A nemzet könyvtára

Volt már róla szó, hogy a Google-fordító egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy fordítógép, hanem inkább mint egy életre kelt robot, vagy mint egy indiai maharadzsa ajtónállója, aki minden nyelven tökéletesen kezeli az udvariassági formulákat. És hogy ez a rendkívüli képességű eunuch nemcsak a világnyelveken tudja, kinek mi dukál, azt jól mutatja az alábbi példa.

Válasszák ki a Google fordító magyar-angol opcióját. Írják be a baloldali, magyar mezőbe a Nemzeti Könyvtár nevét: „Széchényi Könyvtár”. Nézzék meg, hogyan tolmácsolja ezt az ajtónálló. Ellenpróbaként töröljék vissza az utolsó „r” betűt. Aztán írják vissza. Úgy.

Fény

A Széchényi Könyvtár kamarakiállítást szervezett Szabó Zoltán, a szociográfus – a nagy hatású A tardi helyzet (1936), az első magyar falukutató monográfia szerzője –, a nemzetiszocializmussal szembeni „szellemi honvédelem” szervezője, majd 1949-től a BBC és a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztője hagyatékából. A katalógusteremben körben, a fal mellett apró tárlókban sorakozó könyvei, dokumentumai, levelei előtt lassan végighaladva, a gazdag anyagot darabról darabra megemésztve rekonstruálom a kort és a pályaképet, amikor egyszerre csak váratlanul felfénylik valami. Öt fotó a falon, öt gyönyörű kép a hagyatékból, amelyek időtlensége éles ellentétben áll az alattuk vonuló dokumentumok korhoz kötöttségével.


„A nagy Athenaeum könyvkiadó egy könyvsorozatot készített a magyar paraszti életről, és nagyon kevés pénzért engem szerződtettek ennek a könyvsorozatnak az illusztrálására. … Vonaton, gyalog és kerékpárral bejártam a magyar alföldet, és így megismerhettem közelről az én háború előtti feudális és elnyomó hazám hatalmas problémáit.” (Müller Miklós: Megszelídített fény, Szeged, 1994)


Müller Miklós (1913-2000) a magyar szociofotó történetének egyik legnagyobb alakja az 1930-as évektől számos falukutató munkát, többek között Szabó Zoltán Cifra nyomorúság (1938) c. monográfiáját is illusztrálta. 1938-ban emigrált Franciaországba, majd végleg Spanyolországban telepedett le, s itt vált igazán elismert fotóssá.


Madridban 1994-ben rendezték meg életmű-kiállítását és adták ki antológiáját. A Mai Manó Ház 2006-ban mutatta be munkáit, és a Mai Manó Ház blogja nemrégen közölte életrajzát és néhány képét.


Spanyol albumairól – amelyekből kettő nekünk is megvan – majd még külön írunk.

Határtalan Szabadka, 3. Már olyan ronda, hogy utálatos

„A szabadkai vasuti állomás az az épület, amelyről a külföld összes uralkodói egyértelmüen ugy nyilatkoznak, hogy ronda.” Ebben a mondatban benne van a szabadkai újságírás esszenciája. A szabadkai vasútállomás ronda, hogy is lehetne másként, hiszen Szabadka provincia, ahonnét a nagyvilágba vágyunk, és amelyet addig is a kávéház kényszerű magasából fitymálunk. De Szabadka egyszersmind a világ közepe, amelynek vasútállomását a külföld összes uralkodója ismeri, erről cserélnek véleményt, ha összefutnak, és véleményük egyöntetű és szilárd. Szabadka és vasútállomása fix pont a bizonytalan világban, amelyet ezért el nem hagyhatunk sohasem. Átutazásra csak külföldi uralkodók használják: a kávéházak királya számára a mindennapi botránykő szerepét játssza csupán.


Bácsmegyei Napló, 1911. október 22.

A bolgár király utazik.
Ferdinánd, a demokrata

Saját tudósításunk. Szabadka, október 21.

Egy király, ha mindjárt csak egy kis balkán állam uralkodója, mégis nagy ur s igy némi érdeklődésre tarthat számot az, hogy mint utazik, hogyan viselkedik akkor, amikor nem a külön udvari vonatán, hanem vigécekkel, szabadjegyes ujságirókkal, polgári asszonyokkal és szerb kereskedőkkel utazik együtt.

A Bácsmegyei Napló munkatársa csütörtökön este Szabadkától – Belgrádig együtt utazott Ferdinánd bolgár királylyal, utjáról s annak impressióiról ez a tudósitás számol be:

Hirt adtak a lapok arról, hogy csütörtökön este Ferdinánd bolgár király átutazott a feleségével a szabadkai pályaudvaron.

A tudósitás részben téves volt. A bolgárok királynéja nem volt a gyors vonaton. A királyné már előbb el utazott az express vonaton Szófiába. A királlyal két fia és a kiséret utazott. Alcsuthon voltak s néhány napos vizit után tértek vissza a Balkánra.

Ferdinánd a király 40-45 évesnek látszó ur. Hosszu kecske szakálla s igazán merész méretü orra van.


Ő és hat tagu kisérete két bolgár termes kocsiban tette meg az utat. A kocsikat a gyorsvonat étkező kocsija elé csatolták, közvetlenül a málha-kocsi után, s az étkező kocsiból egész jól lehetett látni, hogy mi történik az egyik udvari kocsiban.

Azt hittem, hogy a bolgár királyt majd utközben meg lehet interjuholni. Elvégre Tripoliszról, Törökországról s a forrongó Balkánról olyan kevéssé s olyan rosszul van informálva a magyar közvélemény, hogy a bolgár király autentikus információja csak hasznos lehet.

A tervről azonban le kellett tennem. A királylyal együtt utazó magyar vasutasok s a kiséret tagjai is kijelentették, hogy kisérletet sem lehet tennem, hogy a királylyal beszélhessek. Nem fogad ujságirót. Katonaember, aki nem szeret sokat beszélni.

