Újra szól a fülemüle

Két Sheng a Szól a kakas már magyar népdalból kiindulva és a Cur mi-selo héber áldáson át a Los bilbilicos cantan szefárd szerelmes énekig eljutva kimutatta, hogy a zsidó hagyományban nemcsak a kakas, de a fülemüle is a hajnal hírnöke, és a Messiás, a Megváltó utáni vágyakozás jelképe. „Ennél szebben nem is záródhatna a magyar hászid dal, a szefárd szerelmes ének és az ünnepi vacsorát záró jámbor héber pijut kapcsolatszövevényét feltáró körutazásunk.” – fejezte be írását.

De a körutazás még nem ért véget. A fülemülét mint a Megváltó után vágyakozó lélek jelképét ugyanis a középkori keresztény hagyomány is ismerte. S a jelkép kialakulása olyan hosszú és szerves előtörténetre megy vissza, hogy lehetséges: talán még a szefárd dal is innen kölcsönözte a motívumot.

A kora középkori bestiáriumok még nem ismerték a fülemülének ezt az allegorikus jelentését. Mint a kiváló Medieval Bestiary adatbázis „Fülemüle” lapján olvashatjuk, csupán három tulajdonságát tartották számon. Pliniustól származott az az információ, hogy a fülemülék tavasszal, lombfakadáskor kezdenek dalolni (ahogy a híres spanyol balladában is akkor felelget egymásnak a pacsirta és a fülemüle, „amikor zöldül a vetés / és virágoznak a mezők”) s valóságos dalnokversenyeket rendeznek, amelyben a vesztes gyakran meg is hal az erőfeszítéstől. Sevillai Szent Izidor a madár latin luscinia nevét szokásos téves, ám zseniális szófejtéseinek egyikével a latin lucis-ból, fényből eredeztette Etimológiái-ban, minthogy hajnali énekével ő hozza el a fényt. S végül – noha a Fülemüle-lap nem említi a forrást – Szent Ambrustól eredt az a széles körben elterjedt példázat, amely a tojásaira vigyázó, s magát dallal ébren tartó fülemülét az éjjel-nappal gyermekeiről gondoskodó szegény özvegyasszonyhoz hasonlítja.

A 13. századi ferences misztikával új fordulat következett be a fülemüle allegorikus értelmezésében. Ez az újfajta vallásosság a korábbi, racionális kereszténységgel szemben a személyes Isten-kapcsolatra, az érzelmekre, Krisztus szenvedésének átélésére helyezte a hangsúlyt, s ezen a téren a fülemülében váratlan szövetségesre lelt. Dulcius in solitis cantat philomela rubetis, édesebben dalol a fülemüle az erdő magányában, írta a népszerű iskolai szerzővé vált 6. századi Maximianus Etruscus, s ez a verssor az új, befelé forduló, szemlélődő vallásosság jelmondatává, a fülemüle pedig a Megváltó után vágyakozó lélek jelképévé vált.

A 13. század folyamán számos új motívummal gazdagodó, s az udvari szerelmes költészetet, sőt a Carmina Burana goliardjait is megtermékenyítő fülemüle-misztikát a század végén a ferences John Peckham canterbury érsek foglalta össze Philomena című elegáns latin költeményében, amely, minthogy Szent Bonaventurának tulajdonították, széles körben ismertté és nagy hatásúvá vált (fray Luis de Granada például gyönyörű prózai fordítást készített belőle spanyol népnyelven). A versben a fülemüle – akit a szerző jellegzetes módon a provanszál trubadúr-lírából vett fordulatokkal mutat be – a szerzetest jelképezi, aki a vers folyamán a ferencesek, majd később a jezsuiták által is gyakorolt „képmeditációt” folytatja, Ambrus fülemüléjéhez hasonlóan szüntelenül dalolva: éjféltől napfelkeltéig Ádámról és a megváltatlan emberiség szenvedéseiről, napfelkeltétől Krisztus életének egyes mozzanatairól, majd három órától szenvedésének és halálának jeleneteiről, mígnem napszálltakor megöli őt a bánat és a kimerültség – akárcsak Plinius madarát.

John Peckham Philomená-jának 1330 körüli kézirata a glasgowi könyvtárból. Az alsó
„P(hilomena)” kezdőbetűben a fülemüle és az általa jelképezett szerzetes
meditálnak Krisztus életének a felső „C(hristus)” kezdőbetűben
ábrázolt jelenetein: születésén és gyermekségén, tanításán,
a lábmosás jelenetén, szenvedésén és kereszthalálán.

Peckham/Bonaventurának ezt a költeményét Keresztes Szent János is ismerte, talán Juan López de Úbeda verses fordításából, s a fülemüle énekének teljes szimbolikáját felvonultatja Szellemi páros ének-ének végső csúcspontján. A dal, amely a fülemüle minden erejét kimeríti, Keresztes Szent János felsorolásában az a „láng, amely elemészt, de nem fáj”. Minden együtt van itt: az édes magány „a szépséges ligetben”, a közelgő és végső megváltás előhíre, az átmenet egy fénylő, magasabb valóságba, az önátadás és az elpihenés, amely egyszersmind egy új nap kezdete.

El aspirar del ayre, el canto de la dulce filomena, el soto y su donayre en la noche serena, con llama que consume y no da pena.

A szél susogása, az édes fülemüle éneke, a liget és szépsége a derült éjszakán, a lánggal, amely elemészt, de nem fáj.

De hol marad a fülemüle harmadik, fényhozó tulajdonsága? Az allegória erre is gondolt. Plinius a lombfakadáshoz kötötte a fülemüle dalát. A középkorban pedig úgy tartották, a fülemüle húsvét éjszakáján szólal meg először, Krisztus feltámadásának előhírnökeként, mint Sedulius Schottus Carmen Paschalé-ja, Húsvéti dal-a tanítja. S a fülemüle dala ténylegesen fel is hangzik a nagyszombat éjjeli liturgiában Venantius Fortunatus Salve festa dies szekvenciájával, amelyben a feltámadó Krisztus hozza el a világnak a fényt, az újjászületést és a lombfakadást.

És ezzel itt is vagyunk a mai ünnep tárgyánál. Áldott Húsvétot kívánunk minden olvasónknak.


Fülemüle éneke (3'15"), innen. Egy másik változat itt található.