Urbinói helyek

Urbino, Bar Victoria a Santa Lucia városkapunál (a Bramante utca végén). Nagy Sára fotója.

Egy város meglátogatását az teszi számomra teljessé, ha találok benne olyan otthonos helyet, ahol leülhetek egy időre. Nem kell ennek étteremnek lennie: lehet egy lépcső, egy kút, egy pad, ahol egy darabig nyugodtan időzve befogadhatom a várost. Ez a hely lesz az otthonom abban a városban amíg ott vagyok, s utána is, emlékeimben.

Nem kell étteremnek lennie, de fölséges érzés, ha sikerül olyen éttermet találni, amely alkalmas rá, hogy ilyenfajta otthonná váljon. Olyat, amelyik természetes és személyes hangulatával, egyszerű berendezésével, a pult fölött és a falakon felhalmozódó tárgyakkal és képekkel, a pincér közvetlen modorával már eleve ilyen otthonosságot és időtlenséget áraszt. Ahová a környékbeliek járnak a konyha és a társaság kedvéért.

Nem vagyok gourmand, úgyhogy ha sikerül ilyen helyre találnom, az már nem is aggaszt, milyen lesz a konyhája. Igazán autentikus helyen a szakács sem lehet rossz, pláne ha a helyi közönség tényleg oda jár. Most azonban, hogy gourmandok társaságában kerestük fel Urbinót, igyekeztem ebből a szempontból is kedvükre valót találni.

Amikor másfél éve itt jártunk, hosszan kerestünk ilyen helyet vacsoraidőben, de nem találtunk. Végül a Raffaello utca végén lévő borkimérésben adtak néhány tippet, lemondóan hozzátéve: „ott már úgysincs ilyenkor hely”. Végül aztán az Angolo Divino pincéjében mégis volt, s nem is volt rossz, de azt gondoltam, következő alkalommal jobb lesz előre felkészülni a város vendéglőiből.

Az imént leírt kategória Olaszországban az osteria (kocsma), trattoria (kifőzde) vagy a taverna (pinceborozó) nevet viseli. Sajnos a tájékozódást nehezíti, hogy az utóbbi évtizedekben sok elegáns étterem is így nevezi magát a hagyományos fíling kedvéért, akárcsak nálunk az ún. „csárdák”. Kiindulásnak azonban megteszi. Összeállítottam tehát az internetről az urbinói vendéglők listáját, előrevéve rajta az ilyen nevűeket, majd egyenként rákerestem említéseikre a nagy blogmotorokon. Feltételeztem, hogy az élményeikről beszámoló turisták megemlítik a szimpatikusnak talált éttermeket. Különösen számítottam a más olasz városokból átrándulók véleményére, akik pontosabban ismerik a helyi sztenderdeket a külföldieknél. És nem is csalódtam. Különféle szerzők különféle nyelvű blogokon az alábbi helyeket ajánlották Urbino falain belül (az egeret a név fölé mozdítva pontosabb információt is olvashatunk róluk):

Természetesen a városban és közvetlen környékén ennél jóval több – körülbelül negyven – étterem van, s nem is biztos, hogy egyikük-másikuk nem jobb a fenti nyolc valamelyikénél. Ez a nyolc csupán abban különbözik a többitől, hogy „internetes referenciájuk” van, míg a többinek nincs, s ezért ha az embernek kevés ideje van – mint most nekünk –, érdemes ezeket kipróbálni.

Ha olvasóinknak bármely más étteremmel vannak jó tapasztalatai, s azokat megírják nekünk, örömmel vesszük fel azokat is a térképre.

Urbino, Taverna degli Artisti, via Bramante 52. Nagy Sára fotója.

A nyolc közül ezúttal a Taverna degli Artistit választottuk. A vendéglő a Bramante utca vége felé található, nem sokkal a városkapu előtt, távol minden üzlettől és étteremtől, s cégére is csak egy lámpás az ajtó fölött és egy szerény kis cégtábla a kirakat üvege mögött. A fenti előtanulmányok nélkül biztosan nem tértünk volna be ide. Így azonban már azt is tudtuk, hogy muszáj előre asztalt foglalnunk, ha egyáltalán lesz még szabad asztal, mire megérkezünk Urbinóba.

És lett. Igaz, már csak fél tizenegyre volt egyetlen asztal. A két félpincehelyiséget – merthogy az utcáról lépcsőn kell aláereszkedni, de a terem túloldalán ablakból lehet letekinteni a városba – csupa diák töltötte meg, talán az Urbinóban jelentős képzőművészeti fakultásról, ami magyarázza is a hely nevét. A másik magyarázatot a vendéglő valamennyi helyiségét díszítő 18. századi freskók adják. Ezek ugyanis, ha az ember közelebbről megnézi, nemrégen készültek eredeti stílusban. Nagyon valószínű, hogy a freskókat is a fakultás diákjai festették, akik talán esténként ették le, amiért napközben megdolgoztak.

Ha így történt, akkor fényes üzletet kötöttek. A Taverna degli Artisti konyhája ugyanis olyan fantasztikus, hogy felülmúl minden más általam ismert olasz éttermet. Több, mint húsz éve járok Olaszországba diákként, tolmácsként, kutatóként és barátlátogatásra, de ennyire kifinomult fogásokat, amelyeket csak a legrafináltabb kínai kínai éttermekéhez tudok hasonlítani, még nem ettem. Mi éppen friss gombasalátát kértünk, chitarrinét (jellegzetes marchei tésztát), diós-vargányás raviolit, bivalytejből készült mozzarellát, amely a boltival szemben elomlott a szájban, mint a piskóta, és fölséges sült báránybordát – de azt hiszem, akármit kértünk volna, ugyanígy lenyűgözött volna minket. A ház bora különlegesen finom, könnyű marchei bor volt, literes üvegben, igazi felüdülés a testes toszkán borok után. Kétszer is rendeltünk belőle, desszertet is kértünk, s a vacsora végén így is kevesebbet fizettünk fejenként 18 eurónál.

S akkor még hátravan hét – vagy a már kipróbált és jónak ítélt Angolo Divinót leszámítva hat – garantált hely a következő alkalmakra. Nem tudom, képesek lesznek-e felülmúlni az Artistit, de abban biztos vagyok, hogy a tesztelésben sok örömünket leljük.