– Lehetetlen. Lehetetlen! Hová gondol? – mondotta ijedt arccal egy németül tudó nagy szakállu bulgár s az arcán meglátszott a szent rémület hogy ime egy ujságiró beszélgetni akar az ő uralkodójával.

A lehetetlennel már igazán nem akartam szembeszállni, noha egy pillanatra átvillantak agyamon az összes riporterstiklik. Gondoltam hogy kalauznak öltözöm, vagy hogy ruhát cserélek a pincérrel de hát az ilyesmit csak anekdótákban lehet megcsinálni. Azt a kedvező poziciót, hogy együtt utazom a bolgár királlyal s megfigyelhettem, mit csinál, még sem akartam kihasználatlanul hagyni.

Itt adom tehát a király utjának leirását Szabadkától Belgrádig.

Szabadkán a termes kocsi ablakán kinézett a király. Megnézte az állomást s aztán arcán egy rosszul leplezett piha de csunya kiáltással elfordult az ócska, rozzant és utálatos szabadkai állomástól.

Mikor a vonat elindult a szabadkai állomásról, s még Nagyfényre sem ért, a király és kisérete bejött az étkező kocsiba. Az étkező kisebbik részét elzárták s azt lefoglalta Ferdinánd király és kisérete.

A király kiséretében volt Offner Duna jobbparti üzletvezető is, akivel a király, ugy látszik, nagyon jó viszonyban van. Az étkező-kocsi kis, kétszemélyes asztalánál egymással szemben ültek a király és az üzletvezető s vacsora közben rendkivül vidáman beszélgettek. Ugy látszik, pikáns anekdotákat mondtak el egymásnak, mert mielőtt a király fölkacagott volna, oldalt pislantott a gyerekeire, hogy nem hallják-e azok is, miről van szó.


Az étkező kocsi szakácsa külön vacsorát készitett a király és kisérete számára. A vacsora nagyon jó lehetett, mert a király minden ételből sokat evett. Evés közben vörös bort ittak. Az ivásnál nem igen látszik meg, hogy a király magyar huszár volt, sohasem kocint. Egészen Ópázua állomásig tartott a vacsora. Akkor a király felállt s indult vissza a maga termes kocsijába. Előbb azonban kinyitotta az étkező kocsi ajtaját s átkisérte a másik kocsirészre Ofnert. Ott elbucsuzott tőle. Kedélyesen patriarchálisan kezet rázott s odaszólt:

– Isten vele kedves Ofner bácsi! Zimonynál jőjön át hozzám egy kis tracsra.

A pincérek azt mondják, hogy Ferdinánd király az üzletvezetőt állandóan Ofner bácsinak szólitja.

A pincérek s a vasuti személyzet különben nincs, sehogy sincs megelégedve Ferdinánd királlyal. Nem ad borravalót. A vacsora kiszolgálásáért sem adott semmit. A főudvarmestere kifizette, egy huszfrancossal honorálta a főpincért.

Az elégületlenségnek hangosan adnak kifejezést. Elmondják, hogy amikor a király legutóbb a délelőtti gyorsvonattal külön kocsin Budapestre utazott, mindössze 20 franc borravalót adott. Ezt átnyujtotta a keleti pályaudvar főnökének, hogy ossza ki a személyzet között. A husz francosért 19 koronát adott a keleti pályaudvar vendéglőse, ebből 4 koronát kapott a fékező, 5-5 koronát a két kalauz s a vonatvezető.

– Van egy verbászi kereskedő utasom, – meséli az egyik kalauz – az sokkal gavallérabb, mint a bolgár király.

A kalauzok, éttermi pincérek azért mégis nagy reverenciával beszélnek a királyról. Összeülnek s suttognak felőle.

A király Ópázua és Zimony között egy üveg bort és egy üveg ásványvizet kéretett a kocsijába. A pincér vitte be. Azt mondja, hogy aktákat néz s egy térkép van kiteritve előtte. Nyilván őfelségét is erősen érdeklik a tripoliszi ügyek s azokat referáltatja magának.

Zimonyban az utasok kiszállnak. A király azonban ott marad a kocsiban. Offner üzletvezető is bemegy hozzá. A szerb vámőr, aki nagyon fogyatékos ellenőrzésül azt kérdi minden utastól, hogy mi a foglalkozása, nem megy be az udvari termes kocsiba. Tudja, hogy abban nem anarchista utazik, hanem a király.

Belgrádban a bulgár kocsikat átkapcsolják egy különvonathoz. Az viszi aztán Ferdinándot Szófia felé. A király még az ablakban is meg jelenik s a nyitott ablakon át ujból kezet fog Ofner üzletvezetővel:

– Jó éjt, Ofner bácsi! Jó éjt!



Bácsmegyei Napló, 1911. november 22.

Királyjárás Szabadkán
Saját tudósitásunk. Szabadka, november 21.

Ma két előkelő vendége volt a szabadkai pályaudvarnak. Reggel fél tizkor, a rendes gyorsvonattal meg érkezett Ferdinánd, bolgár király, Szabadka régi ismerőse. A fejedelmi vendég Szófiából jött és Poprádfelkára megy s csak azért jött a ronda szabadkai pályaudvaron át, mert ez a legrövidebb ut odafelé.

Két óra mulva, 12 óra 44 perckor szerb különvonat robogott be az állomásra. A masiniszta másik balkáni előkelőséget, Petár őfelségét vitte haza, nagy Franciaországból, ahol villával meg késsel eszik a hust és a mosdáshoz törülközőt is használnak. Vele jött Milovánovics külügyminiszter s tizenegy szerb előkelőség is. Itt tiz percig időztek s ezalatt leengedték a szalonkocsi függönyeit.

A két felség vonata Csengődön találkozott egymással. Ferdinánd kihajolt a kocsi ablakából és odaszólt Péternek:

– Még mindig olyan ronda.

