Gyűlöljük a titokzatosságot, amely többet sejtet, mint amennyit valójában takar. Ezért bárdolatlanul megmagyarázzuk, hogy a cím szó szerint annyit tesz, „kutya és farkas között”, átvitt értelemben pedig a hajnali szürkületnek azt a percét jelenti, amikor
minus abnuerit noctem desisse viator,
Quam coepisse diem.
tudja a vándor e percben már, hogy vége az éjnek,
ám még nem bizonyos, hogy virrad az új nap.
Silius Italicusnak ezt a két sorát még a 90-es évek elején fordítottam magyarra, amikor már többé-kevésbé tudtuk, hogy az éjszaka véget ért. Hogy az új nap még nem virrad, hogy húsz évet és majd ennél is többet kell kibekkelnünk farkas és kutya között, azt még nem tudtuk. De ez a két sor, ennek a senkiföldje-pillanatnak a rettenete azóta is szüntelenül a fejemben jár.
Az andalúziai arab költészet újra meg újra elénk állít egy felejthetetlen képet, amely már jóval azelőtt az emlékezetünkbe vésődött, mielőtt tudtuk volna, hogy Emilio García Gómez külön tanulmányt szentelt neki. Ezek a versek újra meg újra azt hangoztatják, hogy a hajnal akkor választja el egymástól a szerelmeseket, amikor a szeretett nő ékszereinek színe hirtelen hideggé válik. A hajnal nyers, hideg színe jelzi, hogy eljött a perc, amikor új életet, vagy – alázatosabban – új napot kell kezdenünk. Különösen paradox gondolat ez. A hajnal, az új nap a hideg és a halál jeleivel köszönt ránk. Újra meg újra ez a metafora nyomja rá a bélyegét a diktatúrából a demokráciába – vagy ki tudja, mibe – való politikai átmenetre.
Maga az alba – „hajnal” – szó is, nyílt magánhangzóival, mélyen belülről sugárzó fehérségével és múlékonyságával, körvonalazhatatlanságával és ezüstös horizontjával a hirtelen beköszöntő hideg leheletét árasztja. Ennek a szónak a jegyében születik meg a spanyol irodalom. Az albadák, a bennük megénekelt félbeszakított álmok és egyszersmind hódítások. A hideg vizű forrásokkal, szarvasokkal, a szélbe kiakasztott ingekkel, sietős vagy félbemaradt ölelésekkel teli jarchák, zéjelek, cantigák, villancicók, estribillók, egészen Keresztes Szent János Cántico espiritual-jának „adónde te escondiste, amado, y me dejaste con gemido” („hová rejtőztél el, szerelmem, elhagyva engem sírás közepette”)-jéig, vagy a Lope de Vega legjobb darabjaiban felhasznált népdalokig: „Si os partiéredes al alba, / quedito, pasito, amor. / No espantéis al ruiseñor.” („Ha hajnalban kelsz útra / édesem, szerelmem, kicsikém / Fel ne riaszd a fülemülét.”) Az olykor boldog, ám jóval többször hirtelen véget érő hajnali virrasztások világa, amelyet a sietség, a veszteség és – nagy ritkán – a remény jellemez.
Ezt az évszázados hagyományt követi a még predemocrática, s ezért mélyen bizonytalan Spanyolország „nem hivatalos himnusza” is, amelyet Luis Eduardo Aute alkotott meg Al albá-jában a 70-es évek végén.
Ma éjjel, ezekről a tapasztalatainkról és éveinkről beszélve szépen egymásra simultak a spanyol Átmenet és a kelet-európai rendszerváltás körvonalai.
Mennyivel határozottabb, bizakodóbb az iráni Mehdi Akhavan Sales verse, mennyivel olyanabb, amilyennek mi szerettük volna látni magunkat. Soheil Nafissi zenéjének (2005) és klipjének minden ügyetlenségével együtt is. „Különös, hogy ilyen kemény vers ez ilyen lácsú dallammal”, mondja Kata. Igen. Mintha Okudzsavát hallanánk a négy akkordjával. Ahogy meg a gyönyörű perzsa lány feltűnik benne, az egyfelől leplezés, mintha szerelmes vers volna, másfelől a lány arca, égő piros kendője, a kendő alól kibukkanó haja, egész magatartása lázadás. Ez a kicsi lázadás is elég a maga közönségének, hogy értse a nagyot, mint nekünk harminc-negyven éve.