Update. Most fedezzük fel, hogy négy napja Ashley és Jason, az Urbino melletti La Tavola Marche agriturismo tulajdonosai – az előző bejegyzésben említett Giulia barátai – is Urbinóban jártak, ugyancsak az Artistiben vacsoráztak, s megerősítik azt a sejtésünket, hogy a freskók művésztanoncoktól származnak. – Érdekes – és vigasztaló –, hogy bejegyzésük utolsó képe épnek mutatja a városi Raffaello-emlékműnek azt a feliratát, amelyet mi három nappal korábban a puttó jobb kezével együtt félig letörve láttunk.

Urbino

Urbino északnyugat felől nézve. A kép forrása: Home in Rome. Föltétlenül kattintson a képre!

Urbino tényleg ilyen váratlanul, minden átmenet nélkül emelkedik ki a zöld dombok közül a hegytetőn, mint a középkori várak Berry herceg hóráskönyvében. Más középkori olasz városokat modern elővárosok széles sávja veszi körül, de Urbinót Federigo da Montefeltro herceg 15. századi építkezései olyan aránytalanul nagyra szabták, mint a kölyökkutya bundáját, hogy a város azóta sem tudott még teljesen belenőni. Az elmúlt évszázadban ugyan a falaktól északra modern egyetemi negyedet hoztak létre, de az is eltűnik a zöld dombok között, csak a diákok töltik meg elevenséggel a várost a nap minden órájában.


A város fő nézete azonban a délnyugati, ahogyan a Firenze vagy Róma felől érkező utas előtt először felbukkan. Az impozáns kettős torony a közöttük lévő háromemeletes loggiával mintha a város hatalmas főkapuja lenne, monumentálissá növelve a város és a palota arányait. Ez azonban csak jól kiszámított építészeti fogás. A tornyok valójában a hercegi palota hátsó panoráma-ablakait fogják közre, s a palota bejárata az ellenkező oldalon, a főtér felé nyílik. Urbino kifelé reprezentál, de befelé éli a saját életét.


Ez a lenyűgöző város valójában meglepően kicsi. Északról délre tíz perc alatt átsétálhatunk rajta – igaz, visszafelé a hatalmas szintkülönbség miatt legalább kétszer ennyi időre van szükség. A látogató mégis tágasnak és nagynak érzi, mert gazdag, kulturált és eleven, s megvan benne minden, ami a teljességhez kell: jó éttermek, kávézók és enotecák, azaz a helyiek által látogatott borozók, múzeumok és paloták, templomok és oratóriumok a középkor óta működő vallásos társulatokkal, jó könyvesboltok, egyetemi klubok, képzőművészeti műhelyek, gombászegylet, bibliakör és hegymászóklub, botanikus kert és sok zöld park. Mintha kicsinyített modellje lenne minden más olasz városnak, ideális város, amilyennek a reneszánsz óta tekintették, s amilyennek a hercegi palota képtárában – ma Olaszország egyik legelőkelőbb múzeumában – őrzött Piero della Francesca-ideálkép ábrázolja.

Bill Storage fotója

A város legkiemelkedőbb műemléke természetesen a Palazzo Ducale, amelyet Federigo herceg – Mátyás király reménybeli hadvezére – az 1400-as évek második felében építtetett több egymást követő, Firenzében tanult kiváló mesterrel, s amely ilyenformán nemcsak hogy az első Firenzén kívüli reneszánsz építészeti alkotás, de egyszersmind a legszebb reneszánsz palota is. Barátom, Farbaky Péter, a quattrocento egyik legkiválóbb magyarországi kutatója mutatta ki, hogy ez a palota adta a legtöbb ötletet Mátyás király egykori budai palotájához, a gyönyörű földszinti árkádsortól a studiolón át a – marchei illetve budai – dombokra néző, s azokkal vizuálisan eggyéolvadó függőkertig.


Raffaello szülőházának könyvesboltja az urbinói helytörténeti irodalom leggazdagabb forrása. Az Urbino történetével foglalkozó munkák nagy száma egyaránt jól szemlélteti a város öntudatát és a helytörténeti műhely életerejét. A művek egy részét az a Carlo Bo (1911-2001) kritikus, francia irodalomtörténész, szenátor és egyetemi rektor jegyzi, akinek nevét ma az urbinói egyetem viseli. A bőséges kínálatból Franco Mazzini nagy Urbino-monográfiáját, Franco Negroninak az urbinói házakat és palotákat bemutató katalógusát, Pepi Merisiónak Carlo Bo és Ermete Grifoni leírásaival kísért fotóalbumát, és az Urbinóból származó Albani-pápa, XI. Kelemen két bíborosának Urbino-leírását vettük meg itt, amelyeket majd a maga idejében a blogon is bemutatunk.

A városról írott egyetlen angol nyelvű munkának, June Osborne szép fotókkal illusztrált könyvének nagy részét a Google-könyvtárban is olvashatjuk. De különös módon az interneten nem sok egyebet találni Urbinóról. Olaszul csak néhány sommás műemlék-listát, más nyelven annyit se. Az internet csak azt tükrözi, amit Marchéban utazva a valóságban is látunk: hogy a tartományt még nem fedezte fel a turizmus, nem úgy, mint a hegy túloldalán fekvő Toszkánát. Érdekes módon csupán amerikai lapokban és blogokon találni néhány igazán értő ismertetést a városról és környékéről: Christopher Solomontól a Times-ból, a kansasi David VanderVeldétől, a washingtoni Anne & Kirk Woodyardtól, vagy az Independent vasárnapi mellékletéből. Az utóbbi szerzője, aki akkurátusan óráról órára leírja itt töltött napját, ugyanabban a szállodában lakott, amelyben mi is: az Albergo Italiában.


Az Itália Szálló recepcióján – a háttérben a Carlo Bo-emlékkonferencia plakátjával – egy 1934-es képeslap hirdeti, hogy már akkor is a város patinás szállodájának számított. Ugyanakkor ha nem panorámás szobát kér az ember, akkor különös módon ez a város egyik legolcsóbb szállodája. A belső udvar árkádjai alatti reggelizőből épp arra a helyre látunk rá, ahonnét előző naplementekor a délnyugati összképet készítettük a városról. Furcsa érzés rajta lenni saját képünkön.


