Buhse, a cipész

Willy Römer: „Végre segítség a cipőtalp-ínségben!” Berlin, 1910 k.

Willy Römer fotói közül, amelyeket az 1920-as évek berlini kisiparosairól készített, feltűnően hiányzik egy szakma: a cipészé. Publikált fotói között mindössze ezt a fentit találtam róla, s ez sem igazán cipészt ábrázol, hanem foltozósusztert. Ami nem is csoda. A kézműves szakmák közül a cipőkészítés volt az egyik, amelyik először vált nagyiparivá, s Richard Stade 1932-ben megjelent Der Niedergang des Schuhmacherhandwerks als Produktionsgewerbe (A cipészmesterség mint készítőipar alkonya) című könyvecskéjében beszámol róla, hogy a szakma már a 20-as évek közepén is csak 3%-ban részesedett a teljes cipőtermelésből. Ugyanezt írta meg alábbi karcolatában Gabriele Tergit is, a 20-as évek népszerű tárcaírója, aki a Berliner Tageblatt-ban publikált sorozatot 1924 és 1933 között Berliner Existenzen címmel a berlini élet jellegzetes figuráiról, közöttük a cipészről.

Gabriele Tergit – polgári nevén Elise Hirschmann – 1894-ben született berlini nagypolgári zsidó családban. Történelmet, szociológiát, filozófiát tanult, s 1915-től kezdve az egyik első német újságírónő volt. Tömören és hatásosan megfogalmazott rendszeres bírósági tudósításai tették híressé – tudósított többek között Hitler és Goebbels sajtópereiről is –, de emellett rendszeresen írt a berlini mindennapokról (amelyeket a Prager Tageblatt is azonnal átvett a berlini testvérlaptól). 1931-ben regénye is megjelent Käsebier erobert den Kurfürstendamm címmel, amelyben a neuköllni mulatók világán keresztül a reklám és a propaganda erejéről írt, előrevetítve a goebbelsi propaganda árnyékát – erről a könyvről majd még külön is írunk. De írt még a virágok kultúrtörténetéről is, amelynek német címében a császárkorona is szerepel; ez az egyetlen munkája, amely magyarul is megjelent. 1933-ban a náci tisztogatás elől hatalmas szerencsével sikerült Londonba menekülnie, de írói pályája, mint sok más német menekültnek, ezzel megszakadt. Hazájában csupán 1977-ben fedezték fel a „Berliner Festwochen” alkalmával. Londonban halt meg 1982-ben. A berlini mindennapokról írt karcolatait Atem einer anderen Welt: Berliner Reportagen (Egy másik világ levegője: Berlini riportok) címmel Jens Brüning gyűjtötte kötetbe 1994-ben a Suhrkamp kiadónál. Ebből fordítjuk az alábbi írást.

Buhse, a cipész

Buhse foltozósuszter, műhelye egy előkelő ház pincéjében van. A pincében áll két kredenc számtalan sorsjegy- és céllövöldei nyereményfigurával, egy zongora, egy ruhásszekrény, egy dívány, egy asztal székekkel, s egy spanyolfal, amely az alvóalkalmatosságot takarja. Az ablaknál egy lépésnyi hely szolgál a műhely céljára. A helyiség dísze azonban egy nagy, bekeretezett oklevél, amelyen egy Gretchen vagy Evchen ül a rokkánál balra lent, hogy a puttó fölötte szabadon lobogtathassa szalagját, jobbra pedig egy női alak – a Szabadság, az Elektromosság vagy az Ipar – tart magasra egy fáklyát. Az egész együtt pedig a biesteritzi 35. cipészkiállításon elnyert ezüstéremről tanúskodik.

