Biztos vagyok benne, hogy minden porteñónak – tősgyökeres buenos airesinek – két dolog jut eszébe, ha „Buenos Aires macskáiról” kérdezik őket, mint engem Tamás a Lelkek Tornyának macskái kapcsán.
Mindenekelőtt, noha világos hogy a kérdés a Felis családba tartozó négylábú emlősökre irányul, tudatosan el kell szakadnom a “gato”-nak a lunfardóban, a buenos airesi zsargonban bevett jelentésétől, azaz nemcsak az ősi foglalkozást űző hölgyektől, hanem azoktól az amatőröktől is akik egyfajta sajátos esztétikának hódolnak, és kiemelkedő érdeklődést mutatnak lehetséges hódításaik financiális lehetőségei iránt (további magyarázatért lásd: Puto el que lee. Diccionario argentino de insultos, injurias e improperios [Buzi, aki olvassa. Argentin sértések, mocskolódások és gyalázkodások szótára], Editor. Gente Grossa, Buenos Aires, 2006, ‘gato’ címszó).
Másodjára és immár minden mellékjelentés nélkül kétségtelenül valamennyi porteñónak, akit városa macskái felől kérdeznek, ugyanaz a hely jut eszébe: a Botánico.
A Palermo-negyed hat-hét telkére kiterjedő, 1898-ban megnyitott buenos airesi botanikus kertet a nagy francia tájépítész, Charles Thays tervezte, aki Buenos Aires legjellegzetesebb tereinek és parkjainak is tervezője volt. A kertnek egyaránt voltak jobb és rosszabb korszakai, de az én szememben mindig megőrizte varázsát.
Ez a varázs abból is fakad, hogy hétéves koromig mindössze három sarokra laktunk a botanikus kerttől, s ezért a Palermo-negyednek ez a része mindmáig azokhoz az évekhez kötődik, amikor gyerek voltam (ráadásul egyetlen gyerek). A botanikus kertet naponta meglátogattuk: anyám, mielőtt óvodába vitt volna, szinte minden nap elvitt engem a közvetlenül a kert fala mellett lévő játszótérre. (A családban oly sokszor felemlegetett anekdotákat a társadalmi érintkezést illető első próbálkozásaimról most borítsa jótékony homály… ki-ki képzeljen, amit akar…)
Erre a személyes vargabetűre aláfestésként volt szükség most, hogy érzékeltessem, milyen örömmel tettem eleget a fotográfusi feladatnak, amely szükségszerűen következett Tamás kérdéséből: “és ti hogy álltok Buenos Airesben a macskákkal?”
Szürke őszeleji nap volt – idelenn márciusban kezdődik az ősz –, s ráadásul különleges nap az egész ország számára, mert aznap vettünk végső búcsút Raúl Alfonsíntól, az 1983-as demokratikus rendszerváltás utáni első miniszterelnökünktől. A hatalmas tömeg részvételével lezajlott temetés után kislányainkkal együtt fotószafarira indultunk arra a helyre, ahol gyermekkoromat töltöttem.
De szóljunk végre a főszereplőkről. Nem tudom, mikor vált a botanikus kert a mai macskaparadicsommá, de mióta én az eszemet tudom, az volt. A dolog olykor vitákat gerjesztett, sőt gyilkos razziákra is sor került, de mindez már a múlté. Nemrég tudtam meg, hogy a macskák gondozását egy önkéntes társaság vállalta magára. Remélem, még mindig aktívak, noha weblapjukat jó ideje nem frissítették. Tény, hogy a kert macskái manapság tiszták és elevenek. Természetesen valamennyien sóvárognak egy kis szeretetre, az ember legalábbis ezt gondolja, amikor odajönnek hozzá egy kis ételt kunyerálni… ami valahol ugyanazt jelenti. A macskáknál, különösen a kóbor macskáknál, a szeretet és az étel elválaszthatatlanok egymástól.
A Santa Fé utcai bejáratnál nagy tábla figyelmezteti mindazokat a látogatókat, akik esetleg komor terveket forgatnának a fejükben: „Ne hagyd magukra kedvenceidet. Szükségük van menedékre, ételre, oltásokra, és mindenekelőtt szeretetre és gondoskodásra.”
Ennek a kedves szürke macskának a szomorú kinézetéből legalább valamennyit megérezhetünk a sok magára hagyott állat nyomorúságából.
Ám a botanikus kert legtöbb macskája már itt született, és nem könnyen alkalmazkodnának egy modern lakás bármilyen kényelmes bezártságához, távol rokonaiktól, a számtalan fától, rejtekhelytől és illattól, amelyet itt nap nap után élvezhetnek.
Különös látni, hogy a sok látogató nemcsak azért járja végig a kert ösvényeit, hogy gyönyörködjék a zöld szigetben a város közepén, hanem azért is – ahogy mi is tettük ezen az április másodikán –, hogy meglátogassák a macskákat, fotózzák és becézzék őket, és megtalálják a maguk kedvenceit.
Ez az enyém.
Szóval, hogy válaszoljak végre Tamás kérdésére, azt hiszem, hogy macskák dolgában jól állunk Buenos Airesben. Meglehetősen sokan vagyunk mi macskafüggők, vagy filofelinek, vagy hogy nevezzük magunkat, akik szeretik a macskákat és örömüket lelik bennük.
Körutunkat az argentin képregény egyik legújabb és legjobb macskahősének, a ragyogó Liniers Fellinijének bölcs megállapításával zárjuk.
Nem tudom, mért nézel folyton egy irányba
mikor annyi van.