De aki nem csak fél napot tölt itt, mint most mi, az azt is megteheti, amit mi már régen szeretnénk: hogy a város körüli hegyekben egy agriturismo-ban, szállodává alakított régi magányos tanyaházban száll meg néhány napra. Olaszország-szerte sok ilyen hely van, de Marchéban különösen sok. A szállás jóval olcsóbb, archaikusabb és talán személyesebb is, mint a városban, a környék is gyönyörű, csak annyi kell hozzá, hogy az ember hajlandó legyen késő este, vacsora után végigautózni a városból odáig vezető néhány kilométernyi kanyargós hegyi úton. Ilyen például a Colcello, a Cà Gnoni, a Girfalco („Sólyomröptető”, ahol solymászatot is lehet tanulni, s amelynek innen átvett képét illesztettük be e bekezdés fölé), vagy a Locanda della Valle Nuova, amelynek fiatal tulajdonosnője, Giulia szüleivel húsz hektáron ökogazdálkodást folytat, helyismereti könyvtárat tart fenn a vendégek számára, gyapjúfestő tanfolyamot szervez, és angol nyelvű blogot ír a környék nevezetességeiről és eseményeiről. A környékbeli majd száz ilyen hely lapjait végignézni önmagában is hatalmas utazás.

Szecsuán

Amikor ezt írom, a szecsuáni földrengés halálos áldozatainak számát már 70 ezerre becsülik, a sebesültekét félmillióra. Ötmillió ember vesztette el az otthonát, a vidéken élők tömegesen indultak meg a városok felé. Közel négyszáz víztározó gátjai megroppantak, a heves esőzések következtében újabb katasztrófák várhatóak.

Tegnap, ma és holnap háromnapos gyászt tartanak Kínában és a külföldön élő kínaiak körében.

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a magyar megélhetési pártok egy része jó ízléssel éppen ezt az időpontot találta a legmegfelelőbbnek arra, hogy indítványozzák: a magyar parlament – a világon egyedül – ítélje el a kínai kormány tibeti aggresszióját. Hogy mennyire indokolt ez a jelenlegi, nagyon bonyolult tibeti helyzetben – amelyről majd még szeretnék írni –, hogy valóban segíti-e a tibetiek ügyét, nem pedig, épp ellenkezőleg, ront-e azon, hogy mennyire pótcselekvés ez és mi mindent lehetne valóban tenni Tibetért, hogy hatékony-e egyedül, s nem más országokkal diplomáciai szövetségben belevágni ilyesmibe, hogy mért is épp ebben az ügyben állunk ki, mikor minden másban derekasan hallgatunk, hogy mennyire megrontja kapcsolatainkat Kínával és mekkora kárt okoz majd az országnak, s hogy emberséges-e mindezt a másik gyásza közepette tenni, és milyen jogos reakció várható erre a másik részéről – mindez nem érdekli ezeket az urakat, akik számára ez kizárólag belpolitikai húzás. Éppolyan drága és éppolyan mélyen cinikus húzás, mint a harmincmillió román munkavállalóval való fenyegetés, a felelőtlenül felvetett és felelőtlenül elszabotált december 5-i népszavazás tragédiája, a „nem értek a focihoz”, a fasizmussal való riogatás és a többi, ami együttesen sodor az elkerülhetetlen katasztrófa felé. *

„A szecsuáni földrengés túlélőinek szeretnék adományt tenni.” A kínai konzulátus alkalmazottja döbbenten néz. „Maga magyar?” Aki Szecsuánnak adományt tesz, az nem lehet más, csak kínai, hiába hosszú az orra, mint az ördögöknek. „Tui, xiongyaliren.” „A kormánytól van?” „Dehogy. Magánember vagyok.” A fiú szélesen elmosolyodik. „Ott az az ajtó, a háta mögött jobbra. Jöjjön be.”

Odabenn a konzulasszony és két másik nő pénzt számlálnak, a magyarországi kínaiak adományait. Múlt péntekig százötvenezer dollárt adtak össze, és még folyamatosan gyűlnek a továbbiak. A lengyel kormány százezret adott Kínának. A szaúdi sejk ötvenmilliót. Magyarország neve nem szerepel a kimutatásokban. Zhen azt mondja, a kínai cégek és magánemberek idáig hatvanötmilliárd dollárt gyűjtöttek össze, és egymást érik a segélykoncertek, ahol tömegek igyekeznek minél többet adni nélkülöző honfitársaiknak. Így néz ki egy nemzet. „Magyarok közül sokan adtak?” kérdezem a konzulnőt. „Maga a legelső.” „Biztosan nem nagyon mondják be a hírekben”, teszi hozzá mentegetésül.

Ezt a pénzt eredetileg egy tibeti kisfiú taníttatására szántuk, de elveszítettük azt az embert, aki a biztosítéka volt annak, hogy a pénz a megfelelő helyre jut. Különös, hogy most Szecsuánnak egy olyan részére megy, ahol sok milliós tibeti kisebbséget is sújtott a katasztrófa. Talán épp egy másik tibeti kisfiúhoz.

Palma udvarai

Palma de Mallorca a belső udvarok városa. Az óváros többé-kevésbé máig megőrizte zegzugos arab utcaszerkezetét, amely keleti szokás szerint a házak belső udvaraiba szorította vissza a szűk utcákról a közéletet. Ezekben az udvarokban, amelyek egészen a huszadik századig, a turizmus megindulásáig nyitva álltak az utcára, zajlott a születéstől az esküvőkön és összeesküvéseken, adásvételeken és nézeteltéréseken át a halálig egy-egy szomszédság teljes nyilvános élete, a mediterrán ember életének nagyobbik része.


Pedro de Montaner és Manuel Oliver új, nagy könyve, a Patios de Palma nagyjából százhúsz belső udvart leltároz fel a belvárosból – és a harmadik kötet még meg sem jelent. Szívesen kötnék be ide linket, de az interneten szinte címét sem találni. A palmai patiók első átfogó katalógusának furcsasága, hogy – mintha csak kézirat volna – egyedül ott lehet tanulmányozni, ahol tárgyát: Palmán. Jól mutatja ez Mallorca mindmáig továbbélő kulturális zártságát.