Buhse egy pasewalki asztalos fia. Amikor huszonötéves lett, elvette Zetlitz grófnő szobalányát, s egy aranyozott ingaórát kapott nászajándékba. Felesége úri háztartást vitt, s nem állt szóba a házmesternővel. Buhse félcipőket és szattyánpapucsokat és cúgos cipőket készített. Idővel egyre kevesebb új cipőt rendeltek tőle, s egyre több talpalást és foltozást olyan cipőkre, amelyeket ő maga sokkal jobban megcsinált volna. Amikor megjelent az első ősz hajszála, feketére festette. Fia könnyűvérű nőt vett el, s maga is elzüllött. Buhse ott maradt egy leányunokával, aki korán házasodott, s már megszülte első gyermekét. Így hát öreg napjaira ismét gyereksírás verte fel a szűk pincét.

Az első emeleten a konzul felesége így szólt hitveséhez: „Soha nem volt még ilyen jó suszterem. Erre még a selyemcipőmet is rábíznám.” A konzul felnézett az újságjából. „Igen, igen, a jó iparos manapság már ritkaságszámba megy. Az ilyen embert támogatni kell, adni kell neki egy kis kereseti lehetőséget.” Így kapott Buhse, a cipész tizenkét év után ismét megbízást egy új csizmára. Nagy árkus papírral és ceruzával felfegyverkezve érkezett meg, hogy mértéket vegyen.

Buhse reggeltől estig a bőrkereskedéseket járta, s borjúbőrt keresett. Értett a bőrhöz. Amikor késő este ült asztalhoz, s unokája nyűgösködött, ő csak mosolygott. Sokáig alkudott, de végre megszerezte, amit akart, a hibátlan darab borjúbőrt, ezt a költeményt, ezt az álmot, a borjúbőrnek ezt az ideáját. Egy körömnyi keménypapír nem sok, annyi se került a csizmába.

„Kedves Buhse úr”, mondta a konzul úr, „igazán sajnálom, de a csizma túlságosan szűk. Nagyon kérem, tágítson rajta, mert különben…” „De kérem”, vágott szavába Buhse, a cipész, „természetesen új párat készítek!” Buhse megpróbált tágítani a csizmán. Nem ment. „Így van ez”, morfondírozott, miközben hozzákezdett az új párhoz, „így van ez. Az ember csak ül itt és kínlódik, hogy a szájakat betömje, meg a lakbérre meg az adóra, s közben mindent elfelejt, s örökké csak foltoz, sőt sarkal és talpal, s mire egyszer tényleg megmutathatná, mit tud, addigra már nem tud semmit.” A második pár is elkészült.

„Drágám”, szólt feleségéhez a konzul, „Buhse második csizmáját sem tudom viselni, ez is nyom.”

„Ugye mindig mondtam”, válaszolta diadalmasan az asszony, „hogy mit eszel ezen az ósdi kézműiparon, hát az ember nem nyithat elég ablakot!” Fiatalkorában ugyanis igen sok Ibsent olvasott. Buhse várt. Talán az aranyéremre a páratlan borjúbőr csizmáért, talán a céhmesteri kinevezésre, talán a konzul megilletődött látogatására: „A csizmája! Az ember úgy repül benne, mint a madár! Ettől fogva minden ismerősöm csak magával dolgoztat majd!” Eltelt két hét, s Buhse a konzul elé állt. „No igen, elég szép munka”, mondta a konzul, „csak még mindig szorít egy kicsit. De attól még egész jól viselhető”, tette hozzá Buhse arca láttán.

„Semmit sem vesznek észre”, gondolta Buhse, „hogy keménypapírból van-e a betét vagy jó bőrből, hogy rendes acélsínnel dolgozol-e vagy sem, semmit sem vesznek észre, semmit, minden mindegy nekik.” Este Koller, a kárpitos Koller a Gneisenaustraßéról és Koblank asztalos egy asztalnál ültek. „Semmit sem vesznek észre”, mondta Buhse, „hogy az ember keménypapír-betétet használ-e, vagy jó bőrt, hogy rendes acélsínnel dolgozik-e vagy sem, semmit sem vesznek észre”. „Így van”, mondta Koller, „megveszik a harminckilenc márka negyvenes sezlonyt. Fogalmuk sincs semmiről. Én tudom, hogy készül, este felsöprik a műhelyt, összeszedik a hulladék gyapjút meg minden szart, mindig kispórolják belőle a rendes betétanyagot. Az emberek meg olyan ostobák, különösen a nők, egy kicsit lehuppanak rá, megnézik a huzatot, és azt mondják: »Ez aztán igazán megéri az árát!« Fogalmuk sincs a belsejéről.”

