadrágot. Nagyot sikkantva fordul félre. Míg ő a bolt előtt varr, én a boltban beszélgetek a kopott mahjong-asztal mellett ülő öregemberrel: a vegyesbolt egyfajta idősek napközi otthona is. A nadrág hamarosan kész van, értéke mint valódi kézzel készült naxi hímzésé jelentősen emelkedett. „Mennyibe kerül a munka?” kérdezem. „Semmibe”, mondja meglepetten, és többszöri unszolásra sem fogad el pénzt.
„Merre van az óváros?” kérdezem. „Arra”, int tovább a kövezett utcán, „de nagyon kicsi”, és a kezével mutatja, mennyire. Az óváros tényleg kicsi, de nagyon hangulatos. A városkapu mindjárt kis főtérre nyílik, amelyet étkezdék szegélyeznek. Nagy fa árnyékában zöldségárus öregasszonyok, beszélgető öregemberek gyülekeznek, hagyományos naxi viseletben. Biciklinket megkötjük a városkapunál, leülünk az egyik étterem nyitott ajtajában, sört rendelünk, ismerkedünk a főtér színpadán zajló cselekménnyel és szereplőivel.
A déli városkaputól három út indul, mindegyiknek saját profilja van. Az egyenesen tovább vivő északi mentén hímzett és batikolt ruhákat árulnak a régi udvarokban, régieket és újakat, egyaránt szépek. Itt rendel Doktor He Shixiu is, a nyolcvan éves csodadoktor, helyi híresség, akihez messze földről jönnek gyógyulásért, háza előtt nagy tacepaókon hírnevét bizonyító újságkivágások. A hegyek felé induló keleti utat parasztporták szegélyezik, a rizsföldekre fut ki. A földeken már virágoznak a szilvafák, és a háttérben, mint a Fuji, lebeg a Yulong-hegy. A keleti képeslap házhoz jön.
A nyugati út, amely a középkori Dabaoji-templom felé vezet, a falu voltaképpeni főutcája. Kis régiségboltok, teaházak, vegyes boltok szegélyezik. Az egyikben nagy mahjong-csata dúl, életre-halálra, ahogy a dominót játsszák Grúziában. Vagy tíz férfi mérkőzik az eladónővel. Asztalon csapódó kockák, rövid, torokhangú kommentárok ritmikus zaja. Tudatában vannak a jelenlétünknek, de nem néznek fel ránk, nem szakadnak ki a játékból.
Az utca közepén nyitott pavilon. Öreg zenészek adnak hétköznap délutáni koncertet. Adományt is örömmel fogadnak, de a pavilon elé kitett tacepao szerint igazi céljuk a hagyományos naxi zene újraélesztése. Az évezredes hagyományú naxi zene a kulturális forradalom előtt virágzott, minden faluban több együttese játszott. Legrégebbi változatát éppen „baishai zenének” (白沙细乐, Báishā xìyuè) nevezik, mert itt, az 1271-ig független naxi királyság fővárosában alakult ki, és itt őrizték meg a leghívebben. Mao azonban a hagyományos zenét országszerte betiltotta, a hangszereket összetörette. A hagyományban nevelkedett öreg zenészek nagy része azóta meghalt, s velük a repertoár egy része is. A túlélők most igyekeznek tudásukat átadni, amíg még lehet.Naxi zenészek, Baisha. Lloyd Dunn felvétele, 2017 február
Vasárnap délelőtt
A templomudvar még üres, de a templom ajtaja már nyitva áll, a harangozó térden állva imádkozik a Szent József-oltár előtt. Hamarosan szállingózni kezdenek a falubeliek is, többségük népviseletben, a nők jobbra ülnek, a férfiak balra az évszázados hagyomány szerint. Amíg a pap a bejárat melletti gyóntatószékben gyóntat, a hívek népnyelven zsolozsmát énekelnek. Aztán a pap meggyújtja az oltáron a gyertyákat, megkondul a harang. Kezdődik a mise.
