Szimferopol nevei

Szimferopol neve, Συμφερόπολις görögül annyit tesz: a közös jó városa. A szépen hangzó ógörög nevet azonban csupán 1784-ben kapta, amikor a krími tatár kánságot Oroszországhoz csatolták; minden bizonnyal azért, mert a krími, avagy tauriszi – mivel ekkoriban a tatár nevektől irtóztak, s a görögöket kedvelték – kormányzóság központjának jelölték ki. Tatár lakói előtte Akmeszdzsitnek, Fehér Mecsetnek nevezték de ez sem az eredeti neve. Már a szkíták – akik a Fekete-tenger északi partvidékén termékeny szimbiózisban éltek a partmenti görögökkel – alapítottak itt egy várost, amelynek azonban néhány ma is álló falán kívül csupán görög nevét ismerjük: Neapolis. Megvolt neki a saját örmény és karaita zsidó neve is, sőt a nácik 1941-ben még hivatalos gót nevet is adtak neki: Gotenburg, noha a délebbre fekvő, Mangup központú krími gót királyság, amely a 4. századtól egészen az 1400-as évek végi török invázióig fennállott – nyelvét pedig, amelyet ugyanaz a Busbecq bécsi követ jegyzett fel a török udvarban, akinek a császárkoronát és más egzotikus növényeket is köszönhetjük, még a 18. században is beszélték – már nem terjedt ki idáig. A hivatalos elnevezés a névadó gót királyság ezer évéhez méltatlanul rövid ideig, csupán három évig volt használatban.

Ahogy a nevek, úgy a történelem rétegei is egymásra terülnek a városban. Az utcatáblákon ott van minden névváltozat, kinek-kinek a neki szimpatikus, még az sem világos, hogy melyik a régi és melyik az új. A Szimferopolt 1771-ben meghódító Dolgorukij tábornoknak emelt oszlop az Alekszander Nyevszkij székesegyház szomszédságában áll, amelynek klasszicista formáiról senki meg nem mondaná, hogy a közelmúltban épült újjá: az eredetit 1930-ban robbantották fel, helyén 2003-ig a Győzelem Tankja magasodott. A központi Lenin téren a névadó szobra még áll, de körben a sztálinbarokk kormányzati és kulturális épületek üresen pusztulnak, s mindjárt a szobor háta mögött kezdődik a város egykori ipari, ma nyomornegyede.


A Karaita utcán észak felé haladva tesztelem a nevek emlékeket őrző erejét. Mindjárt az első sarkon a munkásnegyedhez nem illő, archaikus ívek fogadnak, a hagyományos karaita zsinagóga – kenasza – jellegzetes portikuszának árkádívei (a karaitákról és kenaszáikról bőven lesz még szó). A portikuszt akkor falazhatták be, amikor 1891-96-ban felépítették mellette a megnövekedett közösség befogadására elegendő új kenaszát, a hagyományokkal szakítva „európai”, orientalizáló zsinagóga-stílusban.



„Jó napot!”, mondom a gesztikulálással előcsalogatott portásnak. „Régi zsinagógákat fényképezek, megengedné, hogy bemenjek lefényképezni ezt is?” „De hát ez nem zsinagóga!” hökken meg, s bizonyítékul a homlokzatra mutat, amelyen tényleg eggyel kevesebb a csillag ágainak száma.


A kenaszát 1930. március 5-én zárták be, s 1936-ban a Krím rádió majd tévé-rádió kapta meg stúdiónak. Máig is ők székelnek benne, rövid megszakítással, amikor 1941-44 között a német hadsereg istállónak használta. A karaita közösség azonban visszaköveteli, s annyit már elértek, hogy tavaly október 7-én, a Sátrak ünnepén 82 év után ismét istentiszteletet tarthattak a legfelső emeletén.


Kis próbát teszek. Körbejárom az egész épülettömböt, keresve, milyen szögből fotózható a legjobban, s az udvarokban sorra kérdezem, nem tudják-e, hol volt itt a régi zsinagóga. Senki sem tudja.


Az utca neve a sarok után Kaukázusra vált. Első pillantásra csak a tatár mecset tornya tűnik fel az üres saroktelek hátterében, de a saroktelken jobban körülnézve újabb elpusztított és újjáépítésre váró emléket találunk, amelyre az utcanév utal. Az egykori örmény templom helyén egy Jerevánból küldött hacskár és felirat jelzi a szándékot. S ezek szerint még örmények is vannak itt annyian, hogy ezt komolyan gondolhassák.

„Ezen a történelmi helyen fog újjászületni az Örmény Apostoli Egyháznak a Legszentebb Istenanya Elszenderülésének szentelt temploma.”

Kevéssel lejjebb nem túl jól sikerült modern harangtorony vonja magára a figyelmet. Felirata szerint Szent Lukács hitvalló, krími érsek (1877-1961) emlékére emelték. Az érsek nemesi családból származó sikeres klinikai orvos volt, s 1923-ban titokban szentelték pappá, majd püspökké, s ennek következtében egész életében sok üldöztetést szenvedett a hatóságok részéről. A tornyot annak az Angyali Üdvözlet-kápolnának a helyén emelték 2001-ben, ahol Lukács érsek haláláig imádkozott, s amelyet a 60-as években bontottak le.



A torony után jobbra forduló utcát eredetileg Tatár utcának nevezték, s csak az 1930-as években kapta meg V. Volodarszkij orosz forradalmár nevét, akinek amúgy szintén nem ez volt az eredeti neve, hanem Mojszej Markovics Goldstein. Itt építette Mengli Giraj kán, a krími kánság megszilárdítója 1508-ban azt a fehér mecsetet, amelynek Szimferopol első ismert nevét köszönhette. A mecsetet 1907-ben építették át határozott török stílusban, éppúgy a meghatározó külföldi vallási és kulturális központok stílusát követve, ahogy a zsinagóga esetében is tették. Két képeslapunk is van ezekből az évekből, ilyen volt – ilyen lett.


„A városban 1800 ház áll, közöttük két- és háromemeletesek is szép számmal, igen sok bolt, négy karavánszeráj, öt mecset…” (Evlia Cselebi, 1666)


A mecset metamorfózisa ezt követően is folytatódott. Az 1930-as években bezárták, majd a krími tatárság 1944-es deportálásával pusztulásnak indult. Szinte már csak romjai maradtak, mire az 1990-es években visszatelepülő tatárok gondjaikba vették. Ma ismét egykori pompájában áll – noha a szocializmus alatt beépített díszkertjét már nem kaphatta vissza –, s a krími mufti székhelyeként a krími tatárság vallási központjának számít.


Az egykori helyek emlékét nevek őrzik, s a közösségek kollektív emlékezete, amelyek a pusztítás után nagy erővel igyekszenek újjáalkotni ezeket a helyeket. Felcsillantva a reményt, hogy Szimferopol lehet még újra a közös jó városa.