Koblank hozzátette: „Tegnap már kora reggel jött megint az árubeszerző. Csak olcsó legyen, édesmindegy neki, hogy a fa majd vetemedik-e vagy sem. Manapság már nincs is, aki kétszer enyvezne. Az emberek olyan sötétek, hogy ha hosszan kitart, akkor épp hogy elégedetlenek vele, ahelyett, hogy azt mondanák, na ez az ember jó munkát végzett.”

„De ha aztán bütykeik lesznek, meg tyúkszemeik, akkor talán belátják majd”, mondta Buhse, a cipész.

„Akkor sem”, mondta Koller, és kiköpött.



A mesterség dicsérete

„Verklis a majommal, amely a gyerekek szórakoztatására mutatványokat végzett, s aztán
pénzt gyűjtött a verklis, és édességet a maga számára. (1925)” (Az idézőjelben
lévő képaláírásokat Willy Römer írta fel fotói hátuljára)

A verkli és a verklis, úgy tűnik már, állandó kísérője a Wang folyónak, mintha egy perzsa operettben vonulna fel újra meg újra két szín között a függöny elé, hogy a színpad átrendezése közben előadjon valami szomorú és félrehangolt melódiát. Ez a verklis is szerepelt már itt egyszer korabeli és későbbi berlini kollégáival együtt.


Franz Schubert, Die Winterreise Op. 89. XXIV: A kintornás (Der Leiermann). Előadja Dietrich Fischer Dieskau

A fotográfus, Willy Römer (1887-1979) a két világháború közötti Berlin egyik legjelentősebb sajtófotósa volt. Tizenhat évesen, 1903-ban kezdte tanulni a szakmát az első berlini sajtófotó-cégnél, a Berliner Illustration-Gesellschaft-nál, majd mestere, Karl Delius Párizsba is kivitte négy évre. A világháborúban a keleti fronton volt katona, de ide is vitte nehéz, 13×18-as kameráját, és sok száz fotót készített az orosz Lengyelországban, Fehéroroszágban és a varsói zsidónegyedben, jellemzően nem a hadicselekményekről, hanem a helyi életről – ezekről még külön írunk. 1918 végén pedig Berlinbe visszatérve reggeltől estig az utcákat járta, és végigfotózta a forradalmat, beleértve saját letartóztatásának pillanatát.

Letartóztatási parancs a forradalmárokat fotózó Willy Römer ellen a Lindenstraßén, 1919. január 5.

Hazatérve megvásárolta kollégája, Robert Sennecke nemrégen alapított Phototek-cégét a kreuzbergi Belle-Alliance-Straße 82-n (ma Mehringdamm 58), s miután Párizsban megismert munkatársa, Walter Bernstein mint kereskedelmi vezető 1920-ban társtulajdonos lett, ketten együtt a két világháború közötti Berlin egyik legjelentősebb sajtófotó-irodájává tették a céget. Römer és négy „operátora” a reggeli újságokból kiválasztott helyszínek alapján egész nap járták a várost, s világszerte kb. 250 szerkesztőségnek küldtek napi 10-12 fotót.

Walter Gircke, a Phototek operátora szemkontaktusban a fotós Willy Römerrel a hazatérő német csapatok fogadásakor a Brandenburgi kapunál, 1918. december 10.

