Isten nagy, én kicsi vagyok

A leningrádi képzőművészeti akadémia diákjai az 1934. május 1-i ünnepi dekoráció
Sztálin-képét festik (M. Mickevics fotója)

I. Brodszkij Lenin képét festi a Szmolnij ülésterme számára
(a háttérben a Volhovsztroj / Volhovi Lenin Vízierőmű)

Az utolsó simítások Lenin addigi legnagyobb szobrán, V. Kozlov alkotásán, amelyet Vlagyivosztokba, a Csendes-óceán partjára szánnak. V. Presznyakov felvétele a Советское Фото 1929/7 számában

Nem, nem egyszerűen a gigantikus figurákról van szó. Hanem arról a csupán néhány évtizeden át tartó korjelenségről, hogy az emberek kifejezetten igyekeztek ezekkel a figurákkal olyan módon együtt fényképezkedni, hogy a figura épp az ő kicsinységük által hasson nagynak.


A gigantikus figurák fotózásának két másik toposza sokkal ismertebb, jóval távolabbi múltra tekint vissza, és még ma is él. Az egyik az, amikor a figura egymagában magasodik valami fölé fenségesen. A másik az, amikor épp ellenkezőleg emberek magasodnak föléje, mint az 56-os budapesti fotókon a Sztálin-szobor feje és csizmája fölé, vagy állnak meg frivolan mellette, mint nyugati turisták a volt szocialista országok emlékművei mellett. De ez a formula, amikor a kisember saját kicsinységével növeli a figura nagyságát, és a figura nagyságából merít biztonságot és támaszt saját kicsinysége számára, csak néhány évtizeden át volt termékeny. Akkor viszont nagyon. Az emlékezetemben elraktározott sok kép közül most ezek vannak kéznél, de a gyűjtemény még bővülni fog.

Ilja Ilf a Gorkij parkban, a Sztálint ábrázoló óriás falfreskó előtt

„Három év óta érkeztek már hozzánk az ellenséges feltevések az Ő haláláról, három év óta írtak róla a kémszervezetek által készített újságok. Az emlékmű azonban állt! És amíg az emlékmű áll, Ő maga is él. És most meg kiderül, hogy a kémújságok igazat írtak? Kiderül, hogy meghalt az, akinek az akaratából felhők úsztak az égen és folyók folytak kijelölt medrükben, meghalt az, aki egyedüli férje volt anyáinknak és egyedüli nagyapja az unokáinknak? Könnyű azt mondani: meghalt. De akkor ki fog bennünket reggelente fölkelteni a gyárak és üzemek dudálásával? Ki fogja nevelgetni a krumplinkat meg a gyerekeinket? Ki fog papírt és makarónit gyártani, meg jó minőségű, sárgaréz fogantyús koporsót, amely híressé teszi városunkat az egész világon? Ki fog nekünk fizetést adni, mozit forgatni, fagyit árulni és ráköpni a kukacokra, mielőtt horogra akasztanánk és vízbe dobnánk őket? Ki szabadít meg bennünket a székrekedéstől és ki uszítja rá a kan kutyákat a szukákra? És végül ki fog a sűrű gesztenyefák fölé magasodni a központi téren? Hiszen enélkül nem lehetséges, enélkül sehogy sem lehetséges.”

Jurij Bujda: A porosz menyasszony, 1998