Mindez lehetne bármelyik erdélyi falusi templomban is egy vasárnap délelőtt. De nem ott van. Hanem a történelmi Tibetben, hatezer méteres hegyláncok között, a Mekong folyó felső folyása mentén, Cizhong (茨中), tibetiül Cedro (ཊསེ་ཌྲོ) faluban. A népviselet kék-vörös vászon és vörös turbán a nőknek, jakbőr kabát és széles karimás kalap a férfiaknak, amelyet a templomban sem vesznek le. A népnyelv a tibeti nyelv liszu dialektusa. A katolikus zsolozsma szövegét tibeti buddhista szútrák dallamára éneklik. A pap pedig kínai.Harangszó és tibeti nyelvű zsolozsma Cizhongban. Lloyd Dunn felvétele, 2017 február
A völgyben a Société des Missions Étrangères francia atyái 1867-ben hozták létre az első katolikus plébániát. Alapítója, Charles Renou atya Kőrösi Csoma Sándorhoz hasonlóan álruhában, kínai kereskedőként töltött két évet a dongzhulini láma-kolostorban, hogy megtanulja a nyelvet, mielőtt hozzákezdett volna tibeti missziójához. A közösség gyorsan gyarapodott, hamarosan az egész völgyre kiterjedt, s a völgy déli részén, Cigu faluban második templom alapítására is sor került. 1904-ben, Tibet brit megszállása idején a tibeti felkelők minden európait lemészároltak, így a francia szerzeteseket is, de a rend újabb misszionáriusokat küldött. A következő, még nagyobb csapás 1952-ben érte a közösséget, amikor a kínai kommunista vezetés a keresztény vallást törvényen kívül helyezte, európai vezetőit száműzte, a kínaiakat pedig munkatáborba küldte vagy kivégezte. A cizhongi katolikusok sok ezer más kínai keresztény közösséghez hasonlóan földalatti létre kényszerültek, magánházaknál tartottak titkos összejöveteleket több mint harminc éven át. A 80-as évektől enyhülni kezdett a tiltás, az addig általános iskolának használt templomot a hívek 1982-ban visszakapták, az 1990-es években restaurálták.
Az 1905-ös pusztítás után újjáépült neoromán bazilika teteje akár a kínai templomoké, falait kínai lótuszminták, kazettás mennyezetét tibeti motívumok díszítik. Csupán a mellékhajók Krisztus életét ábrázoló freskóit verték le a kulturális forradalom idején. Főoltárán Krisztus, két mellékoltárán Mária és Szent József szobra áll, kétoldalukon egy-egy vörös szalagos, arany betűs kínai idézettel. Hasonló vörös írásszalagot ragasztottak a templom udvarának kapujára is kétoldalt, talán csak nemrégen, a háromkirályok januári ünnepére: 一星从空显示,三王不约偕来 yī xīng cóng kōng xiǎnshì, sān wáng bù yuē xié lái, „csillag tűnt fel a semmiből, három király jött messziről”. Mintha nekünk szólna, akik erről a különös csillagról tudomást szerezve jöttünk látására a távoli napnyugatról.
Három nappal korábban indultunk el Lijiangból, Yünnan északi részének központi városából a Jangce felső folyása mentén, a Hengduan hegység fenséges láncain keresztül, majd a tibeti határhegység hágóin át, a tea és ló útját követve, fel a Gyalthang-fennsíkra, a tibeti királyok régi legelőjére, ahol a teaszállító karavánok először érezhették, hogy túl vannak az út legrosszabb részén. Itt pihentünk meg mi is először, Zhongdian városában, amelyet a kínai kormányzat a belföldi tibeti turistaforgalom előmozdítására nemrég a mitikus Shangri-Láról nevezett át. Azután további négy órás autóbusz-út következett meredek szerpentineken felfelé, Deqin városkába, amelynek szomszédságában napnyugtakor és napkeltekor gyönyörű színekkel ragyog fel a Meili-hegylánc hatezer méter fölötti tíz hófehér csúcsa. Innen tovább már nincs tömegközlekedés, taxit kell fogadni hosszú, jól koreografált, kínai nyelvű alkudozás útján, melynek során többször fejünket rázva, felháborodottan, hátizsákkal együtt kell kiszállnunk a kocsiból, mígnem a sofőr maga jön utánunk a főutcán a végre elfogadható árajánlattal. Az elfogadható ár kettőnknek négyszáz jüan, kb. 50 euro, szombat délután oda, vasárnap délután vissza a Mekong mentén hetven kilométerre délre fekvő cizhongi völgybe.
A folyóparti rizsföldeket a templomhoz közeledve valami egészen szokatlan látvány váltja fel itt a Himalája tövében: szőlőskertek. A szőlőt még a francia atyák telepítették, s az meg is maradt itt az északról védett, a déli nap felé kitárulkozó völgyben. Termését ma egy hongkongi üzletember pincészetébe szállítják, „a szerzetesek bora” néven találkoztunk vele már Shaxiban, de kimérve sok helyen árulják a faluban is.
