Spanyol nagyhét

Elfelejtettünk időben szólni, hogy akárcsak tavaly, idén is kísérjék figyelemmel virágvasárnaptól kezdve az úbedai nagyhét eseményeit. Európa egyik leghagyományosabb és legnagyobb, az egész várost megmozgató szertartássorozata hivatalosan virágvasárnappal kezdődött, de a tizennyolc középkori eredetű társulat már hónapok óta, sőt tulajdonképpen egész éven át készül rá, és közös blogjukon napról napra dokumentálják az eseményeket képen, írásban, videóval. Tavaly már részletesen bemutattuk az egymást követő nagyheti felvonulásokat, de azért ezek évről évre sok újdonsággal szolgálnak. Hogy mindez milyen sokat jelent a városnak és egész Spanyolországnak, arról a város nagy szülötte, Antonio Muñoz Molina szépen ír a Sefarad-ban:

Örültünk, hogy immár a kicsikkel térünk vissza, és büszkén fedeztük fel, hogy pontosan ugyanazok a dolgok bűvölik el őket, amelyek minket is gyerekkorunkban. Alig várták már, hogy eljöjjön a Nagyhét és felvehessék kis vezeklőruháikat és gyermek-csuklyáikat, amelyek még fedetlenül hagyják az arcot. Amint megszülettek, mindjárt beírattuk őket abba a társulatba, amelybe apáink is beírattak minket. Most sem voltak sokkal idősebbek, ahogy nagy izgalommal ültek a kocsi hátsó ülésén, és egyre csak azt kérdezgtték, hány óra múlva érkezünk meg. Ők már Madridban születtek, és olyan kiejtéssel beszéltek, amely nem a miénk, de büszkeséggel töltött el a gondolat, hogy ők is a mi földünkhöz tartoznak, éppannyira, mint mi magunk. És amikor vasárnap reggel majd kézen fogjuk őket, ahogy a mi szüleink is kézen fogtak minket, hogy kisétáljunk a calle Nuovára, s egy-egy trónus elhaladtakor felemeljük őket, hogy jobban lássák a szamárcsikót, amelyen Jézus bevonult Jeruzsálembe, vagy Júdás zöld és baljós arcát az Utolsó Vacsorán, vigasszal tölt el bennünket az érzés, hogy az élet ismétli önmagát, hogy ebben a mi városunkban az idő nem múlik, vagy legalábbis kevésbé kegyetlen, mint a madridi élet szorongással és zűrzavarral teli ideje.

De a többi spanyol város is nap nap utáni felvonulásokkal ünnepli a nagyhetet. Wang Wei a palma de mallorcai nagyhétfői körmenetről küldött fotókat. „Kicsi menet ez még”, írja, „tulajdonképpen csak a Santa Clarától a San Franciscóig tart. Pontosan a házunk előtt haladnak végig, a calle de Montesiónon, a régi gettó határvonalán (a call, ahogy a zsidó negyedet nevezték, pontosan az első képeken látható utca). Éppen mert ilyen kicsi, nincs rajta egy turista se, azért olyan megható. Egy pillanatra felmutatják annak a magába forduló, archaikus, katolikus gyökerű spanyol kisvárosnak a képét, ami Palma évszázadokon át volt, mielőtt lépésről lépésre a mai turistalátványossággá alakult volna át.”


A menet a call-ról a calle Montesiónra fordul. Wang Wei házának ablakából figyeljük, amint a jezsuiták templomához vonul: ezt gyakorlatilag az egykori zsinagógából alakították ki ötszáz évvel ezelőtt.


Természetesen Palmán is a nagycsütörtöki és a nagypénteki a legnagyobb körmenet. A pénteki a legnépesebb, de a csütörtöki, a Crist de La Sang (a Vérző Krisztus) körmenete a legáhítatosabb. Ebben az évben, miután sok évig másként volt, a képmás újra régi őrzési helyéről, az egykori Hospital General templomából indult el, hogy megérkezzen a székesegyházba.

Nálunk az ünnep nem ilyen pompás, de azért fenségességben biztosan nem marad el a spanyol mögött.