Muszka

Muszka ízig-vérig orosz macska. A legboldogabb pillanataiban is olyan fensőbbségesen sértődött pofával tud ülni, mint az elsőéves orosz diákok tanévkezdéskor a nyugati egyetemen, s a dél-oszét háború kitörésének hajnalán szokásával ellentétben úgy összecsimbálta a pokrócot, hogy azon grúz harckocsi keresztül nem juthatott.

Léna minden alkalommal, amikor Budapesten járt, azzal hitegette Katát, hogy szerez majd neki orosz macskát. „Az orosz macskák nem olyanok, mint ezek itt. Az orosz macskák tigrisek.” Megmutatta Jóska fényképét, akinek nevét az első útján tanult „jó” szóból képezte, s csak később jött rá, hogy ez nálunk embernév, Kata apját is így hívják, amitől bűntudata lett. Jóska tigris volt. Hiúztermettel, zászlós farokkal. Kata ettől kezdve orosz macskákkal álmodott.


A fehér éjszakák idején érkeztünk Velikij Rosztovba, fent északon, hogy bevezessük a számítógépes katalógust a Kremlbe. Kijev pusztulása után a városka egy időn át Oroszország fővárosa volt, s erődítményében, melyet akkoriban, a kilencvenes évek elején szemétdombok és emberpróbáló pocsolyák tettek megközelíthetetlenné, hét ragyogó székesegyház állt, valamennyi múzeum. A számítógépeket a püspökvár egy boltíves termében szereltük egy héten át este kilencig-tízig, majd felmentünk a lovagterembe, ahol már meg volt terítve az asztal gombával, zakuszkával, áfonyával, vodkával. Körbejártak a lenyűgözően szellemes tósztok, s nagyapám első világháborús dala, a „Megjött a muszka százezer emberrel” elsöprő sikert aratott. Két óra felé felkerekedtünk, hogy a folyó mellett meglátogassuk a romos apátságot, s Szergej az úton végig a vidék helyneveinek finnugor eredetét magyarázta.

A jaroszlavli piacon azon a héten éppen nem volt macska. Végül Grisáék ajánlották fel azt az egyet, amelyet csak azért hagytak meg, hogy legyen, aki szopja az anyja tejét. Egy hónapos sem volt még. Az állatorvoshoz a Volga felső folyásán kellett átkelni, a folyó a kertje végét nyaldosta. „Vágják zsebre.” mondta. „Míg én ennek lekérem a kiviteli papírokat, addig már meg is kölykezik.”

„Milyen nevet adnak itt a macskáknak?” Léna nem tudta, mit jelent magyarul a Muszka név. Orosz barátaink se tudják, akik a név hallatán azonnal Muszázásba és Muszjúszázásba kezdenek. De Musza tudta, mire kötelezi őt a név, és hősiesen viselte a hatórás buszutat Moszkváig, tönkretett vidékeken, lepusztult falvakon át, háromszáz kilométer hosszan egyetlen megművelt kertet sem láttunk. Óránként előjött, megszoptattam a Jaroszlavlban, első osztályú pet shopban vett német cuclisüvegből, kamaszkorom kölyöksünökkel, őzgidákkal, tojásból frissen kikelt siklókkal szerzett tapasztalatával. Mire Moszkvába értünk, anyácskájává fogadott, az is vagyok mind a mai napig.


A repülőt lekéstük. Kora hajnalban, két órával az indulás előtt kint voltunk már, de olyan hosszú volt a többlépcsős biztonsági ellenőrzés, hogy a csekinnél már nem engedtek be. „Én már négy órával ezelőtt itt voltam”, fennsőbségeskedett az egyenruhás nő. „Legyen itt még ezer évig.” mondtam. „Gdye vas nacsalnyik?”

