A Quiviesa folyó

A Quiviesa folyó völgye Potestől Puerto de San Glorióig (itt a teljes térkép)

A völgy, amelyet régen Valle de Cereceda néven ismertek, ma hivatalosan Vega de Liébana falujáról veszi nevét. A folyója mentén, huszonhárom településen át haladó út fontos összekötő útvonal a partvidéki Camino de Santiago és a Camino Francés között.

Cantabria felfedezése 1. A magyar és medvéje 2. A liébanai völgyben 3. „…de nem vagyok boldog” 4. A Deva folyó 5. A Quiviesa folyó

Valmeo faluja szinte észrevehetetlenül bújik meg a Vegából induló út elején. Csak a folyón jobbkéz felé, a két híd valamelyikén átkelve tűnik fel buja növényzet között a víz partján. Ebben a faluban áll a Colmenares család középkori udvarháza, amelynek tagjai között számos jeles prédikátor, hajós és diplomata volt, valamint a viharos életű Don Manuel de Colmenares y Prellezo, 1823-ban ama konzervatív felkelés vezetője, amely meg akarta szabadítani VII. Ferdinándot az alkotmány által rárótt kötelezettségektől, és visszaállítani a hagyományos abszolutizmust (amihez persze don Manuelen és csapatán kívül szükség volt még Szent Lajos százezer fiára is.) Valmeóban tette közzé gyújtó hangú szózatát a felkelésre, s itt gyűjtötte össze 1600 önkéntesből álló seregét, amelyet a liébanai klérus nagylelkű támogatásával szerelt fel: utólag tudjuk, hogy a Santo Toribio kolostor perjele látta el őket fegyverrel és munícióval. Valmeo kis középkori templomának a 15. században készült egyszerű félköríves kapuját faragott gyöngysor keretezi négyszög alakban. Liébana legtöbb falujában elképesztően kevés figyelmet fordítanak rá, hogy esztétikusan oldják meg az elektromos és telefonkábelek vezetését a történelmi épületek homlokzatán, úgyhogy egész otthonosan érezzük magunkat.


Tudes. A közeli Porciedában még állnak egy egykor Szent Jakabnak szentelt kolostor romjai. Ezen a késő délutánon a magas domboldalon fekvő Tudes minden lakója a széna betakarításával foglalatoskodott. Eleven falu, hívogató vendégfogadóval közvetlenül a 16. századi templom mellett, amelynek kialakításakor sikerült megőrizni a hagyományos épületet. Minthogy a templom – a völgy legtöbb szentélyéhez hasonlóan – zárva volt, nem tudtuk megnézni a két híres 16. és 17. századi faragott oltárt.


Campollo és Maredes mára egybenőttek, de mindkettőnek megvan a maga temploma. Az elhagyatott campollói még sok 16-18. századi faragványt őriz egy 18. századi, faragott támlás kegyúri trónussal együtt. Két igen szegényes kápolna is van a közelben, Mária Magdolnának, illetve Szent Justának és Rufinának szentelve, az utóbbi felirata szerint 1573-ban épült. A campollói templom átriumának egy graffitije azt a közelebbi múltat idézi, amikor a legtöbb spanyol templom homlokzata a falangista José Antonio Primo de Rivera nevét hirdette. Ez is arról tanúskodik, mennyivel lassabban telik az idő itt a völgyben.


Toranzo. A Campollóval és Maredesszel átellenben fekvő falu templomának nevezetessége a középkori keresztelőkút és a 18. századi Remete Szent Antal-faragvány. A falu alapítási éve 961. Mint a völgy sok más településén, amelyek kihasználják a folyó erejét, valamikor itt is működött egy malom és vízzel hajtott kovácsműhely; ma lakatlan épületek, címer az ajtó fölött, virágok, csönd.