Már mint a szabadkai pályaudvar.



Bácsmegyei Napló, 1912. február 12.

A király a szabadkai pályaudvaron

Tegnap este néhány percig előkelő vendég időzött a szabadkai pályaudvaron. A király… Igaz, hogy olyan uj sütetü király, a bolgárok uralkodója. Érkezése nem okozott valami különösebb feltünést, hiszen a bolgár király már oly gyakran fordul elő a szabadkai pályaudvaron, mint kollégája a makkirály a huszonegyesről elnevezett társasjátékban, ahol ez utóbbi uralkodó cvikliként szokott beérkezni. Ferdinánd király ezuttal József főhercegtől jött és hazautazott Sofiába. Már a vonat indulóban volt, mikor Zsebredugovics Imre főhadsegéd odaszólt az uralkodónak:

– Felség, valamiről kegyesen meg méltóztatott feledkezni.

– Miről méltóztattam? – kérdezte a király és szemmel is láthatólag megdöbbent.

– Szabadkán vagyunk – kockáztatta meg a főhadsegéd, aki a kockázásnak különben is balkáni világbajnoka.

– Ja igen, – mondotta és köpött egyet. Pfuj, de ronda ez az állomás. Már olyan ronda, hogy utálatos. – Ezt mondta a király és a vonat kirobogott.



Bácsmegyei Napló, 1911. november 18.

Toldják-foldják a szabadkai rozoga vasuti állomást

(Saját tudósitásunk) A szabadkai vasuti állomás az az épület, amelyről a külföld összes uralkodói egyértelmüleg ugy nyilatkoznak, hogy ronda. Péter király, aki most érkezett meg Párisba, azért lett beteg mert kinézett a szabadkai állomáson.


No és milyen beteg lett volna a szegény Karagyorgyevics Péter, ha ki kellett volna itt szállani, ha sötétben, sárban végig kellett volna botorkálni vonatok közt, ugrálnia kellett volna indulásra kész, fenyegetőszemü mozdonyok előtt, ha esőben nem lett volna hely számára sem a födött perrónon, sem a váróteremben.

Az átutazó urakodók, akik megteszik obligát megjegyzéseiket, mindettől meg vannak kimélve, de nekünk, szegény szabadkaiaknak el kell szenvednünk ennek a nagyon kicsiny, nagyon csuf és felette veszedelmes pályaudvarnak minden kellemetlenségét.

Minden tavasszal, nyáron, ősszel és minden télen abban bizakodnak a szabadkaiak, hogy felépitik az uj pályaudvart.

A szabadkai pályaudvaron a mostanin a rozogán a csákányra érett pályaudvaron, – ujabb átalakitási munkákat kezdtek el. Hatalmas és alaposan tüzveszélyes kocsiszint épitenek, amelybe betolják a mozdonyokat és kocsikat s ott javitják.

A szabadkai pályaudvaron ma már annyi hely sincs, hogy a vonatokat be lehessen engedni s a máv. igazgatóság egyre toldozza foldozza ezt a régi épületet, amig egy napon az egész épület össze nem dől.

Az utolsó magyar-török háború

Kevés alkalommal találkoztam Moszkvában Magyarország, vagy egyáltalán magyarok említésével. A most következő kis képelemzés az egyik ilyen ritka esetet örökíti meg. A festményt a Történeti Múzeumban láttam, része annak a kiállításnak, amelyet II. Katalin trónra lépésének 250. évfordulójára rendeztek. A festmény a XVIII. század végén keletkezett, címe: „Politikai mérleg avagy az európai erőegyensúly 1791”. Célja, hogy allegorikus formában érzékeltesse Oroszország nemzetközi jelentőségének erősödését.


Kilenc szereplős kis színpadi jelenetet látunk, amelyen az ismeretlen művész hátterül, mint a város fölötti feliratból kiderül, Danzigot választotta.


A megszámozott szereplők: 1. orosz (De nem russzkij, hanem a ma is használatos, politikailag korrekt rosszijányin, tehát oroszországi. A latinos i fölött két pont, mint a mai ukránban pl. Київ. 2. török 3. magyar (vengerec) 4. porosz (pruszak) 5. angol (helytelenül: aglicsanyin!) 6. holland (golanyec, ez is helytelen, de fölé írta a másik l betűt, viszont hiányzik a d!) 7. lengyel 8. dán 9. svéd.


Az azonosító számok mellett egy-egy betűt is találunk, amelyeknek szintén van magyarázó része. Egy-két szóval – amely néha mondatértékű – jellemzi az illető náció súlyát, korabeli szerepének jellegét az „európai koncertben”, ahogy majd a XIX. diplomatái nevezik a hatalmi politikát. Nézzük egyenként a szereplőket!


A magyar külsejében talán a nadrágot lehet huszárosnak nevezni, a többi mintha nélkülözne minden ún. magyaros jellegzetességet. Kifelé néz a képből, s féltérdre ereszkedve a mérleg egyik serpenyőjében található tintatartóba mártja tollát. „C” betűje mellett ez áll: piszaty goraz. Értelmezni a gorazd jelentéséből tudom, ami annyit tesz: „alkalmas, ügyes”. Kardját a csúcsánál fogja bal kezével, ami arra utalhat, hogy harcolni már nem akar, írásra viszont alkalmas, írni ügyes. Középen a mérleg fájának támaszkodva – az orosznak háttal! – bámészkodik a dán. Kívülállóként mondja: Poszmotrim – meglátjuk!


A mérleg egyik serpenyőjében áll mosolyogva az orosz, akiről így szól a magyarázat: ogyin da gruzen. Ez világos: egyedül, de súlya van (sokat nyom a latban)! Lábai alatt hason fekve a török, akinek turbánja is lerepült. Mi mást mondhatna a szerencsétlen: Pomogitye = segítsetek! (A XVIII. század végére az Oszmán Birodalom elvesztette a Fekete-tenger északi partvidékét Oroszországgal szemben.)


