Edison hangja

Palma de Mallorca, a Borne-sétány, 20-as évek

„Akik nem élték meg a múlt század utolsó éveit és e század hajnalát, nehezen tudják elképzelni, mit jelentett akkoriban a városnak a Borne. Amikor Palma még a Nyugalom Szigeteinek fővárosa volt, a Borne volt a szíve mindennek… Az öregek a sétány szélén sorakozó vas padokon vagy bronz székeken ültek, amelyeken a hely 10, illetve 15 centesimóba került, a fiatalok pedig fel-alá korzóztak a Sétányon, ahol oly sok szerelem született, amely annyi szív dobbanását őrzi, amikor egy leány lesütött pillantása keresztezte egy szenvedélyes imádó tekintetét, akit ez boldogsággal és reménységgel töltött el. A vacsoraidő közeledtével a sokaság szétszéledt, s az ifjú szerelmes távolról követte anyja kíséretében hazafelé tartó Dulcineáját, remélve, hogy mielőtt belép házuk kapuján, még megfordul, hogy egy utolsó pillantást, egy utolsó mosolyt küldjön neki a mennyország előízével. Ifjak, akik ezt olvassátok, s akik az új kor szabad és nyüzsgő életét élitek, meg sem érthettek engem, ahogy elképzelni sem tudjátok egy zsivajgás, autók és sietség nélküli város egykori csöndjét. Mindezt jelképezte a Borne, amely a szemünk előtt múlik el.”

José Orlandis, „El adiós del Borne”, Diario de Mallorca, 1966. október 7.

„La Ciutat de Mallorca”. A pap és matematikus Antonio Garau térképe, 1644

A Borne-sétány helyét az egykor Palma városán végigkanyargó torrente de la Riera, avagy mallorcaiul sa Riera jelölte ki, amely nagy esők idején gyakran öntötte el Palma óvárosát. Ezért már a 17. században új medret ástak neki, amely a városfalon kívül, annak mentén vezette le a tengerbe, s az egykori folyómeder természetes módon vált Palma sétányává, mint azt a fenti nevezetes Garau-térképen is látjuk.


Az egykori meder utolsó szakaszának, a voltaképpeni sétánynak a két végpontját a 19. század folyamán jelölték ki egy-egy emlékművel, amelyek egyaránt II. Izabella királynő – de los tristes destinos, a szomorú sorsú – (született 1830, trónra lépett 1833, lemondott 1868, meghalt Párizsban 1904) egy-egy palmai látogatásához kötődnek, uralkodásának polgárháborút kirobbantó kezdetén és forradalomba torkolló végén.


A sétány felső részén álló Teknős-kutat, amelyen olasz reneszánsz mintára négy teknősbéka hordoz hátán egy obeliszket, tetején denevérrel, a várost 1229-ben a móroktól elhódító I. Jakab címerállatával, a város 1833-ban emelte a gyermek királynő tiszteletére. Ekkor készítették a sétány két bejáratánál egymással szembeforduló két-két szfinxet is a Madridban tanult Jacint Mateuval. 1860-ban pedig maga Izabella tette le a sétány déli végén annak a szoborcsoportnak az alapkövét, amely őt ábrázolta a Földművelés, Ipar, Háború és Béke allegóriáitól körülvéve. Mindkettőt 1868-ban, a királyi családot elűző úgynevezett Dicsőséges Forradalom során rombolták le. Az obeliszket, kissé arrébb helyezve, helyreállították – ennek denevére képez kísérteties hátteret a Szent Sebestyén-napi démonok számára – de a déli szoborcsoportra ma már csak a kút emlékezteti a tenger felől érkezőt a sétányra bevezető körforgalom közepén.

A Font de las Tortugues, a Teknősbéka-kút a sétány északi végén a század elején

Izabella királynő szobra a sétány déli végén, 1860-1868

Az Izabella-szobor felállításakor a négy szfinxet eltávolították a sétány két bejáratától, hogy a két kút jelezze a végpontot. Évtizedeken át a kapucinusok kertjében pusztultak, mígnem 1895-ben a város restauráltatta őket – egyszersmind kisebbre faragtatta túlságosan kidomborodó keblüket –, és ismét felállíttatta őket a sétány két bejáratánál. Itt kapott helyet a város büszkesége, az 1859-ben felállított két gázkandeláber is.

