Český Krumlov, harmadszor

Először, amikor tavaly nyáron Wang Weijel Český Krumlovba készülve beszúrtuk ide a város háromdimenziós műemléktérképét.

Másodszor, amikor Gergőék mentek utószilveszterezni, s kocsmatérképet készítettünk számukra és saját utunk képeivel lelkesítettük őket.

Harmadszor pedig most, amikor végre sikerült időt szakítanunk rá, hogy a Gergőék által felderített kocsmákat is beledolgozzuk a térképbe.

Azért még most sincs késő. Český Krumlov amúgy is ősszel a legszebb.


a) Krčma V Šatlavské ulici (Horní 157) Menü: 160 CZK leves, főétel, bőséges vadas hús knédlivel, desszert. Sörindex: Budvar világos 12° korsó 25 CZK, csapolt barna is. Hangulatos pince, több külön teremmel, középkori látványtárgyak, felszolgálók korhű ruhában. Látványkonyha (22-23-ig van nyitva), grillezett húsok. 24 főre tudtunk előre foglalni. Ajánlott.

b) Švejk Restaurant (Latrán 12 vagy Zámecké schody 12, mert a kettő elágazásánál áll, H-V 10.30-22) Gergő Kedvence. Emeleti két nagy terem, hajópadló, fa asztalok, két kisebb külön terem is. Jó konyha, bőséges adagok. Sörindex: Pilsner korsó 29 CZK. Csapolt barna (rigó is). Magyarországról e-mailben tudtunk asztalt foglalni 22 főre à la carte vacsorával. Nagyon-nagyon kedves és türelmes felszolgáló lányok. Az éttermet teljes egészében átrendezhettük (és át is rendeztük). Nyitva 22-ig, mi majdnem 23-ig maradtunk. Ajánlott ??? merthogy:

Update: Alma írja: Ahol átvertek szemrebbenés nélkül, az a Švejk. Aranyos kislány, mosolyogva. Emelt pohárszám… szervizdíj felszámolása… Ja és tele volt a helyiség magyarokkal. Biztos jól taroltak.
Sic transit gloria mundi.

c) Hospoda Na louži (Kájovská 66, H-V 10-23) Teljesen megmaradt 1932-es berendezés, porcelán söralátétek. Sörindex: Eggenberg korsó 25 CZK. Sörkorcsolya: pirítós márványsajt-szerű krémmel. Specialitás: vadas knédlivel (Svičková na smetaně). Megjegyzés: ottjártunkkor a pincér otromba volt, de a hely annyira hívogató, hogy nagyon reméljük, már más szolgál fel. Ajánlott.

d) Hospoda U Báby („A Banya fogadója”, Rooseveltova 66, H-Szo 16-23, V zárva) Egyetlen „hosszúasztalos” reneszánsz tér, kandallóval. Specialitás: füstölt csülök friss tormával, állítólag a legjobb Csehországban, ahogy állítólag a csapolt Pilsner Urquelljük is a legjobb Krumlovban. A helyiek is ide járnak. Ajánlott.

e) Barbakán (Kaplická 26, H-V 11-24) Teraszáról nagyszerű kilátással, nyílt tűzön készült ételekkel. Specialitás: „hermelín” (grillen sült camambert). Kutyáknak külön étlap. Sör: fekete Kozel. A tulajdonos felvidéki magyar, és a legtöbb pincér is beszél magyarul. Ajánlott.

f) Hospoda 99 (Vezní 99, H-V 10-22) Két kandallós terem, hangulatos érett sárga falakkal, fagerendás belső tér, fa asztalok és padok. Sörindex: Pilsner korsó 32 CZK. Csapolva még Gambrinus és Eggenberg (utóbbi csak papíron volt igaz). Nyáron hatalmas terasz, gyönyörű rálátással a városra. Kedves pincérlány. Ajánlott.

g) Hotel Barbora (Široká 89) Nyáron hatalmas terasz. Sörindex: Budvar korsó 30 CZK. Hangulatos megvilágítás, nagyon kedves idős pincér. Hagyományos cseh konyhával hirdeti magát, de ételeket nem próbáltunk. Ajánlott.

h) Krumlovský mlýn (Krumlovi malom, Široká 80, szinte szemben a Barborával) Az egykori vízimalom, épült az 1300-as években, jelenlegi formájában 1850-ben. Halételek! Szinte minden helyi Eggenberget csapolnak. A földszinten történelmi motorbiciklik múzeuma (a két tulajdonos gyűjteménye) és kis régiségkereskedés. Nagy külső terasz a folyó partján. Ajánlott.

i) Pivovar Eggenberg (Eggenberg Sörgyár, Latrán 27) Étterem és sörbemutatóterem az egykori sörgyári hűtőkamrában. Az 1560-ban alapított sörgyárban hétféle sört főznek: Eggenberg Kristian 8º, Egg. Světlé Výčepní 10º, Egg. Světlý Ležák 12º, Egg. Tmavý Ležák 12º (barna), Egg. Petr Vok 12º (csak üveges), Egg. Svetlý Kvasnicový Ležák 12,5º (szűretlen). Specialitás: pacalleves (dršťková polévka). A pincében a helyiek által látogatott sörkimérés elvitelre, a leghagyományosabb a városban. Ajánlott.

j) Hotel Zlatý Anděl, Restauráce Don Julius (Námĕstí Svornosti 10-11, azaz a főtér) Három nagyon jól kialakított terem. Az elsőben működő kemencével, fent kisvasút fut körbe, a bárpult egyes székei motorbicikli-ülések, a falakon jó képek, a festett sokágú fa levelei különféle papírpénzek. A második terem az első folytatása, egy régi kockásabroszos kisvendéglő és egy borospince keresztezése, igen jól eltalálva. A különterem falára körben a főtér házait festették. Sörindex: Budvar korsó 35 CZK, csapolt Eggenberger is van. DE a sört vonal alá csapolták, s amikor szóvá tettük, az amúgy sem kedves pincér fel volt háborodva. Kár érte (csak ezen múlt, hogy a 24 fő nem ott vacsorázott), mert a hely amúgy nagyon jó. Reméljük, a pincér azóta már felmondott, úgyhogy feltételesen ajánlott.