A mérleg másik oldalán két alak figyelhető meg. A rózsaszín kabátos szélső a lengyel, akiről az a vélemény alakult ki, hogy szluga pokornij, azaz alázatos szolga. (A lengyel nemesi köztársaság háromszori felosztásának időszakában vagyunk, a nagyhatalmak játékszere a lengyel állam.) A polák mellett a holland rakosgatja buzgón a pénzes zacskókat a mérleg másik serpenyőjébe. Kétkedve mondja: dovolno li, azaz elég lesz-e? (Festőnk itt is elhamarkodta az írást, mert kihagyta az egyik o-t.)


Ebben a serpenyőben áll a porosz. Kézmozdulata alapján egyértelműen további segítséget kér, és azt is mondja: gorodami dopolnyáj!, tehát városokkal egészítsd ki! A pénzadomány mellett városok átengedését is követeli a század folyamán frissen nagyhatalommá nőtt Poroszország. Támogatóként ezen az oldalon még a gerendába kapaszkodó angolt látjuk. Natyágivaju = húzom! – kiáltja, hogy az a bizonyos kontinentális egyensúly a saját érdekeinek megfelelően alakuljon.


Végül a libikóka tetején balanszírozó svéd sem avatkozik aktívan az események menetébe. Kto bolse? – Ki a nehezebb? Ha kicsivel is, de már Oroszország. Az udvari festő, azt hiszem, megörvendeztette Katalin cárnőt a helyzetelemzéssel.

Hosszan lehetne a történeti hátteret ecsetelni, nem teszem azonban unalmassá ezt az érdekes vizuális geopolitikai értékelést. Mindössze két megjegyzést fűzök még hozzá. Először is a háttérként szolgáló Danzig telitalálat. A város köré elhelyezhető szinte mindegyik szereplő, a poroszok a kép készítésének időpontjában a város határánál állnak már, Lengyelország második felosztásakor, 1793-ban be is kebelezik. A másik az „íródeák magyar” szerepéről. Az 1780-90-es évek fordulóján viszonylag nagy volt ez a szerep, még ha nem is önálló aktora a magyarság az európai politikának. Súlyt azonban nyilván a II. József elleni majdnem lázadás ad neki, aminek következtében Ausztria elbizonytalanodik és képünk megszületésének évében, a cárnőt elhagyva megköti a török háborúban a szvisovi (Bulgária) különbékét, amiben lemond a korábban elfoglalt Belgrádról. A poroszok a törökkel kötöttek szövetséget, II. Lipót kénytelen volt visszakozni, így a háborút Oroszország egyedül folytatta. Ezt a helyzetet ábrázolja a térdeplő huszár tollal a kezében.

Most már csak önmagunkra fókuszálva: az 1791-es szvisovi békével zárult az utolsó (osztrák-)magyar – török háború 50 ezer magyar részvételével, soraikban az akkoriban európai hírűvé váló huszársággal.

Határtalan Szabadka, 2.

Kenguruk és néger rendőrök, indián kispapok és kínai bálványistenkereskedők, orosz forradalmárok és odesszai zsidók a száz évvel ezelőtti Szabadkán. És még mennyi népről nem esett szó az előző posztban! Kirándulásunk előtt egy héttel tovább tágítjuk hát Szabadka határtalanságát, újabb egzotikus tudósításokat szemezgetve a Bácsmegyei Napló 1911-12-es évfolyamából. Mindjárt az első egy kakukktojás lesz, egy olyan országból, ahonnét nem jártak a korabeli Szabadkán, csak leveleket küldözgettek ide több-kevesebb rendszerességgel. Mégis érdemes közzétenni az erről szóló beszámolót, egyfelől mert a spanyol lottó avagy nigériai levél korai példájára ismerhetünk benne, másfelől pedig mert a feladó bizonyára maga sem tudta, hogy kis híján honfitársainak ír: Ó-Barcelonából Új-Barcelonába.


Bácsmegyei Napló, 1911. december 30.

Már megint levelet irt a spanyol
Saját tudósitásunk. Szabadka, december 29.

A Spanyol, a kedves közismert Spanyol, az idén elkésett. Másszor már nyár elején megirta a maga levelét, amelyben elpanaszolja, hogy ő be van zárva s nem tud hozzájutni csekély 800.000 franc vagyonához.

Ma már senki nem ül fel a spanyoloknak, akik ugy látszik csak azért irogatják közismert leveleiket, hogy a magyar ujságoknak legyen cikktémájuk. De eddig legalább nyáron irtak, nyáron, amikor témahiány volt. Most egész inkorrektül arra fanyalodtak, hogy télen irják meg levelüket.

Ma Rehák szabadkai vendéglőshöz érkezett egy levél Barcellonából. A levél irója Civilo Lurang Vapor Trixtán a maga tragédiáját a szokott sablon szerint irja meg s hivja ki Rehákot Barcellonába.

A vendéglős azonban nem ment Barcellonába. A rendőrségre ment s ott átadta a spanyol levelet. A rendőrség pedig eltette a többi levelek közzé, s alighanem azt proponálja, hogy Civilo Lurangot válasszák meg az akadémia levelező tagjává. Olyan szorgalmasan levelez.


Bácsmegyei Napló, 1911. október 27.

Csikósnak akar Szabadkára jönni két német diák
– Levél a polgármesterhez –

Nemcsak érdekes, hanem valósággal jellemző levelet hozott ma a polgármesteri hivatalnak a posta a Németországi Essen városból.

A levelet egy Kitzki nevü fiatalember irta. Elmondja benne, hogy ő most felsőiskolai tanuló, de nagyon megunta az iskola komor, szürke négy falát, szabad életre vágyik. Van neki egy barátja is, s mindketten csikósok szeretnének lenni. A Kitzki, a levéliró megirja, hogy mindketten erős, egészséges fiuk, kitünő gyaloglók. Egy izben nagyobb gyalogkirándulást tettek s akkor négy héten át minden este a szabadban aludtak.