Mindenekelőtt, noha világos hogy a kérdés a Felis családba tartozó négylábú emlősökre irányul, tudatosan el kell szakadnom a “gato”-nak a lunfardóban, a buenos airesi zsargonban bevett jelentésétől, azaz nemcsak az ősi foglalkozást űző hölgyektől, hanem azoktól az amatőröktől is akik egyfajta sajátos esztétikának hódolnak, és kiemelkedő érdeklődést mutatnak lehetséges hódításaik financiális lehetőségei iránt (további magyarázatért lásd: Puto el que lee. Diccionario argentino de insultos, injurias e improperios [Buzi, aki olvassa. Argentin sértések, mocskolódások és gyalázkodások szótára], Editor. Gente Grossa, Buenos Aires, 2006, ‘gato’ címszó).
Másodjára és immár minden mellékjelentés nélkül kétségtelenül valamennyi porteñónak, akit városa macskái felől kérdeznek, ugyanaz a hely jut eszébe: a Botánico.
A Palermo-negyed hat-hét telkére kiterjedő, 1898-ban megnyitott buenos airesi botanikus kertet a nagy francia tájépítész, Charles Thays tervezte, aki Buenos Aires legjellegzetesebb tereinek és parkjainak is tervezője volt. A kertnek egyaránt voltak jobb és rosszabb korszakai, de az én szememben mindig megőrizte varázsát.
Ez a varázs abból is fakad, hogy hétéves koromig mindössze három sarokra laktunk a botanikus kerttől, s ezért a Palermo-negyednek ez a része mindmáig azokhoz az évekhez kötődik, amikor gyerek voltam (ráadásul egyetlen gyerek). A botanikus kertet naponta meglátogattuk: anyám, mielőtt óvodába vitt volna, szinte minden nap elvitt engem a közvetlenül a kert fala mellett lévő játszótérre. (A családban oly sokszor felemlegetett anekdotákat a társadalmi érintkezést illető első próbálkozásaimról most borítsa jótékony homály… ki-ki képzeljen, amit akar…)
Erre a személyes vargabetűre aláfestésként volt szükség most, hogy érzékeltessem, milyen örömmel tettem eleget a fotográfusi feladatnak, amely szükségszerűen következett Tamás kérdéséből: “és ti hogy álltok Buenos Airesben a macskákkal?”Szürke őszeleji nap volt – idelenn márciusban kezdődik az ősz –, s ráadásul különleges nap az egész ország számára, mert aznap vettünk végső búcsút Raúl Alfonsíntól, az 1983-as demokratikus rendszerváltás utáni első miniszterelnökünktől. A hatalmas tömeg részvételével lezajlott temetés után kislányainkkal együtt fotószafarira indultunk arra a helyre, ahol gyermekkoromat töltöttem.
De szóljunk végre a főszereplőkről. Nem tudom, mikor vált a botanikus kert a mai macskaparadicsommá, de mióta én az eszemet tudom, az volt. A dolog olykor vitákat gerjesztett, sőt gyilkos razziákra is sor került, de mindez már a múlté. Nemrég tudtam meg, hogy a macskák gondozását egy önkéntes társaság vállalta magára. Remélem, még mindig aktívak, noha weblapjukat jó ideje nem frissítették. Tény, hogy a kert macskái manapság tiszták és elevenek. Természetesen valamennyien sóvárognak egy kis szeretetre, az ember legalábbis ezt gondolja, amikor odajönnek hozzá egy kis ételt kunyerálni… ami valahol ugyanazt jelenti. A macskáknál, különösen a kóbor macskáknál, a szeretet és az étel elválaszthatatlanok egymástól.
A Santa Fé utcai bejáratnál nagy tábla figyelmezteti mindazokat a látogatókat, akik esetleg komor terveket forgatnának a fejükben: „Ne hagyd magukra kedvenceidet. Szükségük van menedékre, ételre, oltásokra, és mindenekelőtt szeretetre és gondoskodásra.”
Ennek a kedves szürke macskának a szomorú kinézetéből legalább valamennyit megérezhetünk a sok magára hagyott állat nyomorúságából.
Ám a botanikus kert legtöbb macskája már itt született, és nem könnyen alkalmazkodnának egy modern lakás bármilyen kényelmes bezártságához, távol rokonaiktól, a számtalan fától, rejtekhelytől és illattól, amelyet itt nap nap után élvezhetnek.
Különös látni, hogy a sok látogató nemcsak azért járja végig a kert ösvényeit, hogy gyönyörködjék a zöld szigetben a város közepén, hanem azért is – ahogy mi is tettük ezen az április másodikán –, hogy meglátogassák a macskákat, fotózzák és becézzék őket, és megtalálják a maguk kedvenceit.
Ez az enyém.Szóval, hogy válaszoljak végre Tamás kérdésére, azt hiszem, hogy macskák dolgában jól állunk Buenos Airesben. Meglehetősen sokan vagyunk mi macskafüggők, vagy filofelinek, vagy hogy nevezzük magunkat, akik szeretik a macskákat és örömüket lelik bennük.
Körutunkat az argentin képregény egyik legújabb és legjobb macskahősének, a ragyogó Liniers Fellinijének bölcs megállapításával zárjuk.
Nem tudom, mért nézel folyton egy iránybamikor annyi van.
Most jelent meg egy jó összeállítás a buenos airesi Botanikus Kertről a „Le Petit Hergé”-ben, ahol a macskákról szólva erre a mi írásunkra is hivatkoznak.
VálaszTörlés