A Phototek virágzása 1933-ban szakadt félbe, amikor az új rendszer Bernstein származása miatt „Judenfirma”-nak nyilvánította a céget, s megtiltotta a német sajtónak, hogy fotót vásároljanak tőlük. A cég hamarosan csődöt jelentett, s Römer magányos fotósként, nehéz körülmények között dolgozott tovább.

Willy Römer: Az SA felhívása a zsidó üzletek bojkottjára, Friedrichstraße, 1933. április 1.

De akár egy tekintélyes sajtófotó-cég tulajdonosaként, aki megengedheti magának, hogy a munkanap egy részét a maga szenvedélyének szentelje, akár magányos fotósként, aki megbízások híján a maga kedvtelésének élhet, Willy Römer leginkább mindig azt fotózta, amit szeretett: Berlin mindennapjait. Az utca életét, politikai eseményeket, gyerekjátékokat, folyami hajósokat, belső udvarokat, mutatványosokat és medvetáncoltatókat. És persze verkliseket.

„Egy másik verklis és egy másik majom, de itt is pénzt és édességet gyűjtenek (1925)”

Megszoktuk már, hogy a verklis-fotóknak megvan a maguk konvencionális beállítása: zsánerjelenetek ezek, többnyire kopott külsejű, komikusan vagy nosztalgikusan anakronisztikus öregemberrel és zeneszerszámmal, akire a fotós egy elmúlt kor figurájaként csodálkozik rá, s aki maga sem igen találja a helyét ebben a világban. Römer verklis-képei azonban nem ezt a klisét követik. A verklisek fényképezése számára egy nagyobb koncepcióba illeszkedett: a korabeli berlini kisipari munkák részletes dokumentációjába.

„Új zenedarab feljegyzése a hengerre a jelölőszerkezettel, kotta alapján. (1929)”


A feljegyzett darab történetesen Bill Murray 1921-es Pucker Up and Whistle című, valóban verklire kívánkozó dala. Feliratozott videóját lásd itt

„Tüskék behelyezése az új zenedarabbal előrajzolt hengerbe. (1929)”

A munkák ikonográfiája viszonylag későn, a századforduló táján kezd kialakulni a fotográfiában, elsősorban a korabeli elidegenedett nagyipari munka kritikájaként és annak alternatíváit felmutatva, eleinte a falusi, illetve hagyományos kézműves-munkák többé-kevésbé idealizált zsánerjeleneteivel, majd később a politikai töltetű munkás-ábrázolásokkal. Willy Römer berlini munkás-fotói azonban egyik trendbe sem illeszkednek. Maga is berlini kisiparos családban, szabómester fiaként nőtt fel, s úgy tűnik, elsősorban az érdekelte, hogy objektívan és összefüggésében dokumentálja a korabeli Berlinben még közel háromszázezer embernek – a munkások egyharmadának – kenyeret adó kisipari mesterségeket. Részletes fotósorozatokon örökítette meg a pékek, a kéményseprők, a köpenicki mosónők, a fuvarosok, hajósok és halászok, a szögkovácsok és reszelőkészítők, az utcai árusok munkájának teljes folyamatát.


E munkák sorába tartozik a verklisé is, amelyet Römer sorozata az elejétől, a sípláda készítésétől és a dallamhengerek beillesztésétől kezdve kísér végig az utcai előadások megszervezéséig. Képei a verklist nem anakronisztikus figurának, hanem mesterségét szakszerűen végző iparosnak ábrázolják, s az előadások kontextusát, a verklis, a mutatványosok és a közönség együttműködését is bemutatják.