Update: Lyelena Koópturisztova szerint a pincér már felmondott, és most jóarc fiatal srácok csapolnak, pont ahogy kell, részletek a kommentben. Ha tényleg így van, akkor a Julius lett Krumau egyik legjobb helye. Nagy hír ez! Ennek örömére be is tesszük ide a főtér képét, amelyen a műintézmény felőlünk nézve nagyjából a Szentháromság-oszlop mögött látható.


k) Pension Kristinka (Dlouhá 94, H-V 10-22) Boltíves pinceszerű terem a földszinten, két oldalról lehet bejönni, a folyó felől mintha egy szikla repedésébe kellene bemenni. Sörindex: Budvar világos/barna korsó 40 CZK. Hatalmas cipóban sűrű káposztaleves, a knédlis ételek itt voltak a legfinomabbak, tócsni (sör mellé nagyon jó). Perec az asztalon (vigyázat, felszámolják!) DE a tulajdonos (?) nem túl barátságos, és nagyon oda kell figyelni a számlára. Velünk az egész hétvégi sörfogyasztást ki akarták fizettetni, de résen voltunk. Feltételesen ajánlott.

l) U Malého Vítka (Radiční 27, H-Szo 9-23, V 9-22) Szépen, szellemes cseh stílusban berendezett hotel és étterem. Specialitás: csülök, ahogy Ciprián szereti (uzené koleno pavlouka Cypriána) és grillezett oldalas kukoricával (grilovaná krkovice). Barna Eggenberg. Felfedezésre vár.

m) Restaurace U hroznu (Námĕstí Svornosti 2, azaz a főtér, H-V 11-22) Itt csak sört ittunk, de láttuk, hogy specialitásuk az egész tányért beborító bécsi szelet krumplival 99 koronáért. Felfedezésre vár.

n) Restaurace Maštal (Námĕstí Svornosti 2, azaz a főtér) Reneszánsz ház belsejében, hangulatos pincével, udvaron teraszokkal. Csak benéztünk, nem ettünk itt, de ígéretesnek tűnt. Felfedezésre vár.

o) Restaurace Bohemia (Kájovská 64) Azelőtt ez volt a Hospúdka U Josefa, egy jó helyi jellegű söröző, kicsi de jó konyhával, sörfalatokkal, Plzeň sörrel. Most, hogy átalakult, felfedezésre vár.

Kérünk mindenkit, aki ennek a sörvezetőnek hasznát vette, hogy tudósítson minket a változásokról és az általa felfedezett újdonságokról, amit előre is hálásan köszönünk a közönség nevében.

Update: Gyűjteményünk „Český Krumlov, éttermek” címmel felkerült a Startlap ceskykrumlov.lap.hu listájára, ahol sok más jó linket is talál, aki az utazást fontolgatja. Ne habozzon.

A legjobb kínai vendéglő

A legjobb kínai vendéglő a városban a Kőbányai úton van, a Négy Tigris Kínai Piacnak az Orczy térhez közelebb eső kapujával szemben, a kaszinótól eggyel balra lévő kávézótól még eggyel balra, az egykori Ganz gépgyárnak abban a Fiumei úttól a Hungária körútig húzódó hatalmas épülettömbjében, amelynek temérdek belső passzázsát, útvesztőjét és féregjáratát (hogy szerettem volna ezeket gyerekkoromban bejárni!) ma megszámlálhatatlanul sok kicsi kínai, vietnámi, török, szír, grúz és ki tudja még milyen kereskedés, raktár és iroda lakja be a legjobb bazári hagyományok szellemében. A jobb tájékozódás meg a hangulat kedvéért jó lenne beszúrni ide a piac kapujának a képét is, de hát ha egyszer nem fotóztam le. Pár nap múlva, ha arra járok, pótolom, addig hagyok itt neki helyet.


Gyakran kérdezik tőlem, hol vannak igazán jó kínai éttermek a városban. Nem is olyan egyszerű, mert a kínai éttermek többsége pillanatokon belül hozzáidomul az adott ország ízvilágához, és onnantól kezdve megette a fene. Olaszországban paradicsomlével öntenek le mindent, Németországban valami furcsa barnás Generalsoßszal, Magyarországon keményítőben pácolt káposztával. Barátom, Zhen, a mesterszakács és gourmand, aki egy Kru-Di Gyu-La módjára fürkészi a város kínai éttermeit, féltékenyen tartja számon azt a néhány helyet, ahol még megadják a módját, ahol az aranyló birkahúsleves tetejét nem felejtik el meghinteni friss korianderlevéllel, ahol a szakács igazi szecsuáni gyömbéren pirítja meg a csirkezúza kézzel lehántott héját, s ahol már hajnalban kimennek a repülőtérre a kínai járat elé azért a mongol hot potba való különleges rákért, aminek mindig elfelejtem a nevét. Közös tapasztalataink alapján jó étterem a kis Lanzhou a Luther utcában és a nagy Lanzhou a Fő utcában, a Mimóza a Hungária körúton, a Tajvan a Nádor utcában (de az most bezárt) és a Hongkong a Béke úton. Legalábbis akkor, ha az ember kínaiak társaságában megy, noha állítólag akkor is ilyen jók, ha a magyar vendég kifejezetten azt kéri, amit a kínaiak esznek, még ha az eredeti alapanyagok miatt drágább lesz is. De a legjobb étterem a Kőbányai úton van, a Négy Tigris Kínai Piac kapujával szemben.


