Odessza

Néha szükségét érzem, hogy egyszerűen csak kiemeljek és beillesszek ide néhány képet a hírfolyamból. Nem mintha bármit hozzá tudnék tenni ahhoz, ami ilyenkor a hírek, blogok, kommentárok tömegéből árad. Inkább csak mérföldkőnek. Meg mert nem tudok helyette másról írni, amíg minden más, amiről írhatnék, jelentéktelennek tűnik hozzá képest.


Ez volt a Görög tér, a Görög könyvesbolttal, ahol a város friss irodalmát lehetett böngészni, és körben a kis sörözőkkel, ahol még éjfél után is ki lehetett ülni a meleg, zajos és tengerszagú odesszai éjszakában. Balra csak pár lépés a Gambrinus, ahol esténként még régi odesszai kocsmazenét játszanak, s az már a városi park és a Gyeribaszovszkaja sarka, a korzózó tömeggel. A háttérben az Afisa passzázs és nagyáruház, ahová a tüntetők menekültek, s sarki épület, amelyre a gyújtóbombát dobják, a Szmájl internet-kávézó, amely sokszor kisegített, ha nem volt net a szobában.

Ez az irdatlan szocreál templom a szakszervezetek háza volt a Kulikovo parkban, szemben a vasútállomással, mellette a régi villamosremizből átalakított japán filléres szálló, klausztrofóbiás kis hálófülkékkel. A sínek mentén tovább a Távolban egy fehér vitorla Közel-Malma, s azon túl a Moldavanka, a zsidó utca elején Hmelnyickij szobrával, s a Hmelnyickij utcában Benya Krik szülőházával, udvarán a Babel által újra meg újra megírt százéves galambdúccal.


Az elmúlt hónapokban egyre érezhetőbb volt, hogy Ukrajnában egy korszak a végéhez ért, s ez a mostani odesszai tragédiával vált végérvényessé. A meghosszabbított szocializmus, a húsz év haladék a felnőtté váláshoz, amelyet ez az örökös peremvidék átaludt, miközben nem vált se keletté, se nyugattá, s most arra ébred, hogy mint a történelem során annyiszor, kelet és nyugat is külön-külön dönt róla. Egy álomba dermedt, anakronisztikus és szürreális, de mégis megejtő világ. Hálás vagyok érte, hogy legalább utolsó éveiben még valamennyit láthattam, és másoknak is megmutathattam belőle.