A levelet azzal végzi a német diák, hogy szinte rimánkodik a polgármesternek, vegye fel őket csikósnak, s akkor két boldog embert lát maga mellett.

A levél cimzése ez:

An das Bürgermeisteramt alt Stellenvermittlungs burendt, Szabadka.

Két kalandra vágyó német diák várja most a választ erre a levélre. Két fiatal legény, akiben tombol az ifjuság, az életkedv, aki érzi magában az erőt, s akinek az életét megkeseriti az, hogy komor, kicsinyes német város házai közt élik le napjaikat. Régi verseket, vagy alantas német regényeket olvastak s abból ismerték meg Magyarországot. Szabadkát mindenesetre ugy képzelik, hogy itt vannak a hires csikósok, s a polgármester, a főcsikós, lóra ül és a hatalmas pusztákon lovasbravurokat végez, esetleg betyár kirándulásokra is elmegy… Ide vágyódik tehát ebbe a rejtélyes ismeretlen világba a két pirosarcu, kékszemü német diák.

A polgármesteri hivatal irattárba tétette a német diákok furcsa kérelmét. A Kitzki és társa hiába készülődik tehát a csikósi pályára, hiába varrat lobogós ujju inget, hiába iszik bor helyett sört, hiába kalandozik az éjszakában, – még csak választ sem kap a levélre.

Talán jobb is ez igy. Várnak majd, várnak néhány hétig, aztán megnyugodnak abban a tudatban, hogy a szabadkai csikósok irni sem tudnak. A polgármester villogó gatyolint és kutyateremtette fokoscht visel ugyan, de csak lóháton levelez. Erre majd csak eljön a két német diák, ha ugyan addig meg nem gondolja s otthon nem marad a hóchsuléban algebrát tanulni.


Bácsmegyei Napló, 1911. november 24.

Szabadkán kötött békét Nikola Cankov az asszonyával. De aztán elfogták

(Saját tudósitásunk) Szombat este hirt adott arról a Bácsmegyei Napló, hogy egy ujvidéki asszony feljelentést tett a szeretője, Nikola Cankov bulgár származásu mübirkozó ellen, akiről azt mesélte, hogy Bulgáriában megölt egy postakocsist s elrabolt 100.000 koronát, továbbá hogy Rákospalotán is meggyilkolt egy bulgár kertészt. Ugyanekkor megirtuk azt is, hogy a rendőri nyomozás megállapitotta, hogy a szerelmes asszony mesélt. Az egész vádat féltékenységből találta ki, mert hirét vette, hogy amig ő Szegeden a kórházban betegen fekszik, a szeretője otthon Ujvidéken összeállt egy bordélyosnővel. A nyomozást erre be is szüntették.

Nikola Cankov – minthogy a szerelmes asszonytól szabadulni akart – erre otthagyta Ujvidéket s Szabadkára jött lakni. Itt a Lifka bioskópnál keresett alkalmazást.

A szerelmes ujvidéki menyecske azonban megtudta, hogy hol van örömének és szenvedéseinek osztályosa, a deli mübirkozó. Tegnapelőtt este 6 órakor itt termett Szabadkán s felkereste a megvádolt kraftmenschet. Az atléta és szeretője között heves jelenet játszódott le. Az asszony szerelme végre is legyőzte a mübirkozó haragját, s a veszekedés után csókkal pecsételték meg a békét. Nikola Cankov és felesége már tegnap hajnalban vissza is utaztak szerelmük boldog fészkébe: Ujvidékre.

Itt azonban nem soká élvezhették a kibékülés örömeit. Mert mire ők odaérkeztek Ujvidékre, megérkezett a szófiai rendőrség távirata is. Szófiából azt közölték, hogy Nikola Cankov nem rablógyilkos ugyan, de szép kis betörő, aki betörés miatt el volt itélve s tényleg megszökött.

A határrendőrség letartóztatta tehát az erős bulgárt.

A szerelmes asszony igy ismét elveszitette élete párját.



Bácsmegyei Napló, 1912. november 2.

Török harcosok Szabadkán
Menekülők a háborúból

(Saját tudósitónktól) Pénteken éjjel egy óra felé exotikus egyenruháju katonák lepték el a szabadkai állomást. A másodosztályu étteremben egy pár közös hadseregbeli főhadnagy meg kapitány társaságában tizenkét ottomán tiszt helyezkedett el, mig a harmadosztályu váróterem valósággal hemzsegett a sok török közkatonától.

A városban hamar elterjedt a hire, hogy török katonaság van az állomáson, s erre a késő éjjeli órában is igen sokan siettek ki a pályaudvarra. Szerb meg bolgár katonák nap-nap után erre utaznak hazafelé a háborúba, a vörös kereszt-egyesület különitményeinek is erre visz az utja a harctér felé, de török katonát még békés időben sem igen lehetett itt látni. Mikor azután az is kiderült, hogy a vigan cigarettázó törökök kedden hajnalban még csatasorban álltak, éppen nagy lett az érdeklődés. Alig győztek feleletet adni a sok kérdezősködőnek.

A török tisztek szürke egyenruháján alig lehetett a rangkülönbséget vagy a fegyvernemet megkülönböztetni. Egyiknek a vállán, másiknak a karján volt némi kis aranysujtás. De a sapkájuk annál cifrább volt. Magas szürke szőrkucsmájuk tetején különböző szinü szövetsávok tarkállottak. Valamennyien borotválatlan, gyürött ábrázattal tekintgettek a bámészkodó kiváncsiakra. A közkatonák szürke köpönyegben, fezzel a fejükön szaporán fogyasztották a korán által eltiltott alkoholt. A vallásosabbak feketekávét isznak.