Az éttermet üzemeltető család és a konyhafőnök, aki többnyire egyszersmind a családfő is, időről időre változik, így a visszajáró vendégek Kína számos regionális konyhájával megismerkedhetnek. Most már másfél éve egy Fujian környéki család kezén van. Amikor átvették a boltot, még csak a saját tájszólásukat beszélték, de mostanára már a pultos fiú egész jól megtanult kínaiul a vevőktől. Sőt magyarul is tudja már néhány alapanyag nevét. Azért biztos, ami biztos, a vállalkozás előtt érdemes tanulmányozni a falra ragasztott kínai-vietnámi nyelvű étlap alábbi változatát, ahol egérrel a címek fölé menve magyarul is olvasható a név, mellette kínai receptszájtokról összevadászott kis illusztrációkkal, amelyek persze nem föltétlenül azonosak helyi megfelelőikkel. A feliratokat megjelenítő script, akárcsak blogunk egyéb scriptjei, Google Readerben nem működik, úgyhogy a readeresek bújjanak be bátran.


Déltájt vagy annál nem sokkal később érdemes menni, amikor a konyha már beüzemelt, de még kevés vendég van. Ilyenkor még szabad ülőhely is van, mégpedig kettő az ajtó mellett, a későn jövők állva esznek. Hamarosan érkeznek a piaci árusok. Ők az étterem célközönsége, akik nem magyarosított kínai ízekre, hanem az igazán jó kínai konyhára vágynak. Emiatt olyan finomak itt az ételek, s emiatt van olyan hamisítatlanul kínai ízük, mint akármelyik pekingi vagy shenzheni kis étteremben. Ettől a legjobb étterem a városban.

Ha az embernek sikerült elfoglalnia az ajtó melletti széket, akkor míg a magáét várja, érdemes megfigyelnie, hogyan rendelnek a nagyok. Az étlappal cseppet sem törődve bekiabálják a fiúnak a kívánt alapanyagokat, mondjuk hogy „levest vastag tésztával, marhával, tojással, zöldséggel”. Kata azonnal lecsapott a lehetőségre, s ma már ő is magának állítja össze a fogást, a személyzet nagy gyönyörűségére. És az egyedi íz kedvéért ki-ki rendel hozzá valamit a pult alól is.



A húsospult jobb (fent) és bal (lent) felén különféle nyers vagy előkészített húsok sorakoznak, mégpedig főleg olyan inas, porcos alkatrészek és belsőségek, amelyeket a kínaiak a legtöbbre tartanak: baromfiláb, nyak és fej, disznónyelv, bél, fül, ésatöbbi: az egér itt is megmutatja, mi micsoda az aktuális kínálatból. Ezekből kérnek még egyet-kettőt belefőzni a levesbe vagy kisütni a tészta vagy a rizs mellé az igazán autentikus hazai íz kedvéért. Mert – figyelem! – ebben a kifőzdében nincs készétel. Mindent ott helyben készítenek el a vendégnek, mint a legjobb hongkongi látványkonyhákban.

Külön figyelmet érdemel a jobb pult tetején a frissen gőzölt baocö, a kínai húsos táska, amelyből kettőt-hármat föltétlenül érdemes melegíttetni a leves mellé. Haza is lehet belőle vinni (ahogy egyébként a húsfélékből is, viszik is mint a cukrot); mi hatvanasával-nyolcvanasával szoktuk csomagoltatni magunknak. Inni pedig a bennfentesek szójatejet kérnek, ami persze nincs kiírva sehol. Nagyon finom az íze, kicsit mint a madártejé. És roppant egészséges.

Amellett, hogy igazán finomat ehetünk, azért is érdemes eljönni ide, mert ezen a környéken tényleg egy kis darab igazi Kínával találkozhatunk. A kifőzde fölött kínai élelmiszerbolt is van, viszonylag jó kínálattal, itt föltétlenül vegyenek egy kis üveg hongkongi 海鲜酱 hăixiānjiàng azaz hoisin-szószt a baocö mellé. Az étterem bejáratával szemben pedig a parkolóban hazai – állítólag Baja környéki – kínai őstermelők már déltájtól egy kisfurgon platójáról árusítják a friss kínai zöldséget. A legtöbbnek magyar neve sincs, de ha biztosra akarnak menni, vegyenek egy csomag nagylevelű, vastag szárú jócáj-t csak most háromszáz forintért. Jó vokban sütni apróra vágott hússal vagy tofuval, és jó főzni levesben. Kívánatra receptet adunk.

Update: Olvassák el ervin és methan friss tudósítását is a kispadon!
Az intézményt ekkerjoz is megtekintette, és jónak értékelte (képek itt). • Valamint Négytúzok is. • Meg angelday is a plastik.hu-n (kisvideóval a megközelítésről).

Kecskék, gyíkok, nyulak és a világtörténelem

Aznap, amikor Wang Wei úgy határozott, hogy két kihagyott nyár után ismét felkeresi Cabrerát, a Kecske-szigetet, a mindig vakítóan ragyogó égboltot váratlanul felhők pettyegték be. Cabrera Mallorcáról nézve egész évben változik, hol fátylat von maga elé, hol ismét kitárulkozik, hol teljesen elrejtőzik, hol meg újra előbukkan. Aki Ses Salines harangtornyából, S’Avall tengerpartjáról vagy a Mallorca déli hajóorrán fekvő S’Estanyol apró kikötőjéből fürkészi, olykor a horizonton világosan kirajzolódó körvonalakat lát, máskor meg csak valami levegőben szétfoszló párás ködfoltot. A sziget nincs annyira közel, hogy könnyűszerrel kivehető legyen, de olyan távol sincs, hogy az már az expedíció méltóságát kölcsönözze az oda vezető útnak.