Willy Römer közel 70 ezres fotóhagyatékát, a weimari korszakból fennmaradt kevés teljes fotótár egyikét, miután özvegye és lánya hiába kínálták eladásra a berlini múzeumoknak, végül Diethart Kerbs, a berlin-charlottenburgi művészeti főiskola nemrég elhunyt neves fotótörténésze vásárolta meg. Ő adott ki belőlük először válogatást harminc vékony tematikus füzetben 1983 és 1991 között Edition Phototek címmel a kreuzbergi Dirk Nishen kiadónál, s ennek első darabja éppen a verkliseket mutatta be. Diethart Kerbs így ír ezekről a füzet utószavában:

„Abban a korban, amikor még nem volt rádió, lemezjátszó és magnetofon, s még a tévét sem találták fel, a verklisek és más udvari és utcai zenészek nyújtottak érzéki gyönyörűséget széles néprétegek füle számára. A könnyű dallamoknak a mindennapok fekete kenyerére csorgó édes szirupja örömmel fogadott alkalmat nyújtott rá, hogy ki-ki kinézzen az ablakon, kilépjen a bolt vagy a műhely ajtaja elé, leszaladjon az udvarra, egy rövid szünetet tartson, a szomszédokkal trafikáljon: a zene mint társadalmi esemény. A verklisek ingyen hozták el a szép hangok áruját a hátsó udvarokba, s külön kellett kérniük a díjazást, amelyet az ablakokból ledobott aprópénz formájában kaptak. A mindennapi betevőt az egész városon át vezető hosszú vándorutak során kellett összezenélniük maguknak.

A verkliseknek két osztálya volt: egy felső réteg, akiknek saját sípládájuk volt, s egy alsó, akik bérelt verklin játszottak. A verklikészítés és -kölcsönzés súlypontja Berlin északi részén volt. Itt főként munkások és kézművesek éltek, köztük számos bevándorló Kelet-Európa országaiból, de Olaszországból is. Közéjük tartozott a Bacigalupo család, akik 1877-ben a Schönhauser Allee 74. szám alatt alapították meg verkligyárukat, amelyet később a 74a-ba helyeztek át. A család egy másik ágának szintén már az 1. világháború előtt cége volt a Schönhauser Allee 79. szám alatt. Ezekben a műhelyekben készítették, javították, árulták és adták bérbe a verkliket.”


Willy Römer képeit az utóbbi években fedezték fel újra. 2004-ben a berlini Deutsches Historisches Museum, majd a bécsi Museum der Stadt Wien rendezett kiállítást belőlük, s azóta több albuma is megjelent. Hamarosan más témáiról is írni fogunk.

„Verklis a jégpályáján. Amikor még nem szólt rádiómuzsika a hangosbeszélőből, a berlini fiatalság megelégedett a régimódi verklizenével korcsolyázás közben. És így is ment. (1912)”

Búcsú az Araráttól


Nemrég a Budapesti Történeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár örmény kiállításáról írva egyetlen, ámde annál komolyabb hiányként említettük meg a kiállítás egyes témáit részletesen is bemutató katalógus nemlétét. Két héttel ezelőtt, szinte a zárás előtti utolsó előtti pillanatban a tanulmánykötet és katalógus végre megjelent, bemutatóját pedig szeptember 16-án tartották a kiállítás záróakkordjaként. A könyvbemutató után – valószínűleg kárpótlásul a kései megjelenésért – a jelenlévők szakmai vezetésen vehettek részt. A téma iránti érdeklődést jól mutatja, hogy a résztvevők nagy létszáma miatt végül a tervezett egy helyett két vezetést kellett tartani.


Az örmények apostola, Világosító Szent Gergely kultusza kezdettől fogva töretlen volt az erdélyi örménység körében. Jól jelzi ezt a III. Trdat örmény király megkeresztelését ábrázoló számos oltárkép, többek között Szamosújvárott, Erzsébetvárosban, Csíkszépvízen, vagy a dési és nagyszebeni ferences templomokban.

Az örmények letelepedése Erdélyben (jelmagyarázathoz kattints a nagyobb képre)

Az ábrázolásoktól elkülönül a gyergyószentmiklósi örmény templom, és a szamosújvári Salamon-templom egykori oltárképe. A központi jelenet ugyanúgy a király megkeresztelése, azonban ezt egyfajta „narratív keret” fogja közre, amely medalionok formájában Szent Gergely kínzásait meséli el, a többinél szorosabban kapcsolva ezáltal a képet Agathangelos 5. század második felében keletkezett munkájához, Az örmények történetéhez, amely magában foglalja a szent legendáját. Különösen szépen látszik ez a gyergyószentmiklósi festményen, ahol az egyes jeleneteket rövid magyarázó szövegek kísérik.