A közkatonák igen megviselt, fáradt emberek, a hangjukban azonban fanatizmus cseng. A tisztek intelligens, olvasott férfiaknak látszanak. A közkatonák nagy része szerbül és görögül is beszél. A tisztek azonban a szláv nyelvet és a franciát perfektül beszélik. Némelyik németül és angolul is ért. Nagyrészük külföldön tanult. Kettő a berlini Kriegsschulét, néhány a párisi katonai akadémiát végezte.

Szolgálatkész udvariassággal adtak minden kérdésre választ, s kollégiális szeretettel traktálták idegen tiszttársaikat egyetlen magukkal hozott kincsükkel, a zamatos török cigarettákkal.

Nem sokkal éjfél után érkezett Boszna-Bród felől az első török csapat, amelyet hajnaltájt s a kora reggeli órákban még három csoport követett. Szomoru, rájuk nézve szinte lesujtó az a helyzet, amibe kerültek. 1160 közkatona s 77 tiszt lett önként az osztrák-magyar monarchia foglya. Az egyik tiszt a következőket mesélte:

„Hétfőn este érkeztünk a novibazári szandzsák boszniai határához, amelytől körülbelül 80 kilométernyi távolságra őrszolgálatot teljesítettünk. Előre küldött hadtestünknek, amelyben a gyalogság, huszárság és tüzérség képviselve volt, főerőssége a gépfegyverek osztálya volt. Ma még érthetetlen stratégiai tévedés folytán, észrevétlenül a derékhaddal való érintkezési pontunktól keresztbe támadott bennünket a montenegrói fősereg, s igy elszakitott bennünket a többi hadtestől. Az életben maradt előörsök fejét azonnal levágták s szuronyuk hegyére tüzték. Sötét éjszaka volt még akkor, s ők maguk sem tudták, hogy egy egész hadtestet vágtak el a török seregtől. De hajnaltájt észrevették már, amint mi is észrevettük, hogy a másik oldalon meg a szerb haderő három hadtestje közeledik. Rettenetes órák következtek. Főparancsnokunk csakhamar átlátta a helyzetet. 2400-an voltunk 120,000 emberrel szemben. Csak egy menekülés volt, hogy mindannyian az utolsó szálig – szinte védekezés nélkül – ne haljunk ott, ha el tudjuk érni az osztrák-magyar monarchia területét, a boszniai határt. A hajnali szürkületben hason csuszva a bokrok és bozótok között, majd emberfeletti erővel rohanva értünk a plevjei völgybe. Reggel kilenc óra után félholtan Plevjébe érkeztünk. Legnagyobb részünk gyalog tette meg a nyolcvan kilométeres utat, amelyet futva, pihenés nélkül nyolc óra alatt hagytunk magunk mögött. Sokan persze az uton összeestek, nem birták a széditő iramot. Leginkább az idős közkatonák hulltak el az uton. A fiatal 1-16 [sic] éves fiuk a saját apjukat is cipelték. Plevjében azonnal jelentkeztünk a katonai parancsnokságon. Fegyvereinket elszedték, s kedd dél óta az osztrák-magyar monarchia foglyai vagyunk. Mi bizunk a török fegyverek biztos győzelmében, de a szerencse csak akkor fordul felénk, ha az ázsiai haderő is harcvonalba érkezik.”

A biztos halálból menekült török katonák egyik kisérője, Winckenberg Artur főhadnagy adott fölvilágositást, hogy mi lesz a török katonák további sorsa. Ezeket mondotta:

„Plevjébe sürgönyileg érkezett a hadügyminiszter kényszerutlevele, a melylyel a hadijog alapján a védelmet nyujtó monarchia kijelöli azokat a helyőrségeket, ahol a háboru befejezéséig kötelesek maradni a hadifoglyok. Ezt az 1237 törököt hat helyőrségben helyezzük el. Miskolc, Kaposvár, Ungvár, Lőcse, Reichenberg és Zsalm kapnak most török lakosokat. Természetesen szabadon járhatnak-kelhetnek, a legénység a kaszárnyában fog lakni, a tisztek pedig, miután becsületszavukat adják, hogy nem szöknek, privát helyen. Az itt tartózkodásuk ideje alatt a tisztek kapják a rendes fizetésüket, a legénység pedig a zsoldját. Ezt a közös ármádia előlegezi Törökországnak.”

Szerb képeslap: A kumanovói csatából (1912. október 23-24, egy héttel a cikk írása előtt) menekülő török hadsereg

„Bosznia: Török nők az utcán”

És végül a száz évvel ezelőtti elképzelés szerint így nézne ki idén Szabadka, ha minden a terv szerint ment volna. Végül is nem is olyan nagy a különbség. A száz éve, 1912. szeptember 15-én felavatott szecessziós városháza még ma is áll, és sok hasonló korú bicikli is fut még a városban: ezekről külön képes posztot közlünk majd. Csak repülő objektumból van kevesebb, amit az időközben ide húzott határ közelsége magyarázhat, és a Városi Színházat bontotta le a jelenlegi koszovói szerb városvezetés. Ezzel az egy nációval még nem számoltak a száz évvel ezelőtti Szabadkán.

Az utazás íze, 1905

Hány gyerek játszott világhódítót a szőnyegen hason fekve, ólomkatonáival fokozatosan előrenyomulva a szövött kertektől, az Éden kertjeitől Góg és Magóg országáig, át a folyók kék selymén, a Nílustól az Indusig és a Dunától az Oxusig! A gyerekek utazásai faltól falig tartanak, a hegyláncok az asztal és a fotel, s a szőnyeg és az ágy közötti meztelen parketta csak úgy hemzseg a krokodiloktól, amelyek fogait csak hajszál híján kerüli el az ember.

