|
Antonio Muñoz Molina alábbi szép írását alig néhány órával azután találtam a Babelia aznapi számában, hogy az ő Sefarad-jából vett idézettel illusztráltam az úbedai nagyheti ünnepségek jelentőségét. Az írás, amely talán szántszándékkal követi Hrabal „hosszú mondatait”, Josef Sudekről szól, akinek fotóit fél évszázad után most állítják ki először Madridban, arról a fotográfusról, akinek alakja és élete éppolyan titokzatos, mint a város, amelyet egész életében fényképezett, s akinek képei közvetve vagy közvetlenül máig meghatározzák azt, ahogyan Prágát látjuk.
Josef Sudek Prága utcáit járja, meggörnyedve az ormótlan, archaikus fényképezőgép és a vándorfotográfus-állvány súlya alatt. Ilyen vándorfotográfus ő maga is, egy előző korból itt maradt fényírómester, aki fekete lepel alá bújva készíti portréit, komótosan megnyomva az elsütő szerkezet gumilabdáját. Egy zen-koanban azt kérdezik, hogyan csattan egy tenyér. Josef Sudek művészete valami titokzatos módon ezzel a tenyérrel rezonál, amely nem csattanhat a másikkal, lévén hogy jobb karját az olasz fronton hagyta az első világháborúban, s noha olykor egy asszisztens segít neki felállítani a gépet, ám hallgatag prágai útjai során mindig egyedül látni őt, a behemót 1894-es Kodak és a háromláb már profilja részévé vált, akárcsak a svájcisapka, a fekete köpeny és a csapott bal váll, amely egyre lejjebb süllyed a másik kar, a fantazmává lett, de még mindig fájó kar, a frontkórházban amputált jobb kar ellensúlya híján. 1926-ban, amikor Josef Sudek már csaknem tíz éve hadirokkant volt, még egyszer visszatért Itáliába barátaival, a Prágai Filharmonikusokkal. A zene volt a másik nagy szerelme. Egy koncert kellős közepén felállt a helyéről, s alvajáróként kiment a színházból, a néptelen és sötét utcákon keresztül eljutott a város szélére, egész éjjel bolyongott, ezúttal a fényképezőgép súlyától megkönnyebbülten, utat vesztve az ismeretlen vidéken. És a hajnal szürke derengésében egy mezőn egyszerre csak megpillantott egy majort, és az álmok megfellebbezhetetlen bizonyosságával azonnal felismerte, ez volt az a major, ahová bevitték, amikor megsebesült, amikor a karját levágták. „De a karomat már nem találtam meg”, mesélte azután, noha azt már nem mondta el, hol volt később, amikor zenész barátai mindent tűvé tettek érte, mielőtt nélküle folytatták volna koncertkörútjukat.
Erről az útról hazatérve soha többé nem hagyta el Prágát. Egy árnyékos kis udvarra néző műhelyt bérelt, s itt élt és dolgozott abban az ötven évben, ami még hátra volt az életéből. A háború és karjának elvesztése elmosták ifjúságát. Utamon az akadályok utammá váltak, írja Nietzsche. Lehet, hogy az igazi hivatás olyan út, amely véletlenszerűen nyílik meg, miután az összes többi, amely pedig nyilvánvalóbbnak tűnt, bezárult. Ha egy elfertőződött sebesülés következtében nem kellett volna a váll magasságában amputálni jobb karját, Josef Sudek könyvkötő lett volna. S a háború után kiutalt csekélyke hadirokkant-nyugdíj híján nem szentelhette volna magát testestül-lelkestül a fotográfiának. Kezdetben a veteránokról készített képeket, akikkel a kórházakban hozta össze a véletlen, azokról a testi és szellemi épségüket vesztett torz figurákról, akik a nagy mészárlás utáni Európát benépesítették, de jó néhány évbe telt, míg rátalált a maga stílusára. Huszonévesen meg kellett tanulnia, hogyan éljen fél karral, hogyan kezelje a gépet, hogyan hívja elő a képeket. De sokkal nehezebb volt megtanulnia, hogy meglássa azokat a dolgokat, amelyeket senki nem vett észre, jóllehet mindenkinek szem előtt voltak. Hogy bármit is tehessen, mindenekelőtt meg kellett állnia, egy szilárd pontot találnia vagy kiválasztania a világ kavargásában és zűrzavarában, ahogy a lencsét állítják élesre. Josef Sudeknek, hogy megláthassa Prágát, egy időre el kellett mennie Prágából. Délre utazott, s ott, azon az itáliai hajnalon – a termékeny síkságon, a határtalan ködben, amelyet csak itt-ott szakítottak meg a házak és a fák – ismét meglátta azt a helyet, ahol egy repeszszilánk véget vetett előző életének, s noha már nem találhatta meg hiányzó karját, de rátalált láthatatlan másik karjára és kezére, amellyel titokzatos költői látomásainak formát adhatott.
Többé már nem kellett elmennie. A legtávolabbi terra incognitát, ahová még olykor elkalandozott, a villamosok végállomásain túli mezők jelentették. A sikátorokat rótta, vállán a nagy fekete lepelbe bugyolált géppel, sietve, hogy még elcsípje a fények egy bizonyos együttállását, vagy percekig mozdulatlanná merevedve és a megfelelő pillanatra várva a fekete lepedő alatt. Gyakran mondogatta, hogy a fotográfia különös művészet, mert a dolgokat nem mutathatja meg nyilvánvalóan, hanem csak utalhat rájuk, épp csak annyit feltárva, hogy a teljes kép a néző tekintetében és képzeletében jöjjön létre. A gépe által lehetővé tett 30×10-es panoráma-formátum átöleli a tér vagy a mező teljes horizontját, amelyben az emberi sziluettek csupán a távolban és elszigetelten tűnnek fel, ám nem vesznek bele a tájba, mert olykor úgy tűnik, mintha szemlélődésbe merülnének, akárcsak egy Friedrich-kép háttéralakjai, máskor pedig valamilyen határozott céllal tartanak valahová, férfiak és nők kelnek át egy belvárosi utcán, vagy távolodnak egy lakótelep felé, miután leszálltak a villamos végállomásán, amely már túl van a városon de még innét a mezőkön, ott a város szélén, ahonnét Prága háztetői és tornyai már alig látszanak egyébnek csipkézett profilnál a horizonton.
| • Galéria + + + + + • Catálogo 2009 • Film + + • Róla + + + + + + + • Wikipédia (cseh) • Blog + + + + + + + • Sudek Studio • Könyv + |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A Blogger néha megeszi az üzeneteket. Küldés előtt biztosabb kimásolni a hozzászólást, hogy ilyen esetben még egyszer el lehessen küldeni.