A Portal Forà kulturális egyesület az udvaroknak szentelt oldalán közel százötven udvart számlál össze és térképez fel, nagy részüket illusztrálva is, több, mint 400 fotóval és 360º-os montázzsal. A palmai önkormányzat az ötven legfontosabbat áttekintő térképen mutatja be képpel és négynyelvű rövid leírással, egy másik oldalán hoszabb leírással (itt kattintani kell a leírások alján lévő szemecskére a képhez), egy harmadik oldalán pedig egészen rövid útvonallal. Folyóiratok is ajánlanak különféle útvonalakat a legszebb udvarok bejárásához.


Ezekben az udvarokban, amelyek legtöbbjének saját ciszternája van – hatalmas kincs a száraz szigeten – szó szerint megérthetjük Ibn al-Labbânának, a 11. századi arab Mallorca – Medina Mayurqa – költőjének azt a versét, amelyet nemrégen fordítottunk: „Kútjainak vize olyan, akár a bor / és udvarai mint a serlegek.”


„Quelques maisons présentaient les dispositions fantaisistes de l’architecture mauresque – ce qui tient à ce que les Arabes ont habité l’île pendant une période de quatre cent ans. Les portes entrouvertes laissaient voir des cours centrales, des patios, des cortiles, entourés de légères colonnades, le puits traditionnel surmonté de son élégante armature de fer, l’escalier à révolutions gracieuses, le péristyle orné de plantes grimpantes en pleine floraison, les fenêtres avec leurs meneaux de pierre d’une incomparable sveltesse, doublées parfois de moucharabiehs ou de miradors à la mode espagnole.”

„Egyes házak a mór építészet fantáziadús formáit mutatták, hiszen az arabok egykor négyszáz éven át lakták a szigetet. A kitárt kapukon át könnyed oszlopokkal körülvett belső udvarokat, patiókat lehetett látni, hagyományos kutakat vasból készült elegáns kútkoronával, kecses ívű lépcsőket, pompásan virágzó kúszónövényekkel befutott árkádokat, összehasonlíthatatlan szépségű faragott kőkeretes ablakokat, amelyek némelyikét moucharabie vagy mirador, azaz kikönyöklő is díszítette spanyol mintára.”

Jules Verne, Clovis Dardentor, 1895, 6. fejezet. (A magyar kiadásból kimaradt, a regény összes többi leíró részletével együtt.)

Entre chien et loup

Gyűlöljük a titokzatosságot, amely többet sejtet, mint amennyit valójában takar. Ezért bárdolatlanul megmagyarázzuk, hogy a cím szó szerint annyit tesz, „kutya és farkas között”, átvitt értelemben pedig a hajnali szürkületnek azt a percét jelenti, amikor

minus abnuerit noctem desisse viator,
Quam coepisse diem.

tudja a vándor e percben már, hogy vége az éjnek,
ám még nem bizonyos, hogy virrad az új nap.

Silius Italicusnak ezt a két sorát még a 90-es évek elején fordítottam magyarra, amikor már többé-kevésbé tudtuk, hogy az éjszaka véget ért. Hogy az új nap még nem virrad, hogy húsz évet és majd ennél is többet kell kibekkelnünk farkas és kutya között, azt még nem tudtuk. De ez a két sor, ennek a senkiföldje-pillanatnak a rettenete azóta is szüntelenül a fejemben jár.

* * *

Az andalúziai arab költészet újra meg újra elénk állít egy felejthetetlen képet, amely már jóval azelőtt az emlékezetünkbe vésődött, mielőtt tudtuk volna, hogy Emilio García Gómez külön tanulmányt szentelt neki. Ezek a versek újra meg újra azt hangoztatják, hogy a hajnal akkor választja el egymástól a szerelmeseket, amikor a szeretett nő ékszereinek színe hirtelen hideggé válik. A hajnal nyers, hideg színe jelzi, hogy eljött a perc, amikor új életet, vagy – alázatosabban – új napot kell kezdenünk. Különösen paradox gondolat ez. A hajnal, az új nap a hideg és a halál jeleivel köszönt ránk. Újra meg újra ez a metafora nyomja rá a bélyegét a diktatúrából a demokráciába – vagy ki tudja, mibe – való politikai átmenetre.

* * *

Maga az alba – „hajnal” – szó is, nyílt magánhangzóival, mélyen belülről sugárzó fehérségével és múlékonyságával, körvonalazhatatlanságával és ezüstös horizontjával a hirtelen beköszöntő hideg leheletét árasztja. Ennek a szónak a jegyében születik meg a spanyol irodalom. Az albadák, a bennük megénekelt félbeszakított álmok és egyszersmind hódítások. A hideg vizű forrásokkal, szarvasokkal, a szélbe kiakasztott ingekkel, sietős vagy félbemaradt ölelésekkel teli jarchák, zéjelek, cantigák, villancicók, estribillók, egészen Keresztes Szent János Cántico espiritual-jának „adónde te escondiste, amado, y me dejaste con gemido” („hová rejtőztél el, szerelmem, elhagyva engem sírás közepette”)-jéig, vagy a Lope de Vega legjobb darabjaiban felhasznált népdalokig: „Si os partiéredes al alba, / quedito, pasito, amor. / No espantéis al ruiseñor.” („Ha hajnalban kelsz útra / édesem, szerelmem, kicsikém / Fel ne riaszd a fülemülét.”) Az olykor boldog, ám jóval többször hirtelen véget érő hajnali virrasztások világa, amelyet a sietség, a veszteség és – nagy ritkán – a remény jellemez.

Ezt az évszázados hagyományt követi a még predemocrática, s ezért mélyen bizonytalan Spanyolország „nem hivatalos himnusza” is, amelyet Luis Eduardo Aute alkotott meg Al albá-jában a 70-es évek végén.

Ma éjjel, ezekről a tapasztalatainkról és éveinkről beszélve szépen egymásra simultak a spanyol Átmenet és a kelet-európai rendszerváltás körvonalai.

HAJNALBAN Luis Eduardo Aute verse és zenéje Mondtam neked, szerelmem, hogy félek a hajnalhasadástól. Nem tudom, miféle csillagok ezek, hogy olyan fenyegetően morajlanak, s miért véres a holdsarló pengéjének éle. Érzem, hogy az éjszaka után újabb, hosszabb éjszaka jön, magamhoz akarlak szorítani, nagyon közel magamhoz, szerelmem, hajnalban. Hajnalban, hajnalban, hajnalban, hajnalban, hajnalban, hajnalban, hajnalban, hajnalban. Gyermekeink, akik meg sem születtek a csatornákban rejtőzködnek, ők falják fel az utolsó virágot. Mintha megsejtették volna, hogy éhínséget hoz a közelítő nap. Érzem, hogy az éjszaka után... (stb.) Hallgatag keselyűk ezrei terjesztik ki csöndben szárnyukat, de te ne törődj, szerelmem, ezzel a hangtalan tánccal, a halottak átkozott táncával, a holnap porával. Érzem, hogy az éjszaka után... (stb.)

