Urbino

Urbino északnyugat felől nézve. A kép forrása: Home in Rome. Föltétlenül kattintson a képre!

Urbino tényleg ilyen váratlanul, minden átmenet nélkül emelkedik ki a zöld dombok közül a hegytetőn, mint a középkori várak Berry herceg hóráskönyvében. Más középkori olasz városokat modern elővárosok széles sávja veszi körül, de Urbinót Federigo da Montefeltro herceg 15. századi építkezései olyan aránytalanul nagyra szabták, mint a kölyökkutya bundáját, hogy a város azóta sem tudott még teljesen belenőni. Az elmúlt évszázadban ugyan a falaktól északra modern egyetemi negyedet hoztak létre, de az is eltűnik a zöld dombok között, csak a diákok töltik meg elevenséggel a várost a nap minden órájában.


A város fő nézete azonban a délnyugati, ahogyan a Firenze vagy Róma felől érkező utas előtt először felbukkan. Az impozáns kettős torony a közöttük lévő háromemeletes loggiával mintha a város hatalmas főkapuja lenne, monumentálissá növelve a város és a palota arányait. Ez azonban csak jól kiszámított építészeti fogás. A tornyok valójában a hercegi palota hátsó panoráma-ablakait fogják közre, s a palota bejárata az ellenkező oldalon, a főtér felé nyílik. Urbino kifelé reprezentál, de befelé éli a saját életét.


Ez a lenyűgöző város valójában meglepően kicsi. Északról délre tíz perc alatt átsétálhatunk rajta – igaz, visszafelé a hatalmas szintkülönbség miatt legalább kétszer ennyi időre van szükség. A látogató mégis tágasnak és nagynak érzi, mert gazdag, kulturált és eleven, s megvan benne minden, ami a teljességhez kell: jó éttermek, kávézók és enotecák, azaz a helyiek által látogatott borozók, múzeumok és paloták, templomok és oratóriumok a középkor óta működő vallásos társulatokkal, jó könyvesboltok, egyetemi klubok, képzőművészeti műhelyek, gombászegylet, bibliakör és hegymászóklub, botanikus kert és sok zöld park. Mintha kicsinyített modellje lenne minden más olasz városnak, ideális város, amilyennek a reneszánsz óta tekintették, s amilyennek a hercegi palota képtárában – ma Olaszország egyik legelőkelőbb múzeumában – őrzött Piero della Francesca-ideálkép ábrázolja.

Bill Storage fotója

A város legkiemelkedőbb műemléke természetesen a Palazzo Ducale, amelyet Federigo herceg – Mátyás király reménybeli hadvezére – az 1400-as évek második felében építtetett több egymást követő, Firenzében tanult kiváló mesterrel, s amely ilyenformán nemcsak hogy az első Firenzén kívüli reneszánsz építészeti alkotás, de egyszersmind a legszebb reneszánsz palota is. Barátom, Farbaky Péter, a quattrocento egyik legkiválóbb magyarországi kutatója mutatta ki, hogy ez a palota adta a legtöbb ötletet Mátyás király egykori budai palotájához, a gyönyörű földszinti árkádsortól a studiolón át a – marchei illetve budai – dombokra néző, s azokkal vizuálisan eggyéolvadó függőkertig.


Raffaello szülőházának könyvesboltja az urbinói helytörténeti irodalom leggazdagabb forrása. Az Urbino történetével foglalkozó munkák nagy száma egyaránt jól szemlélteti a város öntudatát és a helytörténeti műhely életerejét. A művek egy részét az a Carlo Bo (1911-2001) kritikus, francia irodalomtörténész, szenátor és egyetemi rektor jegyzi, akinek nevét ma az urbinói egyetem viseli. A bőséges kínálatból Franco Mazzini nagy Urbino-monográfiáját, Franco Negroninak az urbinói házakat és palotákat bemutató katalógusát, Pepi Merisiónak Carlo Bo és Ermete Grifoni leírásaival kísért fotóalbumát, és az Urbinóból származó Albani-pápa, XI. Kelemen két bíborosának Urbino-leírását vettük meg itt, amelyeket majd a maga idejében a blogon is bemutatunk.

A városról írott egyetlen angol nyelvű munkának, June Osborne szép fotókkal illusztrált könyvének nagy részét a Google-könyvtárban is olvashatjuk. De különös módon az interneten nem sok egyebet találni Urbinóról. Olaszul csak néhány sommás műemlék-listát, más nyelven annyit se. Az internet csak azt tükrözi, amit Marchéban utazva a valóságban is látunk: hogy a tartományt még nem fedezte fel a turizmus, nem úgy, mint a hegy túloldalán fekvő Toszkánát. Érdekes módon csupán amerikai lapokban és blogokon találni néhány igazán értő ismertetést a városról és környékéről: Christopher Solomontól a Times-ból, a kansasi David VanderVeldétől, a washingtoni Anne & Kirk Woodyardtól, vagy az Independent vasárnapi mellékletéből. Az utóbbi szerzője, aki akkurátusan óráról órára leírja itt töltött napját, ugyanabban a szállodában lakott, amelyben mi is: az Albergo Italiában.


Az Itália Szálló recepcióján – a háttérben a Carlo Bo-emlékkonferencia plakátjával – egy 1934-es képeslap hirdeti, hogy már akkor is a város patinás szállodájának számított. Ugyanakkor ha nem panorámás szobát kér az ember, akkor különös módon ez a város egyik legolcsóbb szállodája. A belső udvar árkádjai alatti reggelizőből épp arra a helyre látunk rá, ahonnét előző naplementekor a délnyugati összképet készítettük a városról. Furcsa érzés rajta lenni saját képünkön.


De aki nem csak fél napot tölt itt, mint most mi, az azt is megteheti, amit mi már régen szeretnénk: hogy a város körüli hegyekben egy agriturismo-ban, szállodává alakított régi magányos tanyaházban száll meg néhány napra. Olaszország-szerte sok ilyen hely van, de Marchéban különösen sok. A szállás jóval olcsóbb, archaikusabb és talán személyesebb is, mint a városban, a környék is gyönyörű, csak annyi kell hozzá, hogy az ember hajlandó legyen késő este, vacsora után végigautózni a városból odáig vezető néhány kilométernyi kanyargós hegyi úton. Ilyen például a Colcello, a Cà Gnoni, a Girfalco („Sólyomröptető”, ahol solymászatot is lehet tanulni, s amelynek innen átvett képét illesztettük be e bekezdés fölé), vagy a Locanda della Valle Nuova, amelynek fiatal tulajdonosnője, Giulia szüleivel húsz hektáron ökogazdálkodást folytat, helyismereti könyvtárat tart fenn a vendégek számára, gyapjúfestő tanfolyamot szervez, és angol nyelvű blogot ír a környék nevezetességeiről és eseményeiről. A környékbeli majd száz ilyen hely lapjait végignézni önmagában is hatalmas utazás.