A szamosújvári Salamon-templom korábbi oltárképe, 18. század első fele.
(Örmény katolikus plébánia, Szamosújvár)

Pál Emese a vezetés során rámutatott a szamosújvári festmény egy érdekességére (amely sem a kiállításon, sem a katalógusban nem szerepel): a későbbi restaurátor valószínűleg nem ismerte a szent legendáját – amely elbeszéli, hogy a Gergelyt tömlöcbe vető uralkodó vaddisznóvá vált –, ugyanis nem tudván mit kezdeni az átváltozott királyt ábrázoló medalionnal, a koronás vaddisznót bárányra „javította”.


Hogy egy kiállítás mennyi apró felfedezéssel jár, arra jó példa a Stephanowicz Roska stanislawówi örmény prépost portréjának tartott szamosújvári festmény. A téves azonosítás kiderítése – ugyancsak Pál Emese elbeszélése szerint – egy Lembergből idelátogató hölgy érdeme, aki felhívta rá a figyelmet, hogy ottani párhuzamok alapján a kép valójában Jacob Stephan Augustinowicz lembergi örmény érseket ábrázolja. Valóban, a szamosújvári leltárak az ő portréjaként tartották számon egészen 1877-ig, amikor egy gondos kéz Augustinowicz nevét áthúzva Roskáét írta mellé, kutatók nemzedékeit vezetve félre ezzel, Szongott Kristóftól egészen mostanáig.


A kötet tanulmányai – amelyekről majd még külön is írunk – a kiállítás által bemutatott témák köré csoportosulnak, hol rövidebben, hol hosszabban kibontva az erdélyi örménységet magába foglaló, általunk korábban annyira hiányolt tágabb történelmi és társadalmi kontextust, sőt, esetenként tovább is gondolják azt, amit a kiállítás éppen csak érintett. Ilyen a két örmény szerző írása, Armenuhi Drost-Abgarjan szép esszéje az örmény írásművészetről és könyvkultúráról, és Meliné Pehlivanian rövid összefoglalója az örmény könyvnyomtatás kezdeteiről. Magyar vonatkozásban külön említést érdemel Tamáska Máté írása, amely Szamosújvárnak, a legtöbb kiállított tárgy származási helyének sokféle kulturális hatást ötvöző, ám a kiállításon háttérben maradó városképét ismerteti.

Az összkép – talán a szűkös határidő miatt – kicsit kevésnek tűnik, a vállalkozás úttörő jellege azonban – hozzávéve az utóbbi években megjelent munkákat – kompenzálja ezt, remélhetőleg előkészítve a terepet a további, mélyebb kutatások számára. Várjuk a folytatást.


Google Maps


Segítségre volna szükségem. Kérem, hogy aki járatos a Google Maps programozásában, és szívesen segítene nekem, írjon a wang@studiolum.com címre. Előre is hálásan köszönöm.

Út Csufut-Kaléba


Október végi krími utunkra készülve Lloyd egy útvonalra fűzi fel és 2006-os látogatásának fotóival illusztrálja Bahcsiszaraj főbb nevezetességeit. Az egyes emlékekről hamarosan külön-külön részletes bejegyzéseket is közlünk.

A Szevasztopolból északkelet felé induló elektricskára szállva jó ötven kilométer múlva megérkezünk Bahcsiszaraj városba.


A vasútállomásról marsrutka indul, amely elhalad a tatár káni palota előtt…


…és a városi mecset előtt…


…egészen az Elszenderülés barlangkolostoráig.