Wang Wei a kora délelőtti órákban érkezik Cabrerára, de a fény ekkorra már keménnyé és meszessé vált. Wang Wei a tenger hullámain pihenteti szemét, s mint mindig, amikor a sziget felé közeledik, nem annyira a természetre gondol, amelynek a szigetet és vizeit szentelték, hanem sokkal inkább a történelemre. A földdarabon, amely egyre szélesebben bontakozik ki Wang Wei szemei előtt, a történelem számos ízben gázolt keresztül teljes súlyával, de mindebből az avatatlannak semmi nem látszik, csak maga a föld, a fenyők, a sziklák, a por, a kék tenger és a dühödten tiszta ég magányossága. Wang Wei ajkán érzi a só ízét.


Wang Weinek ezen a nyáron több könyv is került kezébe Cabrerához kötődő emberekről és emberektől. Úgy tűnik, a sziget egykori lakói csak nemrégiben szánták rá magukat, hogy megnyíljanak ottani életükről. Elsőnek Francisca Sunyer elbűvölő életrajzát olvasta, amelyet mindenkinek melegen ajánl: Viure a Cabrera: una illa feta a mida (Egy élet Cabrerán: egy testre szabott sziget), Palma: Editorial Moll, 1993. Legutóbb pedig Joan Rigo frissen megjelent, jóval keményebb hangú könyvét a polgárháború és a megtorlás éveiből, amelynek egyes beszámolói még ma is eleven sebeket szaggatnak fel: Els de Cabrera (1936-1946): el testimoni de Jeroni Bonet „De Cabrera” (A cabreraiak (1936-46), Jeroni Bonet, „a Cabrerai” tanúságtétele), Palma: Documenta Balear, 2008.

Babnyomtatás, 1968

Ám a sziget régebbi bibliográfiája is bőséges, s számos szórakoztató tétellel szolgál. Ilyen Joaquín M. Bovertől a Cabrera. Sucesos de su historia que tienen relación con la de Francia (Cabrera és Franciaországgal kapcsolatos történelmi vonatkozásai), Palma: Felipe Guasp, 1847. A szerző, Joaquín María Bover y Rosselló (Caballero de la Ínclita Orden de Jerusalén en la Veneranda lengua de Aragón, entre los Arcades de Roma Cleandro Lirceo, Individuo de la Real Academia de la Historia... és még sok egyéb, ahogy éppen kedve támadt önnön nevét megkoszorúzni különféle műveinek címlapján) nyilvánvalóan hasonló érzelmek hatása alatt írta ezt a könyvet, mint amilyenek Wang Weit is elfogják a szigetcsoport felé közeledve. De megszaladt a keze. A művecske olvastán szinte elfog a meghatódottság, ahogy látjuk, miként fedezi fel a jó Bover a Mediterráneumot, azazhogy a maga saját és semmi máshoz sem hasonlítható Mediterráneumát. Az általa manipulált kevés történelmi adatból (sose izgatta, hogy többet gyűjtsön össze) fantasztikus építményt emelt, amellyel szinte a nyugati civilizáció bölcsőjévé avatta a szigetet.

– Ó, szegény Cabrera! – sóhajt fel Wang Wei. Micsoda szerencse, hogy nem sokkal e munka megjelenése után néhány jó kedélyű barát összeált, hogy a dolgokat egy másik műben tegyék helyükre, amelyet sajnos a kelleténél jóval kevesebben ismernek. José María Quadrado (a fotón) és barátai, Guillermo Forteza, José Rocaberti de Dameto, Tomás Aguiló és Antonio Montis, Bastida márkija, akik minden kedden don José Quint Zaforteza y Togores házában gyűltek össze kibeszélni Mallorca valamennyi más lakóját, nagy lelkesedéssel igyekeztek a tulajdon terepén felülmúlni Bovert. Sziporkázóan szellemes könyvük a Historia de la Dragonera en sus relaciones con la civilización europea (Dragonera története az európai civilizációhoz fűződő viszonyának fényében, Palma: Imprenta de don Esteban Trías, 1848) címet viseli. A dagályos erudíció és az elszabadult ingénium mesterműve ez, iskolapéldája az összetéveszthetetlenül tizenkilencedik századi, kimérten pöffeszkedő és mesterkélten virágos szószátyárságnak, amelyet a szerzők ráadásul szándékosan és célzatosan, s ilyesformán kétszeres buzgalommal űztek. Ha Cabrera a civilizáció bölcsője, úgy a nála a valóságban kisebb és kedvezőtlenebb adottságú Dragonera, a Gyík-sziget e barátok tollán a világegyetem foglalatává lényegül át. Wang Wei meggyőződése, hogy ez a mű még ma is minden figyelmet megérdemel. Mindenekelőtt azért, mert jó adag ellenmérget tartalmaz a nacionalista történetírás túlkapásaival szemben. S hozzá kell tenni azt is, hogy annak idején sokba kerültek ám a mallorcai nemességgel jó viszonyt ápoló Bover kontójára megeresztett fullánkos megjegyzések. Az antiboveriánus szellemű El tío Tararira pamflet kiadóját például 1849-ben „24 hónapi száműzetésre ítélték Palma városából és annak 5 mérföldnyi körzetéből, továbbá 100 duros büntetésre, minden politikai és polgárjogának felfüggesztésére a mondott száműzetés idejére, s valamennyi per- és járulékos bírói költség megtérítésére” (mint maga Bover írja igen elégedetten Diccionario bibliográfico de las publicaciones periódicas de las Baleares [A Baleári-szigetek időszaki kiadványainak bibliográfiai szótára] című munkájában, Palma: Imp. de V. de Villalonga, 1862).

