Régóta szeretnék már részletesen írni a Bécsben novemberben véget ért Opletal-kiállításról, a kínai kulturális forradalom (1966-76) eddigi legnagyobb európai kiállításáról, s ez a bejegyzés részben felvezetés hozzá. A kiállítás főleg a kulturális forradalom tárgyi emlékeire koncentrált, s háttérbe szorultak a fotók. Ezért most a forradalommal kapcsolatos három fotósorozatot szeretnék bemutatni három elismert kínai művésztől. Mindhármat a pekingi 百年印象 Băinián Yìnxiàng, „Száz év impresszió” fotógaléria állította ki az elmúlt években.
翁乃强 Wēng Năiqiáng (1936) Indonéziában született, Kínába a kommunista hatalomátvétel után érkezett 15 éves korában. A pekingi képzőművészeti főiskolán végzett festészetet és fotózást, majd az egész kulturális forradalom alatt fotóújságíróként dolgozott. 1993 óta tanít a képzőművészeti főiskolán. A központi lapok számára készült színes (!) felvételein a kulturális forradalom ikonikus jeleneteit és gesztusait örökítette meg professzionális színvonalon, a vörös könyvecske lengetésétől a gárdisták vonulásán át a forradalmi színielőadásokig.
晓庄 Xiăo Zhuāng (1933) tizenhat éves korában partizánnak állt a Kuomintang ellen. 1950-től a hadsereg lapja, majd 1952-től a Xin Hua hírügynökség fotósa lett. Magas posztot töltött be több lapnál, 1980-tól a kínai fotósok lapjának főszerkesztője volt. Képei nyilvánvalóan női szemmel, nagyon érzékenyen, sokkal inkább a személyekre figyelve, a téma helyett a látványt megragadva mutatják be ugyanezeket az ikonikus jeleneteket. Ezek a képek nem az általunk ismert szájbarágós propagandaillusztrációk. Ezek a képek nagyon jó fotók. És éppen ezért nagyon veszélyesek.
Az itt és sok helyen szereplő felirat: 毛主席万岁 Măo Zhŭxí wànsuì „Éljen (szó szerint: Tízezer év) Mao elnök!”
王彤 Wáng Tóng (1967) a henani képzőművészeti főiskolán végzett. 1989-ben kezdett fotózni, s ma a kínai National Geographic fotóigazgatója. Még kezdő fotósként, 1996-ban készítette ezt a sorozatát a kulturális forradalom egyik utolsó velünk élő vizuális emlékéről, a falakon fennmaradt Mao-ábrázolásokról. Valószínűleg az utolsó percben. Amelyik kép és felirat magától el nem pusztult azóta, azt a fallal és az egész régi Pekinggel együtt tüntették el Mao és a kulturális forradalom örökösei.
A Facebookon egy kérdés érkezett a bejegyzés angol változatához, amely meglepett. Úgy tűnt ugyanis, mintha a kérdező – talán a (sztoikusnak szánt) cím miatt, vagy talán mert a propaganda-szándéktól függetlenül jónak (és éppen ezért még veszélyesebbnek) ítéltem a jó képeket – Mao-pártinak érezte volna a bejegyzést. Arra kérem az olvasókat, írják meg, hogy tényleg annak érezhető-e, és ha igen, miért.
VálaszTörlésA kérdés és rá a válaszom a következő volt:
K: és mi van az áldozatokkal?
V: Az első két sorozat nyilvánvalóan eliminálja az áldozatok kérdését (sőt a második puha, emberi tónusai egyenesen tagadni látszanak a kérdés relevanciáját). A harmadik sorozat a maga pusztuló látványaival és miliőivel kimondatlanul utal rájuk, vagy legalábbis a hatalmas és hiábavaló áldozatra.
De ne felejtsük, hogy az áldozatok kérdése még ma is jórészt tabutéma Kínában, s három elismert „udvari fotográfus” lesz az utolsó, aki nyíltan fog utalni rájuk.
Továbbgondolva, a lakonikus kérdés talán nem a bejegyzésen, hanem a képeken kéri számon az áldozatok említését, sőt nem is az akkor készült képeken, hanem azon a rangos pekingi galérián, amely ma minden távolságtartó kommentár nélkül és az érdemdús fotós életművének kijáró tisztelettel teszi közzé ezeket a képeket, ilyenformán kvázi jóváhagyva azok ideológiai mondanivalóját.
VálaszTörlésÉs valóban, ez a hivatalos álláspont Kínában, ahol még Teng Hsziao-Ping állította le a kulturális forradalom bűneinek meginduló kivizsgálását, s az időszakot minden elítélés nélkül a teljes tiszteletreméltó népi kínai múlt részének tekintik.
Érdekes, hogy egy többezer éves tradícióval rendelkező Kínában, Vietnámban, (Észak-)Koreában és Laoszban még él a pártállami diktatúra, míg errefelé, a - relatíve - fiatalabb országokban (a helyenként továbbélő posztmarxista mentalitás ellenére) megbukottnak tekinthetőek. Talán azért mert egy nyugati demokrácia pont olyan idegen Kínának mint a kommunizmus? Dehát az Magyarországtól és Oroszországtól is idegen; mégis azt próbálgatjuk most!
VálaszTörlésMindig könnybe lábad a szemem, ha Kínáról van szó, hiszen a hatalmas tradíció miatt ott lehet(ett) a leghatalmasabb pusztítást végbe vinni. Félek, ha vége lesz ennek, már nem lesz hova visszatérni...
Amúgy én nem éreztem úgy, hogy maoista lennél, de talán azért, mert én tudom, hogy nem vagy az. A képek pedig mindenképp bemutatásra érdemesek.
A blog ismét "a csúcson" jár.
VálaszTörlésA fiatalabbaknak javasolnám megtekintésre az Élni c.(To live.)kínai filmet, ebben a kínaiak megpróbálták feldolgozni a feldolgozhatatlant.
Mao-párti semmiképpen.
VálaszTörlésWáng-Tóng képei állnak közelebb hozzám, az előzőeket ismertem régebbről.