Innen gyalog megyünk tovább a poros úton, ahol csak ritkán nyújt védő árnyékot egy-egy fa a tűző nap elől. Két kilométernyi gyaloglás után (amely azonban tíznek tűnik) elérkezünk végre Csufut-Kale régi barlangvárosához.


Noha a név tatár nyelven „zsidó erődöt” jelent, a várost valószínűleg a bizánciak alapították a 6. században, majd keresztény alánok – a perzsákkal rokon nép, a mai oszétek ősei – telepedtek meg benne. A Wikipedia szerint
…1299-ben Nogai kán tatár hordája végigpusztította a Krím-félszigetet. … [Csufut-Kale] is a kifosztott városok között volt. Az elnéptelenedett városban a tatárok katonai központot állítottak fel. A 15. század elején karaita mesterembereket telepítettek le a keleti erődvonal előtt, s e település védelmére egy második falat építettek, miáltal új városrész jött létre.
Csufut-Kaléban máig áll egy karaita kenasza, azaz zsinagóga…


…és egy tatár hercegnő mauzóleuma.


A bahcsiszaraji útvonal főbb állomásai. A térkép nagyobban.
Egy másik Bahcsiszaraj-térképhez lásd a Krím atlaszát

30 (és még több) ok, hogy elmenj Iránba


1. Mert minden elképzelhető kék közül kevés olyan sűrű és mély, mint az iszfaháni kékek.

2. Mert a hegyek szebbek és vadabbak és szaggatottabbak és színesebbek és félelmetesebbek mint másutt.


3. Mert a perzsa írás elbűvölő.

4. Mert egész családok száguldoznak motoron, bukósisak nélkül, a gyerek az apja előtt, az anya mögötte, fekete csadorját vitorlaként duzzasztja a szél.


5. Mert helyről helyre, boltról boltra, taxiról autóbuszra más-más zenei univerzumra találsz, ahol a nyelv, az ének és a hangszerek egyetlen melankolikus fonállá állnak össze.

6. Minden arcért, testért, hangért, tekintetért, akikkel találkozol, akik szóba állnak veled.


7. Mert Pasargad romjain ülve elmesélheted az irániaknak Eszter és Mardokeus történetét.


8. Mert mindenütt eukaliptuszok nőnek és ciprusok és juharfák és nyárfák és füzek. Mert két száraz hegylánc között eleven zöld rizsföldekre találsz.

9. Mert khâkshirt ihatsz, amely finom és rózsaillatú, még ha nem is tudod, mik azok a benne lebegő apró magvak.

10. Mert emlékszel Aiszkhüloszra, emlékszel a perzsa követre, aki Xerxész panaszáról és a királynak a szalamiszi hegyfokon felállított trónjáról beszél, emlékszel Dareiosz jogarára – és megállsz sírjuk lábánál.


11. Mert egyes taxisofőrök verseket hallgatnak vezetés közben, s ha nem érted a perzsát, a ritmus, a hangzás, a nyelv zenéje akkor is elringatnak.

12. A zsákokat cipelő szamarakért. És a mechanikus teherhordókért, amelyek éppolyan törődöttek ugyanazon zsákok súlya alatt.


13. Mert még az autósztrádák pihenőin is vannak mecsetek.

14. Mert átkelni az úttesten kész kaland, mert a balesetek látványosabbak, mint másutt, mert a közlekedés ijesztő, mert az autók roncsait közszemlére teszik az autópályák fizetőkapuinál.


15. Mert a gyerekek okosak, nevetve játszanak a füvön a leszálló este hűvösében, az idősebbek óvatosan vezetik a kisebbeket a kertekben és a medencékben, és a szülők egészen lágyan beszélnek hozzájuk.


16. Mert egészen valószínűtlen emberekkel találkozol, az iszlám ellen mennydörgő zoroasztriánusokal, a fiúval, aki a Godot-ra várvá-ból idéz neked a sivatagban, a lánnyal, akinek lábujjain a hosszú, hegyes és sokszínű műkörmök karmokra, arca ellenséges maszkra emlékeztet, s aki élénk gesztusokkal illusztrálva beszéli el, hogyan akasztották fel tavaly a bátyját.