U.I. Salesnek ezt a versét később részletesebb kommentárral is lefordítottuk. Itt olvashatják.
minus abnuerit noctem desisse viator,
Quam coepisse diem.
tudja a vándor e percben már, hogy vége az éjnek,
ám még nem bizonyos, hogy virrad az új nap.
Silius Italicusnak ezt a két sorát még a 90-es évek elején fordítottam magyarra, amikor már többé-kevésbé tudtuk, hogy az éjszaka véget ért. Hogy az új nap még nem virrad, hogy húsz évet és majd ennél is többet kell kibekkelnünk farkas és kutya között, azt még nem tudtuk. De ez a két sor, ennek a senkiföldje-pillanatnak a rettenete azóta is szüntelenül a fejemben jár.
* * *
Az andalúziai arab költészet újra meg újra elénk állít egy felejthetetlen képet, amely már jóval azelőtt az emlékezetünkbe vésődött, mielőtt tudtuk volna, hogy Emilio García Gómez külön tanulmányt szentelt neki. Ezek a versek újra meg újra azt hangoztatják, hogy a hajnal akkor választja el egymástól a szerelmeseket, amikor a szeretett nő ékszereinek színe hirtelen hideggé válik. A hajnal nyers, hideg színe jelzi, hogy eljött a perc, amikor új életet, vagy – alázatosabban – új napot kell kezdenünk. Különösen paradox gondolat ez. A hajnal, az új nap a hideg és a halál jeleivel köszönt ránk. Újra meg újra ez a metafora nyomja rá a bélyegét a diktatúrából a demokráciába – vagy ki tudja, mibe – való politikai átmenetre.
* * *
Maga az alba – „hajnal” – szó is, nyílt magánhangzóival, mélyen belülről sugárzó fehérségével és múlékonyságával, körvonalazhatatlanságával és ezüstös horizontjával a hirtelen beköszöntő hideg leheletét árasztja. Ennek a szónak a jegyében születik meg a spanyol irodalom. Az albadák, a bennük megénekelt félbeszakított álmok és egyszersmind hódítások. A hideg vizű forrásokkal, szarvasokkal, a szélbe kiakasztott ingekkel, sietős vagy félbemaradt ölelésekkel teli jarchák, zéjelek, cantigák, villancicók, estribillók, egészen Keresztes Szent János Cántico espiritual-jának „adónde te escondiste, amado, y me dejaste con gemido” („hová rejtőztél el, szerelmem, elhagyva engem sírás közepette”)-jéig, vagy a Lope de Vega legjobb darabjaiban felhasznált népdalokig: „Si os partiéredes al alba, / quedito, pasito, amor. / No espantéis al ruiseñor.” („Ha hajnalban kelsz útra / édesem, szerelmem, kicsikém / Fel ne riaszd a fülemülét.”) Az olykor boldog, ám jóval többször hirtelen véget érő hajnali virrasztások világa, amelyet a sietség, a veszteség és – nagy ritkán – a remény jellemez.
Ezt az évszázados hagyományt követi a még predemocrática, s ezért mélyen bizonytalan Spanyolország „nem hivatalos himnusza” is, amelyet Luis Eduardo Aute alkotott meg Al albá-jában a 70-es évek végén.
Ma éjjel, ezekről a tapasztalatainkról és éveinkről beszélve szépen egymásra simultak a spanyol Átmenet és a kelet-európai rendszerváltás körvonalai.