Cabrera másokat is hasonló nyugtalansággal tölt el. Lásd például azt az útinaplót, amelyet épp egy évvel ezelőtt közölt az El Paísban a jeles író, Juan Cruz, aki a történész Carlos Garrido útbaigazítása alapján látogatta meg Cabrerát. Nem az a „rettenet” ez, amelyet Kurtz él át A sötétség mélyén, hanem inkább az a spanyol szlengben „yuyu”-nak nevezett szorongás, amely annál ugyan otthonosabb, de egyszersmind jóval körvonalazhatatlanabb érzés.

A „yuyu” szétfoszlatásához nem járult hozzá (sőt Wang Wei szerint inkább csak erősítette azt) a sziget urbanizációjának a múlt század negyvenes évei óta a levegőben függő Damoklész-kardja sem. Az alábbi meglepő szöveget, egy nagy civilizáció dokumentumát Wang Wei abban a pincében jegyezte le, amelyet ma – miután a helyi szőlőművelés minden várakozást alulmúlt – helytörténeti múzeumként állítottak helyre romjaiból, s amelynek ajtajából a lenti fénykép is készült.

Telkek hétvégi ház építésére alkalmasan, illetve már kész hétvégi házzal, 10.000 pezetától kezdődően, 300 négyzetméteres kerttel.
Nincs rendőrség, sem polgárőrség, de jaj a bűnösnek! Ágyúból lőjük ki Mallorca szigetére, ahol még vonagló maradványait késlekedés nélkül elföldelik. Nincs gyászszertartás sem, és semmi más, ami megszomoríthatná a lelket. Jól orientált, vidám és hívogató temetőnk a legfönségesebb csönd közepette biztosítja az örök nyugalmat, elsőrangú kilátással a tengerre.
Az értelmiségit, a filozófust, a tudóst és a művészek valamennyi válfaját szeretettel üdvözöljük e páratlan sziget jövendő lakóiként, a világtól és annak pompájától megcsömörlöttel egyetemben.

S hogy a Mallorcát környező szigetek viszontagságos történelmét teljessé tegye, Wang Wei előhívja retinájáról a Mallorca és Cabrera közötti csatorna szigetfüzérébe illeszkedő Conejera, a Nyúl-sziget képét is. Mint köztudott, a Kr. e. 3. század közepén a szigetnek nem kisebb szülöttje volt, mint Hannibál, a karthágói Hamilcar és egy ibériai asszony gyermeke. A szigeten forrás fakad, s az áthaladó hajóknak mindig biztosabb volt itt gondoskodni ivóvíz-utánpótlásról, mint a mallorcai partok mentén kockáztatni a baleári parittyások lövedékeit. Wang Wei ezúton javasolja Pei Dinek, hogy késlekedés nélkül lássanak hozzá a Conejera világtörténete megírásához, ilyen módon téve végre megnyugtatóan pontot mindazokra a súlyos kérdésekre, amelyek tisztázása nem tűr további halasztást.


Pei Di lábjegyzete: Amíg meg nem jelenik Wang Weijel közösen írott munkánk, A Baleári-szigetcsoport történeti összefüggései a Tejúttal negyvennyolcadik, Cabrerát érintő kötete, itt kell néhány támpontot adnom a sziget történetében kevésbé jártas magyar olvasók számára a cabrerai történelem súlyáról, amelyre Wang Weinek elég volt csupán utalnia az eredeti spanyol bejegyzésben. A szigetért, amely védett öblével és központi fekvésével kitűnő tengerészeti támaszpontot kínál, emberemlékezet óta szüntelen harc folyt föníciaiak, punok, rómaiak, gótok, bizánciak, arabok, katalánok és berber kalózok között, akik ennélfogva főként hatalmas temetőket hagytak hátra a szigeten. A bizánci nekropoliszt most tárják fel, és látogatható annak a kilencezer francia hadifogolynak a temetője is, akiket a Napóleon-ellenes függetlenségi háború idején, 1809 és 1814 között ide deportáltak, s kétharmaduk itt is halt meg. A polgárháború idején mindkét oldal véres terrort vezetett be a szigeten, s tömegesen hurcolták ide kivégezni a másik fél híveit. A sziget bővelkedik kísértethistóriákban is. Többek között éppen a francia katonák lelkei járnak vissza, de rendszeres látogató Lapa, a második világháborúban itt lezuhant német pilóta is, akinek testét a temetéskor elcserélték, s azóta saját sírját kutatja.

Lábjegyzet

az ürességhez.

无名，天地之始
Aminek neve nincs, az ég és föld kezdete.
Dao de jing 1.

Egy japán festőművész megbízást kapott egy amerikai úrtól, hogy fessen egy képet. A kép elkészült, az alsó sarkában egy cseresznyefaágon ült egy kismadár. A vászon egész felső része üres volt. Az amerikai boldogtalanul nézegette a képet és megkérte a festőt, hogy tegyen már valami mást is bele, hiszen olyan üresnek tűnik. A japán visszautasította a kérést. Amikor magyarázatra kényszerítették, a művész elmagyarázta, ha telefestené a képet, akkor a madárnak nem maradna hely a repülésre.