Bores. Mint várható volt, nem találkoztunk a nevezetes „boresi leánnyal”, akinek láttán Santillana márki (1398-1458) híres serranillája szerint szerelemre lobbant, de még csak egyetlen lehetséges leszármazottjával sem. Boresnek, akárcsak Campollo és Maredesnek, egy távolabb fekvő falurésze is van, Campo, ahol Santillana márki két nagy lakótornyot építtetett egymástól mindössze ötven méternyire. Ezekből még látható valamennyi, de pusztulásuk már szemmel láthatóan előrehaladott. A versben emlegetett pásztorok még mindig megvannak, de szerencsére egyikük sem kényszerül olyan fiatalon erre a kenyérkeresetre, mint a fiúcska ezen az 1950-es évekbeli képen.



Enterrías. Mindenképpen el akartunk jutni ebbe a faluba, amely a 13. századi alapítású San Pedro de Montero kolostorával büszkélkedik, de mint megtapasztaltuk, ebből mára már csak néhány szép preromán stílusú faragott kőrácsos ablak maradt. Amikor megérkeztünk, egy csapat munkás éppen a barokk Gómez de Enterría udvarházat restaurálta. Ahogy körbejártuk, a tulajdonos igen barátságosan beinvitált, hogy nézzük meg az épület hatalmas földszinti boltíveit és porlepte 18. századi bútorait, miközben hosszasan elbeszélte, mennyi nehézséggel és költséggel jár (noha ezt a műemlékvédelem részben megtéríti számára) egy ilyen épület fenntartása. És „a műemlékes urak”, panaszkodott, még így is belekötnek, hogy „túlságosan modern” tetőt készíttetett, hogy jobban szigeteljen télen. A faluban egy vonzó hagyományos fogadó is nyílt, valamint egy néprajzi gyűjtemény a Casa de las Doñas-ban.


Dobarganes. Már ezer méter magasságban vagyunk. Ebből a faluból indul számos ösvény fel a hegyekbe, például a Pico Janó-ra.

A völgy fejében rendezett egykori rókavadászat eredménye

A Quiviesa-völgy legmagasabban fekvő falvaihoz érkeztünk. Mielőtt beérnénk Ledantesbe, megállunk a Peñallana-kilátónál. Kicsivel később Dobresbe érünk. Az út számos alagúton halad át: ezek egymáshoz nagyon közel fekvő településeket kötnek össze, amelyek között hagyományosan szinte lehetetlen volt a kommunikáció. Az alagutakat csak az utóbbi száz évben nyitották. A Bárago és Dobres közötti utat például 1924-ben kezdték tervezni, 1946-ban kezdték, és csak 1967-ben fejezték be. Cucayo alagútját 1946-ben kezdték el, és három évvel később nyitották meg a forgalom számára. Az alábbi mozaikon látható Cucayo már szinte az út végén fekszik, s innét kilátás nyílik az egész völgyre. Nemrégen fogadó is nyílt itt.


Még följebb, mielőtt az út áthaladna a gerincen León irányába, 1609 méter magasan áll Puerto de San Glorio. A teljesség kedvéért mi is átkelünk a hágón, és elérjük León első faluját, Llánaves de la Reiná-t. A hegynek ezen az oldalán a növényzet gyérebb, a sziklák kietlenebbek. Ide már nem ér el a tenger hatása, amely mérsékli Liébana klímáját: Leónban jóval szárazabb az éghajlat, és keményebb a tél. San Glorióban manapság arról vitáznak, építsenek-e sípályát a környező hegyeken. Ha megteszik, az szinte biztosan a végét jelenti a völgy fejét körülvevő erdőkben élő barnamedve-kolóniának.

Llánaves de la Reina. Eusebio Bustamante fotója.

Llánaves de la Reina. 1911-ben még csak a templomnak volt cserépteteje. A házakat, mint ezen a képen is, rozsszalmával fedték, amely keményebb és tartósabb a búza szalmájánál. A leírások szerint nagy pontossággal, erre kialakított technika szerint kellett felrakni, de számos előnye volt a cserép- vagy kőtetőhöz képest, például hogy télen jobban szigetelt. Egy rozsszalma-tető húsz évet is kibírt, mielőtt újra kellett volna rakni.