Vidal-Lablache atlasz, 1914-es kiadás

Verne, Nyolcszáz mérföld az Amazonason, Léon Benett illusztrációival, 1881

Hány tudós gyerek görnyedt atlasza fölé, a felfedezésre váró földekről álmodozva, a folyókról, amelyeken majd végighajóznak, a kincseket ígérő dzsungelről, az ismeretlen népekkel való találkozásról. Verne nyomán arról fantáziáltak, hogy majd leereszkednek az Amazonason, vagy egyenesen a Föld mélyébe, elbűvölve a metszetek vonalainak labirintusától, a nyomtatványok édeskésre hangolt színeitől.

Hány fantáziadús kamasz feledkezett bele vizsgáira készülve földrajzkönyve illusztrációiba, és látta magát, amint jakháton kapaszkodik fel Tibetbe, kávét szüretel Ecuadorban, fegyvert csempész Hararéba vagy jezsuita reverendát visel Xi’anban.


Amikor 1912 októberében megkezdte utolsó gimnáziumi tanévét, nagyapámnak még fogalma sem volt róla, hogy három évvel később behívót kap, s élete utolsó hónapjait Verdunnek és közvetlen környékének geográfiájával fogja tölteni. Ekkoriban talán a Bejrút és Damaszkusz közötti, franciák számára ismerős vidékekről álmodozott, amelyeket hamarosan a valóságban is viszontlátott.

Földrajzkönyve részletesen leírta „a világ legfőbb hatalmait”, Nagy-Britanniát és gyarmatait, Belgiumot és Belga-Kongót, Hollandiát és a Holland-Indiákat, a német császárságot és „expanziós politikáját”, az osztrák-magyar monarchiát, Itáliát, az Egyesült Államokat, s végül egyetlen közös fejezetet szentelt Kínának és Japánnak. Nagy formátumú, információkkal és kommentárokkal teli könyv volt ez, amely elsősorban a jövő katonáinak képzésére szolgált.

Míg az iskolai atlasz és a korabeli illusztrált útibeszámolók nagyon is képesek voltak felkelteni az utazás iránti vágyat, ez a tankönyv majdhogynem lehangoló a maga szürke képeivel. Nagyapám szinte semmit sem húzott alá benne. Csak az Ausztria-Magyarországról szóló fejezetben látni néhány szaggatott vonást egyazon város két neve, Lwów és Lemberg alatt. Ez minden. Talán a nevek mágiája volt az, ami a térképek sápadt rózsaszín, kék és zöld foltjai mellett a leginkább hívogatott az útra? Lwów és Lemberg, Tomszk, Irkutszk, Arizona, Taskent és Mandalay, Buenos Aires, Kioto és Nagoya, Zangszkar, Padang, Kalkutta, vagy „Evamkoyo, az északi szélesség 3. fokán”, nem messze (minden relatív) attól a helytől, ahol Stanley rátalált Livingstone-ra.

Vidal-Lablache atlasz, 1914-es kiadás

Dr. Livingstone, I presume

A könyv európai képei főleg gyárakat ábrázolnak, amelyek nem igazán csábítanak utazásra. Az amerikai kontinens új országait, az afrikai gyarmatokat, és mindenekelőtt Ázsiát azonban a legváltozatosabb formában mutatják be: tájak, városok, kikötők, vasutak, különféle helyi szállítóeszközök, férfiak és nők egzotikus tevékenységeik közepette.

A képek helyett sokkal inkább a képaláírások azok, amelyek megakasztják a szöveg sivatagában vándorló szemet és tápot adnak az álmodozásnak. Mint a coloradói Grand Cañon, „ez a fenségesen kitáruló hatalmas völgy, mélyen bevágódva a fennsíkba. Fiatal völgy még ez, s a folyó, amely végigfut rajta, s amely a sziklák között egyre mélyebbre vájja ágyát, csupán az elején tart eróziós ciklusának”, noha sem a szöveg, sem a metszet nem utal a fények rendkívüli játékára a szikla falán. Vagy a Cañon del Muerto, „a sziklaszirt egyik barlangjából nézve, amelyekben az indiánok gyakran vertek tanyát”: az anasazi indiánok, akik a sziklában keresztül-kasul vájt barlangfalvaikkal, sziklarajzaikkal, majd titokzatos eltűnésükkel a 14. században olyan civilizációt képviseltek, amelynek a fotó csupán hiányáról tanúskodik, s amelynek történetét soha egyetlen gimnáziumi tanuló sem ismeri meg. Különös módon a képaláírás „sivatagi tájról” beszél, miközben a fotó a maga éles kontrasztjaival ennél sokkal élhetőbbet sejtet.

Más képek csupán elhagyatott és kevéssé vonzó tájakat mutatnak az Európán kívüli világból: „Oubangui zuhogói, halászhálókkal”, ám egyetlen halász körvonalai sem rajzolódnak ki az elszórt fákkal szegélyezett horizont előtt, amely oly kevéssé képes felidézni az egyenlítői őserdő hangulatát. A kirgiz jurták, szürke buborékok a sivár hegyek előterében, „néhány perc alatt felállíthatóak, s elférnek két teve hátán”. Taskent sem több egy lehangoló pillantásnál az agyagtetőkre, amelyek „félig elvesznek a zöldben”, alig kivehetően a kép szürke árnyalatai között, s ahol „a szűk és poros utcák agyagból döngölt falak között futnak”. A képzeletnek tett egyetlen engedmény „a piszkos bazárok” említése, „ahol mindent adnak és vesznek”, s ahol csak az útleírásokat faló francia gimnazista képes megpillantani a szőnyegek halmait, a rabszolgákat, az álruhás magyar derviseket, a fegyvereket és selymeket, a szamarakat és a fűszerrel telt zsákokat a mauzóleumok és a madraszák tövében.