AL ALBA Letra y música de Luis Eduardo Aute Si te dijera, amor mío, que temo a la madrugada... No sé qué estrellas son estas que rugen como amenazas, ni sé qué sangra la luna al filo de su guadaña. Presiento que tras la noche vendrá otra noche más larga, quiero tenerte muy cerca, amor mío, al alba. Al alba, al alba, al alba, al alba, al alba, al alba, al alba, al alba. Los hijos que no tuvimos se esconden en las cloacas... Comen las últimas flores. Parece que adivinaran que el día que se avecina viene con hambre atrasada. Presiento que tras la noche... (etc) Miles de buitres callados van extendiendo sus alas... No te destroce, amor mío, esta silenciosa danza, ¡Maldito baile de muertos, pólvora de la mañana...! Presiento que tras la noche... (etc)

* * *

Mennyivel határozottabb, bizakodóbb az iráni Mehdi Akhavan Sales verse, mennyivel olyanabb, amilyennek mi szerettük volna látni magunkat. Soheil Nafissi zenéjének (2005) és klipjének minden ügyetlenségével együtt is. „Különös, hogy ilyen kemény vers ez ilyen lácsú dallammal”, mondja Kata. Igen. Mintha Okudzsavát hallanánk a négy akkordjával. Ahogy meg a gyönyörű perzsa lány feltűnik benne, az egyfelől leplezés, mintha szerelmes vers volna, másfelől a lány arca, égő piros kendője, a kendő alól kibukkanó haja, egész magatartása lázadás. Ez a kicsi lázadás is elég a maga közönségének, hogy értse a nagyot, mint nekünk harminc-negyven éve.

ÉJSZAKÁK ÉS ÜSTÖKÖSÖK Mehdi Akhavan Sales verse Soheil Nafissi zenéje A sötétség elleni lázadásról beszél a hajnal Az éjszaka elmúlt és a hajnalhasadással beszél a hajnal A sötétség báránya elhagyta a pásztor csillagát A lázadóról és az eltávozottról beszél a hajnal. A rozsda lassan keresztülette az éjszaka pajzsát, A kivont kardokról beszél a hajnal A reggel szürke ligetének felperzseléséről beszél a fáklya-hordozó hajnal. A csillagokról, a titkokról, az éjszaka kacérságáról, a hallott és a látott dolgokról beszél a hajnal A sötétség vége előtt lehullt csillagokról beszél és a leplekről, melyeket lerántottak, a hajnal. Hová tűnnének a színek, hogy is lehetne hogy a sápadt arcokról beszéljen a hajnal? A remény kórusának vezetője ő, a sötétség elleni lázadásról beszél a hajnal.

شهاب‌ها و شب‌ها شعر مهدی اخوان ثالث موسیقی سهیل نفیسی از ظلمت رمیده خبر می‌دهد سحر شب رفت و با سپیده خبر می‌دهد سحر از اختر شبان رمه شب رمید و رفت از رفته و رمیده خبر می‌دهد سحر زنگار خورد جوشن شب را به نوشخند از تیغ آبدیده خبر می‌دهد سحر باز از حریق بیشه خاکسترین فلق آتش به جان خریده خبر می‌دهد سحر از غمز و ناز و انجم و از رمز و راز شب از دیده و شنیده خبر می‌دهد سحر بس شد شهید پرده شبها شهاب‌ها وان پرده‌ها دریده خبر می‌دهد سحر آه آن پریده رنگ چه بود و چه شد کزو رنگش ز رخ پریده خبر می‌دهد سحر چاووش‌خوان قافله روشنان امید از ظلمت رمیده خبر می‌دهد سحر

U.I. Salesnek ezt a versét később részletesebb kommentárral is lefordítottuk. Itt olvashatják.

Valencia

Tegnapelőtt egy rázkódó szárnyú kisgéppel, amelyet a valenciai önkormányzat üzemeltet, átrepültünk Valenciába. Az ottani képzőművészeti egyetem hívott meg, hogy tartsunk előadást – megszokhatatlan spanyol nevén intervención, s valóban intervenciósokként ültünk ott a duhogó motor fölött a tejszerű ködben – a Studiolum elektronikus kiadványairól az Imagen y Conocimiento – Tradición artística e innovación tecnológica című ötnapos konferencián. A fiatal szervezők nagyon kedvesen fogadtak, s a két nap során megismertettek a helyi egyetemisták legfelkapottabb éttermeivel, a hallgatóság pedig nagy érdeklődéssel kérdezett, főleg kiadványaink forrásairól és a feldolgozás szoftveres hátteréről. De azt hiszem, nekünk használt a legtöbbet, hogy két óra alatt áttekinthettük a Studiolum elkészült és folyamatban lévő összes projektjét. Mi magunk is megilletődtünk, hogy mi mindent megcsináltunk már. Teljesen megjött az önbizalmunk, és nagy várakozással tekintünk a jövő elé.


Egy másik tervünk is volt Valenciában. A spanyol emblémáskönyvek hamarosan megjelenő összegyűjtött DVD-kiadásában ott lesz Marco Antonio Ortí valenciai jegyző emlékkönyve is, amelyet a város 1640-ben adott ki a móroktól való visszafoglalás négyszázadik évfordulóján rendezett ünnepségekre. A könyvecske részletesen leírta az egész várost átfogó hatalmas felvonulás ünnepi építményeit és díszleteit, hogy a résztvevők – akik már az ünnepség előtt megvásárolhatták vagy protokoll-ajándékként megkapták – világosan értsék a város történetét és a visszafoglaló Jakab király erényeit bemutató bonyolult allegorikus programot. E leírás és egy korabeli képes Valencia-térkép segítségével szerettük volna végigjárni a teljes útvonalat, hogy a kiadás mellett fotókkal is bemutathassuk mostani állapotát, amely – az egykori dekorációkat leszámítva – nem sokat változott a négyszáz évvel ezelőttihez képest.

