A Jade Sárkány alatt

Lumu Tibeti Háza a beavatottak tudásának forrása Lijiangban. A kínaiakkal ellentétben, akik többnyire azt sem tudják, mi található a szomszédban, itt naprakész információt lehet kapni a környező városok és falvak interneten nem szereplő, de nagyon ajánlott szállásairól, különösen a tibetiek által működtetett vendégházakról és éttermekről, kézzel rajzolt részletes vázlatot a 2500 méter mély Tigrisugrás-szoros ösvényeiről, és fénymásolt biciklitérképet Lijiang óvárosához, amelyen fel van tüntetve a biciklikölcsönző helye is. Fontos tudás ez, mert a kölcsönző a kiterjedt óváros peremén található, egy modern blokk aljában, a Mao-szoborral szemben, ahová maguktól csak a hatvanas évek hardcore balosai zarándokolnának el. A kölcsönzés egy napra 30 jüan, azaz 4 euro, és 250 jüan, azaz 36 euro a letéti díj. Célunk a Lijiangtól északra, a Yulong-hegy tövében fekvő naxi nemzetiségű régi kisvárosok és falvak füzére: Shuhe, Baisha, Yuhu.


A Yulong-hegy nevéhez méltóan mint egyetlen jádekőből éles kontúrokkal kifaragott hatalmas sárkány lebeg a síkság fölött. Megállok lefotózni. Hogy az útmenti vezeték ne metssze a sárkányt derékba, kicsit beljebb gyaloglok az elhagyott rizsföldön, ahol egy tüskés kóró hatalmas lyukat szakít a nadrágomon. De hát Baisha a hagyományos naxi hímzés központja, csak találok valahol mestert is, aki megvarrja.



A főútról régi kövezett utca kanyarodik le a falu központja felé, mellette a régebbi házakat szépen restaurálják, az újabbakat régire hajazó tornáccal, kapuval látják el az új idők szellemében. Vegyesbolt előtt idős asszony zöldséget mos a patakban. „Hol találok valakit itt a faluban, aki megvarrná a nadrágom?” mutatom neki a sebhelyet. „Majd mi!” mondja. Szemügyre veszi, megfelelő színű cérnát hoz elő tűbe fűzve. Előszólítja a bolti eladónőt. Az a lábszáramat méregeti, hol kezdjen hozzá a varráshoz, mire szolgálatkészen leveszem a nadrágot. Nagyot sikkantva fordul félre. Míg ő a bolt előtt varr, én a boltban beszélgetek a kopott mahjong-asztal mellett ülő öregemberrel: a vegyesbolt egyfajta idősek napközi otthona is. A nadrág hamarosan kész van, értéke mint valódi kézzel készült naxi hímzésé jelentősen emelkedett. „Mennyibe kerül a munka?” kérdezem. „Semmibe”, mondja meglepetten, és többszöri unszolásra sem fogad el pénzt.

„Merre van az óváros?” kérdezem. „Arra”, int tovább a kövezett utcán, „de nagyon kicsi”, és a kezével mutatja, mennyire. Az óváros tényleg kicsi, de nagyon hangulatos. A városkapu mindjárt kis főtérre nyílik, amelyet étkezdék szegélyeznek. Nagy fa árnyékában zöldségárus öregasszonyok, beszélgető öregemberek gyülekeznek, hagyományos naxi viseletben. Biciklinket megkötjük a városkapunál, leülünk az egyik étterem nyitott ajtajában, sört rendelünk, ismerkedünk a főtér színpadán zajló cselekménnyel és szereplőivel.

A déli városkaputól három út indul, mindegyiknek saját profilja van. Az egyenesen tovább vivő északi mentén hímzett és batikolt ruhákat árulnak a régi udvarokban, régieket és újakat, egyaránt szépek. Itt rendel Doktor He Shixiu is, a nyolcvan éves csodadoktor, helyi híresség, akihez messze földről jönnek gyógyulásért, háza előtt nagy tacepaókon hírnevét bizonyító újságkivágások. A hegyek felé induló keleti utat parasztporták szegélyezik, a rizsföldekre fut ki. A földeken már virágoznak a szilvafák, és a háttérben, mint a Fuji, lebeg a Yulong-hegy. A keleti képeslap házhoz jön.


A nyugati út, amely a középkori Dabaoji-templom felé vezet, a falu voltaképpeni főutcája. Kis régiségboltok, teaházak, vegyes boltok szegélyezik. Az egyikben nagy mahjong-csata dúl, életre-halálra, ahogy a dominót játsszák Grúziában. Vagy tíz férfi mérkőzik az eladónővel. Asztalon csapódó kockák, rövid, torokhangú kommentárok ritmikus zaja. Tudatában vannak a jelenlétünknek, de nem néznek fel ránk, nem szakadnak ki a játékból.

Az utca közepén nyitott pavilon. Öreg zenészek adnak hétköznap délutáni koncertet. Adományt is örömmel fogadnak, de a pavilon elé kitett tacepao szerint igazi céljuk a hagyományos naxi zene újraélesztése. Az évezredes hagyományú naxi zene a kulturális forradalom előtt virágzott, minden faluban több együttese játszott. Legrégebbi változatát éppen „baishai zenének” (白沙细乐, Báishā xìyuè) nevezik, mert itt, az 1271-ig független naxi királyság fővárosában alakult ki, és itt őrizték meg a leghívebben. Mao azonban a hagyományos zenét országszerte betiltotta, a hangszereket összetörette. A hagyományban nevelkedett öreg zenészek nagy része azóta meghalt, s velük a repertoár egy része is. A túlélők most igyekeznek tudásukat átadni, amíg még lehet.


Naxi zenészek, Baisha. Lloyd Dunn felvétele, 2017 február