A négy szfinx a 19. század végén a Kapucinus-kertben

Az egyik északi szfinx a Teknősbéka-kúttal

A Borne-sétányon, a szfinxek előtt a századfordulón villamos is járt. Lejjebb ugyanott a villamosvezetékek javítására szolgáló lóvontatású torony, amelyet nemsokára a Monarchiából is viszontlátunk egy másik bejegyzésben

A Borne-sétány azóta is a város színpada. Itt nyitottak meg a századfordulón az első kávéházak és cukrászdák, itt tartották a század elején délutánonként a Mario Verdaguer által érzékletesen leírt galambröptetéseket, itt vonulnak végig január 6-án a tevékkel és elefánttal a kikötőbe érkező háromkirályok, és Szent Sebestyén napján a tüzes szekerekkel a kikötőbe tartó démonok. Ide, a Teknősbéka-kúttal szembeni Bosch-bár teraszára ülünk ki először Wang Weijel minden alkalommal, amikor hazaérkezem Palmára. És ide érkezett meg a század elején a jövő is, ahogy Verdaguer leírta az előző bejegyzésben és a Száz év magány emlékezetes jelenetét idéző alábbi esszéjében.


Edison hangja

A Borne festői városi élete folyamán soha nem zárkózott el a haladás új szellőitől, mint valami régi nemesi ház, amely az ablakokat örökké zárva tartva igyekszik megőrizni fülledt levegőjét.

Nem, a Born mindig nyitva állt a tengeri szél előtt, s Gaspar velocipédjét további emlékezetes példákkal gyarapíthatjuk.

Egy nap, hónom alatt iskolatáskámmal a Borne-on végighaladva döbbenten álltam meg egy felirat előtt.

Az alacsony üzlet fölött, amelyben ma cipőtisztító működik, sebtében festett felirat hirdette:

HALLGASSÁK MEG AZ AKUSZTIKUS CSODÁT!
EDISON FONOGRÁFJA
REPRODUKÁLJA AZ EMBER HANGOT.
EGY MEGHALLGATÁS TÍZ CENTESIMO!

Lábam a földbe gyökerezett, szívem feldobogott.

A Hölgyek Kertjé-ben magam is olvastam már az Edison által feltalált fonográf leírását:

„Végre a gép is teljes természetességgel képes reprodukálni az emberi hangot! – írta a folyóirat. – A gépezet az emberi gégéhez hasonló artikulált hangok kiadására képes, és csodálatos élmény, milyen módon kél önálló életre a réz és az ón, hogy miként az ember, megfogalmazott gondolatokat bocsásson ki magából.”

Ezek szerint hát nem puszta fantázia volt ez, mint Verne Gyula regényei!

Valóban ott volt a gép, amely beszél.

Meghallgatni egy uzsonna árába került: egy rakott kenyér és egy csokoládébonbon, tíz centesimo.

Ott lapult a zsebemben. Egy percig sem kételkedtem. Lehetetlen volt lemondani róla, hogy meghallgassam ezt a csodát.

Beléptem az ajtón.

Egy hatalmas fekete bajszú és nyugtalanító külsejű, s úgy tűnt, portugálul beszélő férfi állt egy vörös bársonnyal letakart asztal mellett, s az asztalon rézből készült, régi órához hasonló kicsi készülék feküdt, amelyből négy vaskos gumicső állt ki.

Edison fonográfja!

A nagy bajszú férfi tenyerébe nyomtam a tíz centesimót. Ez leültetett egy székre, és így szólt:

– Elsőként a nagy feltaláló, Edison hangját fogod hallani, aki angolul beszél, azután pedig a West Point rezesbandáját.

Ezután pedig megfogott egy-egy gumicsövet, s ráhelyezte a két fülemre.

A nagy, szőrös, sötét kezek a készülék fölött matattak. Egy cilinder forogni kezdett, s hirtelen a gumicső végéről, mint valami távoli visszhangot, különös zajokkal keverve, meghallottam egy emberi hangot, amely angolul beszélt. Edison volt! Szívem olyan erősen dobogott, hogy szinte fel sem tudtam fogni, mit hallok, s amikor a hang elhallgatott, s hirtelen felharsant egy egész rezesbanda hangja, többé nem tudtam úrrá lenni felindulásomon, s a gumicsöveket fülemről letépve kirohantam az utcára.

Ha manapság néha betérek a kis helyiségbe cipőt tisztíttatni, mindig visszaemlékszem a nagy bajszú férfira és csodálatos kis készülékére. És újra elfog ugyanaz az érzés, amit egykor, egy új horizont felfedezésekor éreztem.

Aztán jöttek a nagy hangszórós fonográfok, az elektromos lemezek, a lemezjátszó, a rádió, de mindez már hidegen hagyott, hiszen abban az első, szűz benyomásban benne foglaltatott már minden, amit a fejlődés elhozhatott a maga korlátok nélküli útján.

Séta a Borne-on, 1928

A Borne. A kézzel írott üzenet: „Sokkal jobban tetszik, mint Madrid!”