Tomás Vincent Tosca, Valencia térképe (1704), a katedrálist és környékét
ábrázoló részlet. A számok magyarázatát egy következő
bejegyzésben adjuk majd meg, ahol a
felvonulás teljes útvonalát
közzétesszük.

Az előadást követő hosszú beszélgetés és ünnepi ebéd azonban nem sok időt hagyott nekünk. Mindössze egy óránk maradt a mallorcai gép indulása előtt. Éppen csak a katedrálist és a főteret tudtuk körbejárni, ahonnét annak idején a díszmenet elindult. Kárpótlásként most is épp egy nagyszabású Mária-ünnepre készültek. A székesegyházban kórusok próbáltak, nagy tömeg gyülekezett a hat órakor kezdődő ünnepi misére, odakinn darus kocsiról virággömböket aggattak, felvonulás és tűzijáték készülődött. Ha az egykori útvonalat nem is járhattuk be, legalább az egykori hangulatot átérezhettük.


Valencia egyébként is különösen eleven város. Egyebek mellett tele van igazán ötletes kortárs épületekkel és köztéri szobrokkal. Ott vannak például a főtér mellett néhány méter mélyen feltárt római falak, amely fölött üveglapon víz folyik, annak remegésén át lehet letekinteni a múltba, Atlantisz egy darabjára. Vagy ott van a városon át kígyózó egykori folyó kiszáradt medre, amelyet végig díszparkká alakítottak, öt méterrel a városi forgalom szintje alatt, hogy bárki alámerülhessen egy időre a csönd folyójába. A rengeteg hasonló ötletben különösen megkapó a kivitelezés természetessége és mértéktartása. Ausztriában egy-egy ilyen ötletről hét bőrt lehúznának, szájbarágnák, kíméletlenül geget csinálnának belőle.


És még valami: a csizmák. A lányok a legnagyobb melegben is majdnem térdig érő hosszú csizmákat viselnek. Ilyet Spanyolországban még sehol sem láttam, csak Olaszországban. Ott azonban a csizmák finom, természetes színű drága bőrökből vannak, míg itt a legkülönfélébb élénk színekkel hívják fel magukra a figyelmet, a zoológiailag kizárt ragadozó-mintáktól a fröccsöntött műanyag-színekig. Különös, de nem mutatnak rosszul a kísérleti építészet és a kortárs térplasztikák előterében.

La Real

Elkészültünk a mallorcai La Real kolostor ősnyomtatványainak DVD-katalógusával, amely a kötetek leírása mellett teljes facsimiléjüket is tartalmazza. Az első példányt holnap viszem Mallorcára. A hétvégén mutatjuk be a kolostor könyvtárában, s ha elnyerjük a nihil obstatot, már a jövő héten felrakjuk a Studiolum szájtjára.

A Studiolumban elsősorban teljesen feldolgozott – átírt, jegyzetelt, többnyelvű, keresztül-kasul linkelt – kiadásban adunk ki régi könyveket. Ezek nyomán azonban egyre gyakrabban kérnek fel minket olyan együttműködésekre is, ahol kéziratok, kódexek, régi könyvek, metszetek, fotóarchívumok jegyzetekkel kísért facsimile kiadásait kell elkészítenünk DVD-n vagy interneten. Így kezdtünk hozzá több más folyamatban lévő projekt mellett a Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtár kódexeinek kiadásához, a Magyar Tudományos Akadémia különgyűjteményeinek (1, 2, 3, 4, 5) publikálásához, a Ráday Református Könyvtár ősnyomtatványainak és barokk kötéseinek dokumentálásához, a mallorcai Santacilia-család reneszánsz levéltárának feldolgozásához, s most a La Real katalógusához is.

Ősnyomtatványt kiadni látszólag nem olyan szenzációs dolog mint csupán egyetlen példányban létező kéziratot. Valójában az ősnyomtatványok – az 1500 előtt nyomtatott könyvek – ugyanolyan különlegesek. Túl azon, hogy minden kiadvány csak néhány példányban maradt fenn, minden egyes példányt egyedivé tesznek a kézzel végzett „utómunkálatok”, a festett iniciálék, színezett metszetek, de mindenekelőtt a rendkívül izgalmas kézírásos kommentárok és kiegészítések, amelyek különösen bőségesen találhatóak a La Real köteteiben.


A Santa María de La Real ciszterci kolostor az egykori mallorcai városfalon kívül fekszik, a Camí dels reis – a „Királyok Útja” – mentén. I. Hódító Jakab király és felesége, a magyar Jolánta, II. András lánya alapították 1229-ben, miután a király visszafoglalta Mallorca szigetét az araboktól. A kolostor „La Real” nevének vitatott eredete jól mutatja Mallorca hagyományainak sokszínűségét. Egyesek szerint a „királyi” alapításból származik, mások szerint viszont az arab „al-arriat” szóból, amely pusztán kertet jelent, a kolostort máig körülvevő hatalmas olajfaligeteket, amelyeket kétezer év óta most ér először komoly fenyegetés: az erőltetett urbanizáció.

A kolostor egykori könyvtára mellett arról híres, hogy megtérése után ide vonult vissza Raimundus Lullus (1232-1315) királyi udvarmester és trubadúr, majd filozófus és misztikus, a kombinatorika atyja és a katalán irodalom első mestere, aki észak-afrikai útja után azt tanácsolta a pápának, hogy keresztes hadjáratok helyett imádsággal és arab iskolák létrehozásával kezdjen hozzá a muszlim világ megtérítéséhez: ennek következménye volt az első keleti tanszékek alapítása Oxfordtól Párizsig. A hagyomány szerint a kolostor könyvtárában szerezte teológiai és filozófiai ismereteit, s halálakor kéziratait is a könyvtárra hagyta.


De nem kevésbé nevezetes a kolostor történetében, hogy itt tartotta esküvőjét Wang Wei, a mallorcai föníciaiak leszármazottja Anával, a korai középkorban betelepült arab család leszármazottjával. Mallorca szigetén így rétegződnek egymásra a hagyományok. Amit a tenger idehozott, az már itt marad.