Huang Shen (1687-1771) tusrajza. Shanghai Múzeum

Lai Da (16. század vége) tusrajza. Shanghai Múzeum

Yuan Shangtong (1570-1661), Csókák, tusrajz. Nanjingi Múzeum

Ő is szeretne repülni.
Chang Si (említik 1156-1161 között) tekercsképe. Pekingi Palotamúzeum

Hossein Alizadeh: Horizont, szetárszóló a Madarak (Birds,پرنده ها) c. lemezről, 2006

Ars poetica

Xu Futong: 月 (Hold), kalligráfia

我爱亨利摩爾的雕塑，尤其沉迷於雕塑中的孔。
Szeretem Henry Moore szobrait, különösen az ürességet a közepükön.
(Gu Gan: 現代書法三步 (A modern kalligráfia három lépése), Peking 1990)

Lin Yutangot újra végiglapozva bukkantam rá Xin Qijinek arra a versére is, amelyet annyira szeretek, s amelyről azt hittem, nem fordították még le magyarra. A vers Benedek Marcell fordításában így hangzik:

Ifjú napjaimban Csak vidámságban volt részem, De szerettem fölmenni a padlásra, De szerettem fölmenni a padlásra, Hogy bánatot színlelő dalt írjak.

Azóta volt részem A bánat keserű ízében, És szót nem találok, És szót nem találok, Csak ezt: „Mily aranyos őszi óra.”

Ez a fordítás a maga pontatlanságával, félreértéseivel, és főként indokolatlan érzelmes kiegészítéseivel jól mutatja, miért alapvető tévedés az egész szecessziós gyökerű magyar kínai versfordítói hagyomány Kosztolányin át Szabó Lőrincig.

Gu Gan: 绕 (Dróttekercs)

A kínai vers olyan, mint a kés. Szikár és pontos. A kínai vers szavai már-már keresetten egyszerűek, tárgyilagosak. Csupán keretei annak a hatalmas ürességnek, amely éppúgy lényege a kínai versnek, mint a kínai képnek.

Ezért mi is csak annyit teszünk a Kínai Vers Házában, hogy először a kínai jelek fölött kinyíló ablakocskában szóról szóra lefordítjuk a vers minden egyes szavát, hogy ki-ki maga is megértse ezeket a kereteket; aztán latin betűvel is átírjuk őket, hogy a ritmust is átérezze; aztán pedig hangsúlyozottan szó szerinti, szinte nyers fordításukat adjuk. A verset mindebből kinek-kinek magának kell összeraknia.

Xing Qijinek ezt a versét is érdemes megnézni ott írásjegyenként és átírva is. Ide most csak pontos fordítását emelem át.

Fiatalon nem ismertem még a bánat ízét, a toronyba vágytam. A toronyba vágytam, hogy képzelt bánatomról verset írjak.

Mára a bánat minden ízét megismertem, de már nem vágyom beszélni róla. Nem vágyom beszélni róla, csak annyit mondok: milyen szép, hideg ősz.

Gu Gan: 露 (Harmat)

Xing Qiji ebben a versben egy olyan finom „szójátékkal” – pontosabban „írásjegy-játékkal” – él, amelyet lefordítani nem tudunk, csak megmagyarázni. Ugyanakkor ez a játék a kulcsa ennek a versnek, sőt egyáltalán a kínai versnek.

A két versszak egy-egy hasonló hangzású szóra, chóu-ra, illetve qiū-ra végződik (kiejtve nagyjából cshó és cshjó). A második versszak végszava az „ősz” jelentésű 秋 qiū, amely a kalász 禾 és a tűz 火 képéből áll össze: ez a tarlóégetés évszaka. Az első versszak 愁 chóu végszavában az ősznek ez a jele áll a szív és az érzelmek 心 jele fölött, s azt jelenti: bánat, „ősz a szívben”.

A Tang-kor klasszikus költészete igyekezett kerülni ezt a túlságosan „lírai” szót; a Tang-kori költészet nagyszótára mindössze két előfordulását közli. A Song-korban népszerű versforma, a népdalokat imitáló ci azonban már gyakran aknázta ki a két szó hangzásbeli és „etimológiai” hasonlóságát, ahogy azt az általunk fordított versek közül Li Yunél is látjuk.

Ezt a maga korában már közismert játékot fordítja visszájára Xin Qiji, amikor azt mondja: fiatal korában még „a szívben lévő őszről” akart verset írni – pedig hol volt még attól, hogy igazán ősz legyen a szívében! S mire az lett – hogy mitől, arra az előző bejegyzésben már utaltunk – addigra eljutott oda, hogy már nem a „szívben lévő őszt” akarta leírni, hanem pusztán az „őszt”, amelyet már világosan látott, a maga szépségével és hidegségével együtt, az érzelmek 心 sallangjainak elhagyásával.

S ha ő – és a kínai költészet legjava – eljutott oda, hogy elhagyja ezeket, akkor miért akarja a fordító mindenáron, tolakodóan és töményen visszacsempészni bele a sajátját?

Wang Xuezhong: 白花齊放 (Virágozzék száz virág)

•

Könyvtármegnyitó

Minap a 14. századi Kaufmann-Haggadában poharát áldásra emelő Dávid királyban Kaufmann Dávidot véltük felfedezni, aki egy apokrif „Dávid zsoltárával” fejezte ki a legrégebbi – 10. századi palesztinai – Misna-kézirat megszerzése fölött érzett örömét. Ezért is választottuk a képet a Kaufmann-kódexek elektronikus könyvtárának emblémájául. De szívesen látjuk viszont a nagy könyvgyűjtőt egy másik Dávid-jelképben, Júda oroszlánjában is, aki a 13. századi Misné Tóra lapszéli díszében épp egyik pompás felfedezését menekíti biztonságba a konkurrencia elől.