Az Európán kívüli világ emblematikus épületeinek bemutatása az ókor óta kötelező passzusa az Ázsia-leírásoknak. A kínai nagy falat „a Krisztus előtti 3. században építették a nomádok támadásai ellen, s első ízben csupán 1644-ben törték át a mandzsuk, akik a hírneves Ming dinasztiát felváltva ma is a császári trónon ülnek”. A könyvet 1907-ben adták ki. 1912. októberében azonban már senki nem ül a császári trónon: az utolsó császár, Puyi az év február 12-én mondott le, hat éves korában. A könyv egymás mellett közli a Tiltott Város egy képét és alaprajzát, ugyanazt az alaprajzot, amelyet Victor Segalen is beemelt 1913 és 1914 között írott kínai regényébe, a René Leys-be, melynek főhőse, a poliglott belga kamasz, René Leys arról ábrándozik, hogy a kínai titkos rendőrség tagja lesz, mandarin, az arisztokrácia tagja és a császárnő szeretője, mígnem végül valóban sikerül behatolnia a palotába, ahol összeroppan saját képzeletének súlya alatt. Az elkövetkező években azonban egyetlen gimnazista sem olvashatta a René Leys-t a Somme és Argonne közötti front tűzszünetében, mert a mű csak 1922-ben jelent meg először nyomtatásban. Képzeletük kénytelen volt beérni ezekkel a kicsi és néptelen képekkel, már ha nem találkoztak olyan korábbi fotográfiákkal, amelyeket kínai utazók, kalandorok és misszionáriusok készítettek, amikor René Leyshez hasonlóan a mandarinok közelében éltek.

Hanzhongi császári tisztviselő feleségei és ágyasai. Leone Nani felvétele, 1908 körül

Egy tibeti kolostor a zangszkari völgyben, „ebben a végtelen tágasságban, amelynek korlátlan urai a homok és a szél”, ahol „a homokviharok folytonosan változtatják a dűnék helyét”: ilyenkor „délben is szinte éjszaka uralkodik”: ugyan melyik vidék lehetett volna titokzatosabb az akkori világban Tibetnél vagy a kínai Turkesztánnál? Sven Hedin csak tizenöt évvel korábban járt ott: Stein Aurél 1900-ban járja be először, s éppen 1912-ben teszi közzé Ruins of Desert Cathay: Personal Narrative of Explorations in Central Asia and Westernmost China című könyvét; Paul Pelliot már vasúton éri el Moszkván, Taskenten és Andizsánon keresztül 1906-ban, hogy Dunhuangon át jusson vissza Párizsba 1909-ben.


Egy szibériai város, Tomszk, széles kocsiutakkal, s néhány lappal odébb Nagoya vára Japánban, ahol „az 1868-as forradalom előtt minden hercegnek avagy daïmiónak megvolt a maga vára, s a tartományi fővárosok erődítményei (sirô) szinte városok voltak a városokon belül. Itt székelt a herceg kíséretével, a kerai-okkal (vazallusokkal), a samouraï-okkal (kardforgatókkal) és minden népével együtt”.



Itt vannak Bengália falvai is, ahol a szumátrai rizstárolókat bemutató idilli fotók a francia geográfus felháborodását méltán kiváltó holland elnyomással szembeni bennszülött felkelés leírásába illeszkednek.



És mennyi egzotikus jármű! Képzeletben ott járunk „a tuluni pályaudvaron, Irkutszk kormányzóságban”, a transzszibériai vasútnál, amely „az Európa és a Távol-Kelet közötti leggyorsabb összeköttetést” jelenti, annak ellenére, hogy „a Bajkáltól nyugatra csupán 37 km/h sebességgel halad, ami Mandzsúriában 20 km/h-ra csökken”. De vajon annyival sebesebb-e manapság? Máshol ceyloni bivalyfogatot látunk, amely egészen eltörpül a banyanfák törzse alatt, „nagyorosz szánt”, japán gyaloghintót, és zebuk vontatta elegáns burmai szekeret.






Ó, utazni, jakokkal és zebukkal találkozni…

És ezekben a távoli országokban annyiféle ismeretlen mesterséget űznek: halat szárítanak a Szahalin-szigeteken, csordákat terelnek a pampán. A titokzatos szibériai „samanizálók” birkát áldoznak. De vajon hol vannak a sámánok ezek között a se dobbal, se csengettyűkkel fel nem szerelt férfiak között, akik poharukat emelve néznek a fényképezőgép lencséjébe?




És milyen kevés arcot látunk az egész könyvben. Egy oroszt, egy burmai kocsist, és – különös módon – egész sor japánt. Miközben a szöveg Japán gyors modernizációját hangsúlyozza, amely 1905-ben legyőzte Oroszországot, és megszerezte a Mandzsúria fölötti uralmat, a képek az iparosodásnak semmilyen nyomát sem mutatják, hanem főként a hagyományos női foglalkozásokat ábrázolják: parasztasszonyok teát szüretelnek – „a bennszülöttek az oudji-i teát tartják a legtöbbre” – vagy selyemgubókról gombolyítják a szálat. Végül egy „finom típusú” (au type fin) japán nő „durva típusú” (au type grossier) hordárai között: egy hordszékén heverő nő, aki nem dolgozik, és két férfi, akik dolgoznak, mivel alsóbbrendű fajhoz tartoznak, és szinte teljesen meztelenek: ők a teaivó bennszülöttek. Nem tudunk meg semmit azokról, akik modern országgá tették Japánt. És, tegyük hozzá, az egyedüli nők, akiket a gimnazista a könyvben láthat, mind japánok, összhangban a 20. század elejének legkonvencionálisabb egzotizmusával, Pierre Lotitól Messager-n át Pucciniig. Vagy a La famille Fenouillard-ig, amely ugyancsak az ifjúsági irodalom fontos darabja volt.

La Famille Fenouillard, Christophe, 1895

Utak, távoli vidékek. „Egy napon én is útra kelek!” sóhajtja vágyakozva a gimnazista.

Az iskolaév kezdetén, 1912. október elsején az első darvak már útra keltek dél felé. Néhány héttel korábban indultak Svédországból, Rügen szigetén várták be egymást, s hamarosan Spanyolországban, majd Marokkóban lesznek. Épp ezekben a napokban szállnak Verdun fölött.