Kőrösmező, végállomás

A képeslapot 1910. június 16-án adták fel a rajta látható kőrösmezei vasútállomásról, a Kárpátok hágóján álló egykori magyar-galíciai határállomásról Sokoliki galíciai vasútállomásra, Lesko közelébe, ahol a lemberg-ungvári vasút elkezd felfelé kapaszkodni a Kárpátok másik hágóján álló uzsoki határállomáshoz. Németül címezték, az Osztrák-Magyar Monarchia hivatalos nyelvén, ahogy azt egy vasútállomásra – állami hivatal! – illett is. Ennek köszönhetően – a Wohlgeborenes neméből – tudjuk, hogy a lengyel címzett, Klimcia Hołowska még Fräulein volt, s talán ennek köszönhetően nem szerepel sem feladó, sem üzenet a lapon: a címzett nyilván pontosan tudta, másnak pedig nem kellett tudnia, kitől jön a jel. Kőrösmezőből aztán Frasin, majd Jasiňa, végül Ясиня lett, s megszűnt határállomás lenni. Egykori nevét is elfelejtették: a modern orosz gyűjtő ceruzás felirata az alföldi Кёрёш-Большой, Nagykőrös és Кёрёш-Малый, Kiskőrös között ingadozva próbálja azonosítani a hegyi falu hollétét. Közben egy rövid időre, 1939-44 között ismét Kőrösmező volt, épp csak addig, míg a magyar hontalan zsidókat épp ezen a vasútállomáson átadták a német hatóságoknak, s a képeslapot 1908-ban kiadó Rosenblüth Emánuel fiát, Zsigmondot Mauthausenbe vitték, akárcsak a helybéli kis idegenvezetőt, Blutreich Artúrt. Sokoliki ezzel szemben határállomássá vált a Ribbentropp-Molotov egyezménnyel a San folyónál meghúzott német-szovjet határon, s az is maradt mindmáig. 244 zsidó lakosát a németek vitték el, 247 lengyel lakosát az ukránok ölték meg vagy űzték el, 926 ruszin lakosát pedig a lengyel hadsereg telepítette ki Sziléziába az 1946-os Visztula-akció során. Ma kísértetfalu, csupán a határőrök által kilátópontnak használt egykori temploma áll még. Így foglalja össze ez az üzenet nélküli képeslap ennek a soknemzetiségű, gyönyörű és tragikus régiónak, amelyről annyiszor volt már szó itt a Wang folyón, a huszadik századi történelmét.

Sokoliki magyar hadifogolynak hazulról az orosz fogolytáborba küldött lap, 1918 után

De nem ezért publikáljuk az állomás képét. Hanem hogy elmondhassunk még egy történetet Török Sándor kárpátaljai útinaplójából. A kis idegenvezetőtől, Blutreich Nyumitól elbúcsúzva az utas a kőrösmezei vasútállomásra megy, hogy tovább utazzon Rahóra. 1939. nyarán vagyunk, több hónapja már, hogy a cseh közigazgatást felváltotta a magyar, de a magyar hatóságok még nem tudtak lépést tartani a változásokkal. Az utasban ez borús gondolatokat ébreszt. Mint a történelem igazolta, nem alaptalanul.

„Az állomásra éppen befut a lengyel vonat, mely idáig jön csak, megy vissza nemsokára. Oldalán a tábla: Stanislau – Voronienka. Egy bakter bácsi néz, olvassa: Veronikábul gyütt – azt mondja.
Az utas meg bemegy a forgalmi hivatalba, s elémutatva a jegyét, szakszerűen mondja: kérnék szépen egy kelet-bélyegzőt. A szolgálattevő körülnéz az asztalán, s odaszól a többieknek: – Hol a bélyegző?
A kérdés végigfut három-négy emberen: hol a bélyegző? – Kinél van a bélyegző? – Nem láttad a bélyegzőt? – Végre előkerül a bélyegző, a szolgálattevő kézbeveszi s bemutatja az utasnak, mentegetőzve:
– Még nem vagyunk eléggé felszerelve – magyarázza –, voltaképpen ez sem az erre való bélyegző. Ez kérem pénztári bélyegző. Húsz évvel ezelőtt, az impérium-változáskor a pénztárkezelőnő elvitte magával. Most meg, húsz év után, visszahozta, hogy itt van, tessék, megőriztem a bélyegzőt. S most ezzel dolgozunk!
A vasúti tiszt fiatalember lehet, olyan huszonkét-huszonhárom esztendős. A bélyegző nyilván öregebb, mint ő, hiszen csak szolgálaton kívüli állapotban eltöltött húsz esztendőt. Hogy hol és hogyan? Egy volt pénztárkezelő kisasszonynál, mint emlék. Félig-meddig vitrintárgy lehetett… Egyébként több annál: becsületrend, a szolgálati hűség, a megtartott eskü jelképe. Valami afféle, mint a negyvennyolcas honvédeknek a Világosnál megmentett pisztoly vagy zászlódarab. A húsz évvel ezelőtti pénztáros kisasszony életének egy kicsit ez lehetett a tartalma, ez a megmentett bélyegző, s nagy élménye, mikor húsz esztendő után jelentkezhetett az új főnök úrnál és átadta a bélyegzőt: tessék. Biztosan vasárnapi ruhájába öltözött… – gondolja az utas, s a bélyegző most előlépett emléktárgyból ismét cselekvő szerszámmá.

Milyen szép ez!… gondolja az utas, míg ül a rahói Turista Szálló éttermében ezen az estén. Ám – meg kell, hogy mondja az utas –, érzése szerint azzal az öreg bélyegzővel egyet kellett volna pecsételni, ünnepélyesen, s aztán visszaküldeni gazdájának, a volt pénztárkezelőnőnek, aki eddig is őrizte, visszaküldeni szép levéllel a MÁV elnökigazgatójától, hogy: a becses emléket őrizze tovább, van már nekünk új bélyegzőnk, amenyi csak kell! – Így fogalmazta volna e levelet az utas, talán kevésbé hivatalos hangon. Szívesebben vette volna az utas, ha csak elmondják neki a bélyegző történetét, de jegyére már az új bélyegzővel ütik rá, hogy: Kőrösmező.”

A vasútállomás 1920 után. Az akkori hatalom sincs még teljesen felkészülve: a cseh Ž-t és az orosz Я-t fordítva írják, s a Станція-ból is kifelejtik a н-t

Levél a bécsi kedveshez, tábori posta, 1915. augusztus 5. A keleti frontra az út akkor is éppúgy itt vonult át, mint 1917-ben vagy 1941-ben.

Nem az a pecsét, de akkori. Innen