Mao él


Régóta szeretnék már részletesen írni a Bécsben novemberben véget ért Opletal-kiállításról, a kínai kulturális forradalom (1966-76) eddigi legnagyobb európai kiállításáról, s ez a bejegyzés részben felvezetés hozzá. A kiállítás főleg a kulturális forradalom tárgyi emlékeire koncentrált, s háttérbe szorultak a fotók. Ezért most a forradalommal kapcsolatos három fotósorozatot szeretnék bemutatni három elismert kínai művésztől. Mindhármat a pekingi 百年印象 Băinián Yìnxiàng, „Száz év impresszió” fotógaléria állította ki az elmúlt években.


翁乃强 Wēng Năiqiáng (1936) Indonéziában született, Kínába a kommunista hatalomátvétel után érkezett 15 éves korában. A pekingi képzőművészeti főiskolán végzett festészetet és fotózást, majd az egész kulturális forradalom alatt fotóújságíróként dolgozott. 1993 óta tanít a képzőművészeti főiskolán. A központi lapok számára készült színes (!) felvételein a kulturális forradalom ikonikus jeleneteit és gesztusait örökítette meg professzionális színvonalon, a vörös könyvecske lengetésétől a gárdisták vonulásán át a forradalmi színielőadásokig.




晓庄 Xiăo Zhuāng (1933) tizenhat éves korában partizánnak állt a Kuomintang ellen. 1950-től a hadsereg lapja, majd 1952-től a Xin Hua hírügynökség fotósa lett. Magas posztot töltött be több lapnál, 1980-tól a kínai fotósok lapjának főszerkesztője volt. Képei nyilvánvalóan női szemmel, nagyon érzékenyen, sokkal inkább a személyekre figyelve, a téma helyett a látványt megragadva mutatják be ugyanezeket az ikonikus jeleneteket. Ezek a képek nem az általunk ismert szájbarágós propagandaillusztrációk. Ezek a képek nagyon jó fotók. És éppen ezért nagyon veszélyesek.

Az itt és sok helyen szereplő felirat: 毛主席万岁 Măo Zhŭxí wànsuì „Éljen (szó szerint: Tízezer év) Mao elnök!”





王彤 Wáng Tóng (1967) a henani képzőművészeti főiskolán végzett. 1989-ben kezdett fotózni, s ma a kínai National Geographic fotóigazgatója. Még kezdő fotósként, 1996-ban készítette ezt a sorozatát a kulturális forradalom egyik utolsó velünk élő vizuális emlékéről, a falakon fennmaradt Mao-ábrázolásokról. Valószínűleg az utolsó percben. Amelyik kép és felirat magától el nem pusztult azóta, azt a fallal és az egész régi Pekinggel együtt tüntették el Mao és a kulturális forradalom örökösei.




Családi vagyon


„Mint minden kalamálit, őt is meglehetősen sok dísztárgy vette körül. Kis tükrök és családi fényképek bársony- és kagylóhéj keretben, porcelán macskakölykök és böhölik csipketerítőkön, gyönyörű selyemmel vagy ezüsttel hímzett aranymondások, egészen pici serlegek és kedves mórika alakú teáskanna-sapkák – igen, minden olyasmi, ami könnyebbé, kevésbé veszélyessé és kevésbé nyomasztóvá teszi az életet.”
Tove Jansson: „A Kalamáli, aki hitt a balszerencsében” (A láthatatlan kisgyerek, 1989)

黄庆军 Huáng Qìngjūn (1971) és 马宏杰 Mă Hóngjié (1963) pekingi fotósok évek óta járják Kína valamennyi tartományát, s arra igyekeznek rávenni egy-egy családot – nem egyszerű, mesélik –, hogy rakja ki minden holmiját a háza elé, majd üljenek le ők is tárgyaik közé, hogy közös csoportképen örökíthessék meg őket.


Nem tudom, ők mondják-e meg nekik, hogyan rakják. Ha nem, akkor figyelemre méltó, milyen hasonló mintákat követ a tárgyak közszemlére tétele a belső-mongóliai pusztáktól a miao falvakig és a szecsuáni hegyvidéktől a Jangce-torkolatig. Egyetlen széles sorba rakják ki őket, hogy minél több látsszék belőlük, már ha elférnek egy sorban, de többnyire elférnek. Rendszerint nem kupacosítják, hanem egyenként állítják ki, ahogy egyenként is szerezték meg őket. A család szinte mindig középen ül vagy áll, s még a két vagy három kivételnél is a ház mint középpont felé húzódik. Ahol vannak élelmiszertartalékok, rizseszsákok, kukoricacsövek, azok kerülnek az előtérbe a bőséget jelképezve. Meg az állatok.


A képek láttán az első benyomás az „ennyi”. Itt van hát együtt minden tárgy, amit egy ember születésétől haláláig megérint, és ami mindig készen áll az érintésre a szokott helyen várakozva, háttérbe húzódva, a házban és a ház körül szétszóródva, úgyhogy együttes jelenlétük súlya, mint egy további családtagé, soha nem is tudatosul ilyen kényszerítő módon, legfeljebb költözéskor, vagy amikor az embert az utcára rakják.