Beugratós

Barbara Reynolds friss Dante-életrajzát fordítom. (Angolul nagyrészt olvasható itt, magyarul a karácsonyi könyvvásárra jelenik majd meg az Európánál). Nagyon jó könyv. Szerzője, aki egész életében Dantét kutatta és fordította – erről majd még szeretnék írni néhány megkapó részletet egy következő bejegyzésben –, kilencvenkét évesen határozta el, hogy „még egyszer végigolvassa Dante valamennyi művét, függetlenítve magát minden előfeltevéstől”, s ennek alapján „olyan képet vázol fel Dantéról, a költőről, a politikai gondolkodóról és az emberről, amilyet korábban még senki sem készített róla.” Sikerült neki. Olasz szakos hallgatóként a három évnyi „lectura Dantis” során nem tanultam annyit Dantéról, mint ebből a könyvből. Ez persze nem nagy dicséret annak fülében, aki ismeri a pesti olasz tanszék színvonalát, de azért számukra is szédítő minőségi ugrás lesz, hogy mostantól legalább egy jó könyv lesz, amit elolvassanak az öt év alatt.

Különösen nagy – és ritka – teljesítmény, hogy a könyv egyszerre élvezetes szakértők és nem szakértők számára. Röviden és érthetően mutatja be a reménytelenül bonyolult korabeli itáliai belpolitikát – amely alapvetően befolyásolta Dante pályáját és írásainak tartalmát –, a szerző életét és gondolatvilágát, s a Színjáték szinte követhetetlen útvonalát és epizódjait. Aki ezt a könyvet elolvassa, már könnyű szívvel vág neki a Színjátéknak. Többé nem riasztja el a ki nem mondott nevek és meg nem nevezett események fojtogató sötét erdeje, hanem mindezeket világosan átlátva teljesen átadhatja magát a mű irodalmi és emberi finomságainak, amelyekre egyébként Reynolds lépten-nyomon felhívja a figyelmet. Ugyanakkor, mint ő maga írja, „szinte minden egyes fejezet új gondolatokat és új megfigyeléseket tartalmaz, amelyek egy része gyökeresen új, és ellentmond a jelenlegi tudományos közmegegyezésnek”. Ezek némelyike megkérdőjelezhető ugyan – későbbi bejegyzésekben még visszatérek rájuk –, de többségük teljesen megalapozott, és valamennyi gondolatébresztő.

A Pokol kilencedik köréről szóló fejezetet fordítva egy pillanatra azt hittem, talán én is gyarapíthatom az új megfigyelések sorát. Dante és Vergilius itt érnek a Pokol fenekére, a földgolyó középpontjába, ahol Lucifer, a démonok királya személyesen kínozza a legnagyobb bűn elkövetőit: azokat, akik elárulták jótevőiket. Ezek közül a három legfőbb Júdás, Brutus és Cassius, akik Krisztust, illetve az Istentől rendelt császárságot árulták el, s akiket Lucifer saját szájával marcangol időtlen időkig.

Suloni Robertson: A Pokol kilencedik köre.
Fölül a négy toszkán áruló, akikkel Dante szóba áll,
alul a háromarcú Lucifer marcangolja Júdást, Brutust és Cassiust.

Vergilius így mutatja be a három figurát Danténak:

„Quell’anima là sù c’ ha maggior pena”, disse ’l maestro, „è Giuda Scarïotto, che ’l capo ha dentro e fuor le gambe mena. De li altri due c’ hanno il capo di sotto, quel che pende dal nero ceffo è Bruto: vedi come si storce, e non fa motto!; e l’altro è Cassio, che par sì membruto.” „Fenn akit legjobban gyötör a Sátán” – szólt költőm – „Júdás, az Iskarióti. Feje benn van, lába kilóg a száján. A másik kettő, kiknek feje lóg ki: az Brutus – a fekete szájból ez csügg, ládd, hogy nyújtózik, s nem akar szót se szólni. Meg Cassius: nézd azt a vastag testűt.”

Reynolds brit realitásérzéke nem állja meg, hogy egy gyakorlati megjegyzést ne fűzzön ehhez a leíráshoz:

Lucifer hatalmas termetéből, amelyet Dante útmutatása alapján több, mint négyszáz méter magasnak becsülnek, körülbelül fele a jég fölé magasodott, azaz három feje legalább kétszáz méterrel tornyosult Dante saját feje fölé. Ezen a ponton a realisztikus leírás és a költői képzelet konfliktusba kerül egymással, hiszen ekkora távolságból és ilyen sötétben lehetetlen volna megítélni, hogy Cassius tömzsi termetű.

Belém azonban belémhasít a felismerés. Hallgatag Brutus… kövér Cassius… várjunk csak. Hiszen nem is kellett ezt látnia Danténak, anélkül is tudhatta Plutarkhoszból. Vagy nem a Párhuzamos életrajzokban mondja Julius Caesar, hogy nem fél a vidám és kövér Cassiustól, hanem inkább a hallgatag és komor Brutustól? S ha így van, hogyhogy nem figyelt fel erre éppen Reynolds, amikor Shakespeare szó szerint megismétli ezt a mondást a Julius Caesarban?

Miközben előkeresem Plutarkhoszt és Shakespeare-t, az is belém villan: hiszen Plutarkhoszt csak a 15. században fedezték fel újra, s csak a 16. század közepétől fordítják. Shakespeare Thomas North 1579-es regényes angol fordításában olvasta, amely Jacques Amyot bőbeszédű 1559-es francia fordítása alapján készült. Hogy ismerhette ezt Dante? Csak nem ugyanolyan látnoki megérzésről van szó, mint amilyennel a felfedezések kora előtt kétszáz évvel leírta a déli égbolton látható Dél Keresztjét?

A látomás egy percen belül szétfoszlik. A Shakespeare-idézet helyesen így szól:

Tedd, hogy kövér nép foglaljon körül, És síkfejű s kik éjjel alszanak. E Cassius ott sovány, éhes szinű; Sokat tünődik s ily ember veszélyes. Mért nem kövérebb? Bár nem félem őt, S mégis, ha nevemhez férne félelem, Nem ösmerek, kit inkább kellene Kerülnöm, mint e fonnyadt Cassiust.

Van itt Cassius, és van itt kövérség, van hallgatagság és mindjárt lesz Brutus is, csak éppen… nem úgy.