Az orosz bürokrácia emberarcú. Németországban a bürokraták a szabályok mögé bújva utasítanak el, miközben emberi lényük maradványait jóleső érzéssel tölti el a mindennapi betevő emberáldozat. Olaszországban, valószínűleg a vérükbe ivódott római jog áldásos folyományaként, a minden embert megillető jogokra hivatkozva bármilyen ésszerű dolgot kisajtolhat belőlük az ember, persze csak ha beszél olaszul, hiszen attól ember, ugyancsak a római jog értelmében. Vettem én már rá cáfolhatatlan érvekkel római főpostaigazgatót, hogy húsvét hétfőn menjen be és adja ki a nagypénteken érkezett pénzemet. Oroszországban viszont úgy beszélsz velük, mint krisztushívő a krisztushívővel, mint aki sót jött kérni, s ha tisztességesen kéri, hát adnak neki, ha mástól kell is kölcsönvenni. Az orosz bürokraták tapasztalatom szerint folyton mástól vesznek kölcsön, de a permanens hatáskör-túllépés egy cseppet sem izgatja sem őket, sem ügyfeleiket, sem pedig fölötteseiket, akikhez kétséges esetben mindig érdemes folyamodni.

A gdye vas nacsalnyik gyöngyfüzérén keresztül így jutottunk el végül a repülőtér parancsnokáig, akit meghatott a nyugati ember orosz nyelvű panasza – a kilencvenes évek elején ez még sok sebre gyógyír volt – s miközben valamit ráfirkantott lejárt jegyünkre, azt mondta, elmehetünk a délutáni charterjárattal.

A járat nem volt kiírva sehol, de mindenki buzgón bólogatott, akinek megmutattuk a jegyet, a beszélő köntöst. A beszállásnál azonban izomemberek állták el az utat kézi motozó detektorral. Idegesen keringtünk fel-alá a repülőtéren, buzgón imádkozva. Tudtuk, ha Muszát megtalálják, nem sokat teketóriáznak vele. Már a nevünket is bemondták, mit volt tenni, menni kellett. A kapuhoz visszaérve azonban a hústornyok helyett már csak a kezeit tördelő stewardess várt minket. „Siessenek, késésben vagyunk.”


A pár tucat személyes kis gép első felét hallgatag kínai üzletemberek, hátsó felét részeg orosz üzletemberek töltötték meg, s a kettő közötti pufferzónába ültettek minket. Utóbbiak – bocsánat a sematikus képért, de hát tényleg így volt – több láda kitűnő vodkát hoztak fel a fedélzetre, amelyre mellettük még a repülőgép egész személyzete is rájárt, talán csak a pilótát kivéve, de lehet, hogy neki helybe vittek. Közben Muszka is előjött, talán hogy búcsút mondjon Oroszország anyácskának. A kínaiak a gyönyörűségtől olvadozva fogadták. Csak később láttuk a kínai tévében, hogy Kínában ekkor még annyira tilos volt bármilyen háziállatot tartani, hogy a CCTV4 a kilencvenes évek második felében külön napi oktatófilmet sugárzott gazdag kínaiak számára arról, hogyan simogassák a macskát.

Ferihegyre érve a hátsó fertály már olyan hangerőre kapcsolt, hogy az útleveleket ellenőrző magyar határőrök is kijöttek a bódéból. „Ja, ti vagytok azok?” nyugodtak meg. „Menjetek csak.” – s azok útlevél-ellenőrzés nélkül léptek be az országba. Az én vörösbőrű útlevelemet oroszos arcom ellenére elkérték, talán mert gyanúsan józan voltam. Meg is lepődtek, mit kerestünk ezen a gépen, de azért okvetetlenkedés nélkül beengedtek minket szülőföldünkre.

Ekkor vett erőt a nyugtalanság Muszkán, aki addig Kata pulóvere alatt aludt, úgyhogy mint várandós anyát előzékenyen egedték át mindenütt. Kata hasáról átment a hátára, aztán elkezdett felfelé kapaszkodni, s mire a vámhoz értünk, szinte előbújt, már-már alányávogva halálos ítéletét. A vámos talán még észre is vette, ahogy kidugja a fejét Kata nyakában, de valószínűleg lehetetlennek ítélte, amit látott, s rezzenéstelen arccal ült tovább, mialatt elvonultunk előtte. Aztán Musza visszahuppant, erőt gyűjtve ahhoz, hogy a taxiban majd a hátsó ülésről ugorjon a sofőr nyakába.

Amikor odahaza először kiengedtük a kertbe, egy percig habozott, aztán nekifutásból felszaladt a negyven méteres jegenyefára.