17. Mert a férfiak szőnyegeken ülnek az utcán, vagy az útszélen, a platánfa árnyékában.


18. Mert a háromkirályok is Perzsiából jöttek.

19. Mert a sivatag éjszakája tele van csillagokkal, s a Tejút is tejszerűbb, mint nálunk.

20. Mert a nyári hőséget túlélni olyan spirituális gyakorlat, amely sok mással felér.

21. Mert a mullahok családapák is, akik a gyerekeikkel játszanak a mecsetek udvarán.

22. A tűző napon a sárga tarlón legelő fekete bárányok nyájai miatt. A fáradság miatt, a por miatt.

23. Mert az ég olykor hirtelen elsötétül, és lehull néhány csöpp. A sirázi citadellában ülve várod, hogy megjöjjön a hűvösség.


24. Mert mindenütt őrtornyok vannak, és légvédelmi ágyúk, és poros és rosszul nyírt és elfelejtett katonák, akik bunkereikben unatkozak a nahicseváni határ mentén (amiként éppilyen elfeledettek, porosak és rosszul nyírtak amazok is az Araxes túlpartján).


25. Mert megtanulhatunk kibetűzni egy szőnyeget, kiolvasni az eget és a csillagokat, a kerteket és palotákat, a fákat, a hegyeket és a kígyókat, a kakasokat, oroszlánokat és pávákat, a medencéket és a halakat, a pártázott fallal körülvett egész paradicsomot.


26. Mert napok is eltelnek úgy, hogy akár egyetlen kutyát is látnánk, és számolásukkal megtörhetjük az út monotóniáját.

27. Mert a kosok, akárcsak egykor Urban, a hátsó lábukra ágaskodva legelik a fák leveleit.


28. Mert örökösen összezavarodunk a soknullás pénz, a tomanban kifejezett árak és az ajatollah képét viselő rial-bankjegyek között – azt mondja, 10, tíz ujját széttárva, akkor tehát 10.000 toman, vagyis 100.000 rial; de kétszer megrázza a kezét, nem, nem, akkor bizonyára 20, vagy lehet, hogy 30, tehát 300.000 rial?

29. Mert utazás előtt azt mondták, egyáltalán ne beszélj politikáról vagy vallásról, de mindenki politikáról vagy vallásról akar veled beszélni.

30. Mert Sirázban a Helytartó-mecset olyan, akár egy sűrű erdő.


31. Hogy elvesszél a bazár tömegében – vagy hogy egyedül sétálj a kihalt sugárúton. A falak mentén alvó zenészekért. A kordéjukat toló öregekért. A fasor árnyékában szőnyeget szövőkért.


32. Mert az utazók már évszázadok óta róják Perzsia útjait, és nincs rá okod, hogy ne kövesd őket.

33. Mert Tabriz vagy Szoltanije nem sokat változtak 1673 óta, s Jean Chardin ma ugyanolyannak rajzolná Öljeitü, a nyolcadik ilkhanida kán mauzóleumát, aki 1316-ban bekövetkezett halála előtt tíz évvel még levelet írt Szép Fülöp francia királynak, szövetséget ajánlva.


34. Mert egy útkanyarban a hegyek íve, a föld színe, a tövises bokrok, a juhok hosszú, sötét gyapja, a botjára támaszkodó pásztor mind Giottót és Toszkánát idézik.


35. Mert utazás előtt szerettél volna mindent elolvasni arról, amire soha nem volt időd: a zoroasztrianizmusról, a gnósztikusokról, a messianizmusról, a neoplatonizmusról, a síitákról, a mongol történelemről, a szeldzsukokról, az Achaemenidákról – de ha már megérkeztél, nem számít más, csak a perzsa, a tájékozódókészség, a buszok indulása, a taarof, a jelbeszéd, a türelem, az okosság…