HAJNALBAN Luis Eduardo Aute verse és zenéje Mondtam neked, szerelmem, hogy félek a hajnalhasadástól. Nem tudom, miféle csillagok ezek, hogy olyan fenyegetően morajlanak, s miért véres a holdsarló pengéjének éle. Érzem, hogy az éjszaka után újabb, hosszabb éjszaka jön, magamhoz akarlak szorítani, nagyon közel magamhoz, szerelmem, hajnalban. Hajnalban, hajnalban, hajnalban, hajnalban, hajnalban, hajnalban, hajnalban, hajnalban. Gyermekeink, akik meg sem születtek a csatornákban rejtőzködnek, ők falják fel az utolsó virágot. Mintha megsejtették volna, hogy éhínséget hoz a közelítő nap. Érzem, hogy az éjszaka után... (stb.) Hallgatag keselyűk ezrei terjesztik ki csöndben szárnyukat, de te ne törődj, szerelmem, ezzel a hangtalan tánccal, a halottak átkozott táncával, a holnap porával. Érzem, hogy az éjszaka után... (stb.) | AL ALBA Letra y música de Luis Eduardo Aute Si te dijera, amor mío, que temo a la madrugada... No sé qué estrellas son estas que rugen como amenazas, ni sé qué sangra la luna al filo de su guadaña. Presiento que tras la noche vendrá otra noche más larga, quiero tenerte muy cerca, amor mío, al alba. Al alba, al alba, al alba, al alba, al alba, al alba, al alba, al alba. Los hijos que no tuvimos se esconden en las cloacas... Comen las últimas flores. Parece que adivinaran que el día que se avecina viene con hambre atrasada. Presiento que tras la noche... (etc) Miles de buitres callados van extendiendo sus alas... No te destroce, amor mío, esta silenciosa danza, ¡Maldito baile de muertos, pólvora de la mañana...! Presiento que tras la noche... (etc) |
* * *
Mennyivel határozottabb, bizakodóbb az iráni Mehdi Akhavan Sales verse, mennyivel olyanabb, amilyennek mi szerettük volna látni magunkat. Soheil Nafissi zenéjének (2005) és klipjének minden ügyetlenségével együtt is. „Különös, hogy ilyen kemény vers ez ilyen lácsú dallammal”, mondja Kata. Igen. Mintha Okudzsavát hallanánk a négy akkordjával. Ahogy meg a gyönyörű perzsa lány feltűnik benne, az egyfelől leplezés, mintha szerelmes vers volna, másfelől a lány arca, égő piros kendője, a kendő alól kibukkanó haja, egész magatartása lázadás. Ez a kicsi lázadás is elég a maga közönségének, hogy értse a nagyot, mint nekünk harminc-negyven éve.
ÉJSZAKÁK ÉS ÜSTÖKÖSÖK Mehdi Akhavan Sales verse Soheil Nafissi zenéje A sötétség elleni lázadásról beszél a hajnal Az éjszaka elmúlt és a hajnalhasadással beszél a hajnal A sötétség báránya elhagyta a pásztor csillagát A lázadóról és az eltávozottról beszél a hajnal. A rozsda lassan keresztülette az éjszaka pajzsát, A kivont kardokról beszél a hajnal A reggel szürke ligetének felperzseléséről beszél a fáklya-hordozó hajnal. A csillagokról, a titkokról, az éjszaka kacérságáról, a hallott és a látott dolgokról beszél a hajnal A sötétség vége előtt lehullt csillagokról beszél és a leplekről, melyeket lerántottak, a hajnal. Hová tűnnének a színek, hogy is lehetne hogy a sápadt arcokról beszéljen a hajnal? A remény kórusának vezetője ő, a sötétség elleni lázadásról beszél a hajnal. | شهابها و شبها شعر مهدی اخوان ثالث موسیقی سهیل نفیسی از ظلمت رمیده خبر میدهد سحر شب رفت و با سپیده خبر میدهد سحر از اختر شبان رمه شب رمید و رفت از رفته و رمیده خبر میدهد سحر زنگار خورد جوشن شب را به نوشخند از تیغ آبدیده خبر میدهد سحر باز از حریق بیشه خاکسترین فلق آتش به جان خریده خبر میدهد سحر از غمز و ناز و انجم و از رمز و راز شب از دیده و شنیده خبر میدهد سحر بس شد شهید پرده شبها شهابها وان پردهها دریده خبر میدهد سحر آه آن پریده رنگ چه بود و چه شد کزو رنگش ز رخ پریده خبر میدهد سحر چاووشخوان قافله روشنان امید از ظلمت رمیده خبر میدهد سحر |
U.I. Salesnek ezt a versét később részletesebb kommentárral is lefordítottuk. Itt olvashatják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A Blogger néha megeszi az üzeneteket. Küldés előtt biztosabb kimásolni a hozzászólást, hogy ilyen esetben még egyszer el lehessen küldeni.