Mint a viccben, hogy mi a villa németül: Gabel, hol zavarodtak össze a nyelvek: Bábel, ki ölte meg Káint: Ábel. Ööö… vagyis…

A blog egyik nagy előnye a tudományos publikációhoz képest, hogy nemcsak azokról a felfedezésekről lehet beszámolni benne, amelyek igaznak bizonyultak, hanem azokról is, amelyek csupán intellektuális gyönyörűséget okoztak, ha csak egy percig.

Társalgás

Beszéljen lassabban.
Az igazat mondja.
Ha nem tudja, mondja azt: „nem tudom”.
Nem igaz, hogy nem tudja.
Hallania kellett.
Látnia kellett.
Hazudik.

A kulturális antropológia történetének fontos állomása, s az alkalmazott antropológia születésének hőskora volt, amikor Pearl Harbor után az amerikai antropológusok a kormány megbízásából sorra állították össze és adták ki a „Pocket Guide” könyvecskéket, amelyek a meghódítandó csendes-óceáni szigetek etikettjére és a helyi lakossággal való érintkezésre készítették fel az amerikai hadsereg katonáit. Épp ezekben a napokban jelenik meg az antropológiának erről a fordulatáról David H. Price kiváló könyve (amelyet persze még nem olvashattam, s a jelzőt csak a neten olvasható mutatványok és a szerző korábbi írásai miatt előlegezem meg neki), amely egyszersmind a szociális antropológusoknak Amerika jelenlegi iszlám-keleti háborúiban vállalt kétes szerepére is kitér.

Dobd el a fegyvert.
Fel a kezekkel.
Feküdj.
Ne beszélj.
Maradj csendben.
Ha nem maradsz csendben, megöllek.
Vissza!
Fordulj meg!
Fordulj erre!

Különös, hogy bizonyos helyzetekben a magázás még a nyomtatott ukáz szerint is tegezésbe vált át. Nem is tudom, lehetséges-e egyáltalán olyat mondani bármilyen nyelven, hogy „ha nem marad csendben, megölöm”. Azt hiszem, nem.

A mi oldalunkon akar harcolni?
A mi hadseregünkben akar szolgálni?
Nem akar ellenünk harcolni?
Egyáltalán nem akar harcolni?
Rosszul bántak önnel a szolgálatban?

Nem tudtam, hogy az amerikaival egyidőben a szovjet hadsereg is rendszeresített hasonló célú könyvecskéket, persze mutatis mutandis. Ez a Szovjetunió Honvédelmi Népbiztosságának Állami Katonai Kiadója által 1940-ben kiadott orosz-észt katonai társalgási szótár (разговорник) üzbég fordító barátom, Temur közvetítésével került hozzám.

Vannak jószágok (lovak)?
Hány tehén (juh)?
Van széna (zab)?
Hány lónak elegendő?
Hány lakos van?
Hol lakik a falu elöljárója?
Hívják ide az elöljárót!
Szabadítsák fel ezeket a házakat a hadsereg számára.

A könyvecske három részből áll. A bevezető rész hét pontban (а-ж) az alapvető kifejezéseket tartalmazza: kapcsolatfelvétel, hely és idő, számok, mennyiségek, méretek, rangok. Ezután következnek tíz-tíz téma köré csoportosítva a bennszülöttek két fő csoportjával, a katonákkal illetve a „lakossággal” (жители) folytatott társalgás során használt leggyakoribb mondatok. Az orosz szöveg észt megfelelője mellett annak fonetikus cirill betűs átírását is megadják a könnyebb kiejthetőség végett.

Hány perccel ezelőtt?
Hány nap múlva?
Hány óra múlva?
Hány perc múlva?
Csak a számot/dátumot * mondja.
Ismételje meg.
Milyen napszakban?

A társalgások felépítése világos, kiforrott módszertanról tanúskodik, annak alapos gyakorlati ismeretéről, hogyan lehet egyértelmű információkhoz jutni egy ismeretlen nyelven. A válaszokat igyekszik igen-nemre korlátozni, megismételteti őket, ellenpróbát tesz, egymás után rákérdez a részletekre, leíratja a számokat, nyugtat, korhol és dicsér.

Lehet kenyeret (húst) szerezni?
Hány emberre?
Gyűjtsék össze és hozzák ide a teheneket (juhokat)!
Gyűjtsenek össze és hozzanak [enni] … lónak!
Gyűjtsenek össze és hozzanak [enni] … embernek!
Ne féljenek a Vörös Hadsereg katonáitól!

Ez a módszertan csak abban a részben lazul fel, ahol a kérdező az informátorok véleményére kíváncsi. Nem tudom, hogyan érthette meg alaposabb nyelvismeret nélkül az olyan kérdésekre adott válaszokat, mint „Hogyan beszélnek az [ellenséges] katonák a Szovjetunióról?” vagy „Hogyan viszonyul a lakosság a katonákhoz?”

Megölt valakit parancsnokai közül?
Kit ölt meg? Mi a beosztása?
Mi a [család]neve?
Mi a rangja?
Tagja ön politikai pártnak?
Mondja meg ennek a pártnak a nevét.

A zsebkönyv egykori használója két helyet ikszelt be ceruzával. A kisebbik iksz a „Vannak-e [mármint az ellenségnek] harci kutyái?” és a „Vannak-e postagalambjaik?” kérdések közé esik, talán valamivel közelebb a kutyákhoz. A nagyobbik iksz a „Hol van a vezérkar (főhadiszállás)?” mellett áll.

Az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság. Orosz haditérkép, 1940

A szovjet hadsereg 1940. június 16-án, három nappal a német hadsereg párizsi bevonulása után szállta meg a Molotov-Ribbentrop-egyezmény alapján a Szovjetuniónak juttatott Észtországot. Június 21-re a teljes észt hadsereget lefegyverezték és fogságba vitték. Rajtuk kívül 1941 júliusáig további 54 ezer embert deportáltak vagy végeztek ki, köztük az ország szinte teljes politikai és katonai vezető rétegét. A német támadás megindulásakor 33 ezer észt fiatalt soroztak be erőszakkal a Vörös Hadseregbe, majd nem sokkal később ezeket megbízhatatlannak minősítették és a Gulagra küldték. A deportálások és kivégzések 1944-től folytatódtak. 1945-re Észtország elveszítette lakosságának 25%-át. Ez volt a legmagasabb háborús emberveszteségi arány Európában. 1945 és 1956 között újabb tisztogatásokra és kuláktalanításra került sor. Ezzel egy időben megkezdődött az orosz lakosság betelepítése.