A második benyomás a „csak ennyi”. Ilyen kevéssel le lehet élni egy életet? Míg nem is olyan régen egy paraszti háztartásban körülbelül ötszáz tárgy volt megtalálható, amelyek nagy részét a mindennapi tevékenységek során használták, addig egy indusztrializált kultúrában ennek akár két nagyságrenddel többszöröse vesz körül bennünket háztartásonként. Bármennyire is vágyunk az egyszerűségre és igyekszünk felszámolni magunk körül a fölösleges kacatokat, a mindennapi tárgyak ilyen szűkös együttese még a házak állagától eltekintve is szegénységet sugall.

A két fotós ugyanakkor a kísérőszövegben azt hangsúlyozza, hogy a kínai családok túlnyomó részének micsoda felfoghatatlan előrelépés és gazdagság ilyen sok tárggyal rendelkezni. Számukra, mondják, ez a mustra a határtalan lehetőségeket és fejlődést jelképezi, amelyet a párt, oly sok évtizednyi ígéret után, végre elhozott nekik. Gyakran megfeledkezünk róla, milyen különbségek lehetnek perspektíváink között.




A régi Peking


Az 50-es évektől kezdve programszerűen elpusztított régi Peking rekonstrukciójához kerestem képeket, így találtam rá a LIFE-nak erre sok száz darabból álló színes fotósorozatára, amelyet Dmitri Kessel készített 1946-ban. Ezek a képek azért különösen értékesek, mert valószínűleg ez volt az utolsó pillanat, amikor a régi Pekinget még többé-kevésbé olyannak lehetett látni, amilyennek évszázadokon át látták, s az első, amikor ezt valaki részletesen végig is dokumentálta fényképen.


Dmitri Kessel (1902-1995) ukrajnai zsidó földbirtokos családban született. Első fényképezőgépét 14 éves korában kapta: ezt önéletrajza szerint egy bolsevik katona törte szét a fején a család vagyonának kisajátításakor. 1923-ban menekült Amerikába, ahol különféle alkalmi munkákkal töltött tíz év után, 1934-ben végezte el a fotóiskolát. Szerencsés időpont volt ez egy kezdő fotós számára: a 35 mm-es Leica megjelenése, amely lehetővé tette a gyors és feltűnés nélküli fotózást, ekkor teremtette meg a technikai lehetőséget az olyan nagy amerikai képes magazinok megalapítására, mint a Life vagy a Fortune, amelyek útjára indították a sajtófotó első nagy generációját. Kessel hatvan éven át szinte kizárólag a Life-nak fotózott világszerte, amelynek második világháborús tudósítója is volt.


A pekingi sorozat néhány darabja a Life 1946. április 29-i számában jelent meg, de túlnyomó részük csak a Google Life-fotóadatbázisában vált először hozzáférhetővé. A képeken még a földszintes hutong-várost látjuk, kevés járókelővel, jóformán járművek nélkül; a Tiltott Város már múzeum, de áll még minden azóta lebontott kapu és fal; a császári palota homlokzatán még Csang Kaj-sek képe függ Maóé helyett; és a legmodernebb építmény, amit látunk, a pályaudvar és a vasúti sínek a régi városfalak tövében. Mintha egy wuxia-film díszletei közt járnánk: csakhogy itt még minden valódi. A képek főként a Tian’anmen téren és a Tiltott Városban, az Északi Tó császári parkjában és a Mennyei Templomnál készültek, s aki járt már Pekingben, könnyen felismeri többségüket. Ennek ellenére a nagy változások miatt sok fotó helye és témája már nehezen meghatározható: ezen dolgozik csapatmunkában a kínai tieku.org fórum közönsége. Az ő meghatározásaikat is felhasználjuk majd a régi Peking rekonstrukciójához, ahol sok más képpel együtt térképhez is kötjük őket.






A Folyóntúli Köztársaság


Nem, nem a Transzdnyisztriai, hanem egy sokkal kisebb és mindenképpen vidámabb. Ez a köztársaság a Vilnius folyócskán túl fekszik, az egykori gettóban, ahová a zsidók elhurcolása után az alvilág és a város legszegényebb lakói települtek be, majd a 70-es évektől kezdve egyre több nincstelen művész költözött. Ők kiáltották ki 1997-ben az Užupis, azaz Folyóntúli Köztársaságot, amelynek saját elnöke és püspöke, moszkvai nagykövetsége és nem kevesebb mint négy zászlaja van.


A köztársaság alapító legendája szerint a Lenin-szobrok eltávolítása után üresen tátongó talapzat bántotta az itt lakó művészek szépérzékét, s összeálltak, hogy szocialista realista stílusban megfaragják rá Frank Zappa szobrát. A mozgalom olyan öntudattal töltötte el a helyi közösséget, hogy elhatározták: függetlenné válnak Litvániától, amely nem törődik a lepusztult városnegyeddel, s a maguk kezébe veszik sorsuk intézését. Akárhogy történt is, az önálló állam jelképe ma már a főutcáján 2002-ben emelt angyalszobor. Erről kapta új hivatalos nevét is: Az Angyal Köztársasága, hirdeti büszkén a vízum felirata, amelyet a határfolyó užupisi hídfőjénél álló kocsmában ütnek bele a látogató útlevelébe.