Északról, ahol a Mekong völgye kinyílik, még ide látszanak a Meili-hegy sziklái. Favázas tibeti házak, pajták, faragott kapuk között gyalogolunk a templom felé, némelyiken kereszt tűnik fel a sárkányok között. Dúsan termő narancsfákra lopótök csavarodik. Vörös turbános idős asszonyok válaszolnak köszönésünkre, invitálnak be enni, gyerekek bújnak el a kapu mögött a hosszú orrú ördögök elől. A tibeti betegápoló és tanító nővérek számára alapított kolostor, majd iskola most elhagyatva áll, de a templomot szépen rendbe hozták. A Belső-Mongóliából jött kínai pap, kicsi, kortalan ember, a templom udvarán sétál, rózsafüzért mond. „Hánykor lesz holnap a mise?” „Tíz órakor.”
A hívek már fél tíztől szállingóznak, a templom lépcsőjén gyülekeznek. Ki-ki egy-egy bankót ad a kapuban ülő harangozónak a templom fenntartására, öt jüant, tíz jüant, egy-másfél eurót. A mellette ülő fiatal nő gondosan füzetbe jegyzi minden adományozó nevét és az összeget. Komoly képű férfi jön nagy postástáskával, letépi az előző heti vörös hirdetést a kapu bélletéről, újat ragaszt fel helyette. Nagyon sok a gyerek, a legtöbbet háton hozzák, mellette kettőt-hármat kézen is vezetnek: a kínai egyke-törvény nem vonatkozik a nemzetiségekre. A templomban is a gyerekekre jut a legtöbb figyelem, kézről kézre adják őket, szabadon járkálnak, játszanak egymással a templom hátuljában.
A falunak csak néhány éve van újra papja, aki tiszteletben tartja az elmúlt fél évszázad során meggyökeresedett laikus szertartást, így aztán a vasárnapi mise úgyszólván megduplázódik. Tíztől tizenegyig a hívek úgy imádkoznak, ahogy pap nélkül végezték hatvan éven át: anyanyelvükön éneklik a zsolozsmát, aztán mindenki elmondhatja, amit fontosnak tart a közösség számára. A komoly képű postás tibeti nyelven is előadja a hirdetéseket, amelyeket kínaiul kiragasztott a templom kapujába. Az adományokat gyűjtő fiatal nő is feláll, s felolvassa a füzetből, ki mennyit adott a templom javára; a „külföldi vendégek” tételnél mindenki felénk néz, helyeslően biccent. A pap csak tizenegykor jön elő a gyóntatószékből, meggyújtja az oltáron a gyertyákat, s ekkor kezdődik a valódi mise, ez már kínai nyelven. Tele van a templom, több mint kétszázan vannak az ezerhatszáz lakosú faluból, amelynek 80%-a keresztény. Fiatal lányok olvassák fel az olvasmányokat, a pap összeszedett, rövid beszédet mond, figyelmesen hallgatják. Az áldozás előtti „Legyen békesség köztünk” felszólításra kínai szokás szerint két kezet nyújtanak egymásnak, meghajolva egymás előtt, hozzánk is többen odajönnek a férfiak padsorából, nyilvánvaló örömmel fogadva minket a közösségben. Utána hosszú sort állnak, mindenki áldozik.
A férfiak üres első sorában ülök, hogy jobban tudjak fotózni, mögöttem kisfiúk ülnek, a gépet figyelik. Odaadom nekik, átkapcsolom kijelzőre, megmutatom a zoomot. Óvatosan kézről kézre adják, izgatottan próbálgatják, monitorolják vele a templomot, a papot, a híveket. Visszaadják, kérik, fotózzam le őket. Komolyan, férfiasan adnak ők is kezet.
A mise után elsétálunk még a falu határába, a rizstáblákat fotózni. Az út mentén magányos szikla áll, rajta újonnan emelt tibeti sztúpa. Felkapaszkodunk hozzá a száz meredek lépcsőn. Csak a tetejéről látjuk, hogy közvetlen mögötte temető terül el, keresztény temető. Valószínűleg a sziklán is kereszt állt a kulturális forradalomig, aztán pedig a buddhisták vették szimbolikusan birtokba ezt a fontos landmarkot. De a temető megmaradt. A sírokon keresztek, a feltámadásra és a mennyekre utaló főnix és sárkány, kínai feliratok, csak az egyik régi síron találunk régi tibeti írást. Az egy héttel ezelőtti holdújévre mindenki kijött meglátogatni halottait, erről tanúskodik a kínai szokás szerint a halottaknak nyújtott lakoma: narancs, alma, banán, cukorka, szotyola.
Visszafelé jövet az egyik ház előtt a pap üldögél, a falubeliekkel beszélget. Ahogy meglát minket, felragyog az arca, elénk siet, két kézzel, meghajolva kezet nyújt. „Jöjjenek még, sokszor”, mondja.