Olykor – nagyon ritkán – azért Kaufmann Dávidtól is elpártolt a szerencse. Hajszálon múlott, hogy az egyik legfontosabb zsidó kézirat-lelet, a kairói zsinagóga genizájában ezer éven át felhalmozódott száznegyvenezer töredék nem az ő – majd rajta keresztül a magyar Akadémia –, hanem a cambridge-i egyetem tulajdonába került. Az egész Mediterráneumot behálózó ügynökei révén már jóval azelőtt tudomást szerzett erről a holt-tengeri tekercseknél is jelentősebb anyagról, mielőtt a fantasztikus skót ikrek, Agnes és Margaret Smith, számos bibliai nyelv tudósai és kézirat felfedezői 1896-ban a kairói piacon talált példányok nyomán felfedezték, majd meg is vásárolták az egész gyűjteményt. Pedig Kaufmann ekkor már javában alkudozott az anyagra, sőt 1894-ben ötszáz darabos mintát is kapott belőle. Mindössze ennyi van ma az Akadémia birtokában. A kéziratok cambridge-i megvásárlásának hírét azonban férfiasan viselte, sőt később állítólag megjegyezte, hogy jobb helyen is vannak ott, és maga is részt vett feldolgozásukban. Érdekes egyébként, hogy a teljes anyagot hat kötetben publikáló Salomon Dov Goitein családja, mint neve is mutatja, éppúgy a morvaországi Kojeteinből származott, mint Kaufmanné. Ez felkeltette kíváncsiságunkat a városka iránt, amelynek máig épen maradt középkori zsidónegyedét hamarosan meglátogatjuk és tudósítunk róla.

A geniza-töredékek mellett hatszáz kódexből és ezernél is több nyomtatott könyvből álló Kaufmann-gyűjtemény azért így is a legjelentősebbek közé tartozik a világon, s büszkék vagyunk rá, hogy a Studiolummal mi tehetjük közzé elsőként az interneten az akadémia Keleti Gyűjteményének megbízásából. Most készültünk el az elektronikus könyvtár – vagy inkább még csak könyvespolc – első változatával, amely az öt legfontosabb kódexet tartalmazza: azt a bizonyos 10. századi palesztinai Misnát, minden Misna-kiadás kiindulópontját, az 1296-os francia Misné Tórát, a zsidó jog négy kötetes foglalatát, két Dante-korabeli délnémet Mahzórt, az év imádságainak összefoglalását, és a gyűjtemény legszebb darabját, a gazdagon illusztrált 14. századi katalán Haggadát, a húsvéti vacsora szertartáskönyvét. De – fekete-fehér mikrofilmről szkennelve – belekerül majd még a gyűjtemény egyik legfájóbb vesztesége, a 15. századi reneszánsz díszítésű Pesarói Sziddur is, amelyet több más könyvvel együtt a 80-as években loptak el a könyvtárból izraeli megrendelésre, s amióta az ellopott könyvek egyikét az Akadémia sikerrel perelte vissza egy ottani árverésről, azóta a többivel együtt jeltelenül lappang valahol.

A novemberi hivatalos bemutatóig még az egész kap fogni egy vajszínű árnyalatot, a képek angol nyelven elkészített leírását spanyolra és magyarra is lefordítjuk, lesz bibliográfia és ikonográfiai jegyzék, lesznek pótlások és javítások, sőt talán még több kódex is lesz. Blogunk olvasói azonban e kupon felmutatása mellett már addig is körülnézhetnek benne. Csak tessék, csak tessék, jöjjenek, forgassák, és tegyék meg jobbító szándékú megjegyzéseiket.

Muszka

Muszka ízig-vérig orosz macska. A legboldogabb pillanataiban is olyan fensőbbségesen sértődött pofával tud ülni, mint az elsőéves orosz diákok tanévkezdéskor a nyugati egyetemen, s a dél-oszét háború kitörésének hajnalán szokásával ellentétben úgy összecsimbálta a pokrócot, hogy azon grúz harckocsi keresztül nem juthatott.

Léna minden alkalommal, amikor Budapesten járt, azzal hitegette Katát, hogy szerez majd neki orosz macskát. „Az orosz macskák nem olyanok, mint ezek itt. Az orosz macskák tigrisek.” Megmutatta Jóska fényképét, akinek nevét az első útján tanult „jó” szóból képezte, s csak később jött rá, hogy ez nálunk embernév, Kata apját is így hívják, amitől bűntudata lett. Jóska tigris volt. Hiúztermettel, zászlós farokkal. Kata ettől kezdve orosz macskákkal álmodott.


A fehér éjszakák idején érkeztünk Velikij Rosztovba, fent északon, hogy bevezessük a számítógépes katalógust a Kremlbe. Kijev pusztulása után a városka egy időn át Oroszország fővárosa volt, s erődítményében, melyet akkoriban, a kilencvenes évek elején szemétdombok és emberpróbáló pocsolyák tettek megközelíthetetlenné, hét ragyogó székesegyház állt, valamennyi múzeum. A számítógépeket a püspökvár egy boltíves termében szereltük egy héten át este kilencig-tízig, majd felmentünk a lovagterembe, ahol már meg volt terítve az asztal gombával, zakuszkával, áfonyával, vodkával. Körbejártak a lenyűgözően szellemes tósztok, s nagyapám első világháborús dala, a „Megjött a muszka százezer emberrel” elsöprő sikert aratott. Két óra felé felkerekedtünk, hogy a folyó mellett meglátogassuk a romos apátságot, s Szergej az úton végig a vidék helyneveinek finnugor eredetét magyarázta.

A jaroszlavli piacon azon a héten éppen nem volt macska. Végül Grisáék ajánlották fel azt az egyet, amelyet csak azért hagytak meg, hogy legyen, aki szopja az anyja tejét. Egy hónapos sem volt még. Az állatorvoshoz a Volga felső folyásán kellett átkelni, a folyó a kertje végét nyaldosta. „Vágják zsebre.” mondta. „Míg én ennek lekérem a kiviteli papírokat, addig már meg is kölykezik.”

„Milyen nevet adnak itt a macskáknak?” Léna nem tudta, mit jelent magyarul a Muszka név. Orosz barátaink se tudják, akik a név hallatán azonnal Muszázásba és Muszjúszázásba kezdenek. De Musza tudta, mire kötelezi őt a név, és hősiesen viselte a hatórás buszutat Moszkváig, tönkretett vidékeken, lepusztult falvakon át, háromszáz kilométer hosszan egyetlen megművelt kertet sem láttunk. Óránként előjött, megszoptattam a Jaroszlavlban, első osztályú pet shopban vett német cuclisüvegből, kamaszkorom kölyöksünökkel, őzgidákkal, tojásból frissen kikelt siklókkal szerzett tapasztalatával. Mire Moszkvába értünk, anyácskájává fogadott, az is vagyok mind a mai napig.


A repülőt lekéstük. Kora hajnalban, két órával az indulás előtt kint voltunk már, de olyan hosszú volt a többlépcsős biztonsági ellenőrzés, hogy a csekinnél már nem engedtek be. „Én már négy órával ezelőtt itt voltam”, fennsőbségeskedett az egyenruhás nő. „Legyen itt még ezer évig.” mondtam. „Gdye vas nacsalnyik?”

Az orosz bürokrácia emberarcú. Németországban a bürokraták a szabályok mögé bújva utasítanak el, miközben emberi lényük maradványait jóleső érzéssel tölti el a mindennapi betevő emberáldozat. Olaszországban, valószínűleg a vérükbe ivódott római jog áldásos folyományaként, a minden embert megillető jogokra hivatkozva bármilyen ésszerű dolgot kisajtolhat belőlük az ember, persze csak ha beszél olaszul, hiszen attól ember, ugyancsak a római jog értelmében. Vettem én már rá cáfolhatatlan érvekkel római főpostaigazgatót, hogy húsvét hétfőn menjen be és adja ki a nagypénteken érkezett pénzemet. Oroszországban viszont úgy beszélsz velük, mint krisztushívő a krisztushívővel, mint aki sót jött kérni, s ha tisztességesen kéri, hát adnak neki, ha mástól kell is kölcsönvenni. Az orosz bürokraták tapasztalatom szerint folyton mástól vesznek kölcsön, de a permanens hatáskör-túllépés egy cseppet sem izgatja sem őket, sem ügyfeleiket, sem pedig fölötteseiket, akikhez kétséges esetben mindig érdemes folyamodni.

A gdye vas nacsalnyik gyöngyfüzérén keresztül így jutottunk el végül a repülőtér parancsnokáig, akit meghatott a nyugati ember orosz nyelvű panasza – a kilencvenes évek elején ez még sok sebre gyógyír volt – s miközben valamit ráfirkantott lejárt jegyünkre, azt mondta, elmehetünk a délutáni charterjárattal.

A járat nem volt kiírva sehol, de mindenki buzgón bólogatott, akinek megmutattuk a jegyet, a beszélő köntöst. A beszállásnál azonban izomemberek állták el az utat kézi motozó detektorral. Idegesen keringtünk fel-alá a repülőtéren, buzgón imádkozva. Tudtuk, ha Muszát megtalálják, nem sokat teketóriáznak vele. Már a nevünket is bemondták, mit volt tenni, menni kellett. A kapuhoz visszaérve azonban a hústornyok helyett már csak a kezeit tördelő stewardess várt minket. „Siessenek, késésben vagyunk.”


A pár tucat személyes kis gép első felét hallgatag kínai üzletemberek, hátsó felét részeg orosz üzletemberek töltötték meg, s a kettő közötti pufferzónába ültettek minket. Utóbbiak – bocsánat a sematikus képért, de hát tényleg így volt – több láda kitűnő vodkát hoztak fel a fedélzetre, amelyre mellettük még a repülőgép egész személyzete is rájárt, talán csak a pilótát kivéve, de lehet, hogy neki helybe vittek. Közben Muszka is előjött, talán hogy búcsút mondjon Oroszország anyácskának. A kínaiak a gyönyörűségtől olvadozva fogadták. Csak később láttuk a kínai tévében, hogy Kínában ekkor még annyira tilos volt bármilyen háziállatot tartani, hogy a CCTV4 a kilencvenes évek második felében külön napi oktatófilmet sugárzott gazdag kínaiak számára arról, hogyan simogassák a macskát.

Ferihegyre érve a hátsó fertály már olyan hangerőre kapcsolt, hogy az útleveleket ellenőrző magyar határőrök is kijöttek a bódéból. „Ja, ti vagytok azok?” nyugodtak meg. „Menjetek csak.” – s azok útlevél-ellenőrzés nélkül léptek be az országba. Az én vörösbőrű útlevelemet oroszos arcom ellenére elkérték, talán mert gyanúsan józan voltam. Meg is lepődtek, mit kerestünk ezen a gépen, de azért okvetetlenkedés nélkül beengedtek minket szülőföldünkre.

Ekkor vett erőt a nyugtalanság Muszkán, aki addig Kata pulóvere alatt aludt, úgyhogy mint várandós anyát előzékenyen egedték át mindenütt. Kata hasáról átment a hátára, aztán elkezdett felfelé kapaszkodni, s mire a vámhoz értünk, szinte előbújt, már-már alányávogva halálos ítéletét. A vámos talán még észre is vette, ahogy kidugja a fejét Kata nyakában, de valószínűleg lehetetlennek ítélte, amit látott, s rezzenéstelen arccal ült tovább, mialatt elvonultunk előtte. Aztán Musza visszahuppant, erőt gyűjtve ahhoz, hogy a taxiban majd a hátsó ülésről ugorjon a sofőr nyakába.

Amikor odahaza először kiengedtük a kertbe, egy percig habozott, aztán nekifutásból felszaladt a negyven méteres jegenyefára.