Az utolsó magyar-török háború

Kevés alkalommal találkoztam Moszkvában Magyarország, vagy egyáltalán magyarok említésével. A most következő kis képelemzés az egyik ilyen ritka esetet örökíti meg. A festményt a Történeti Múzeumban láttam, része annak a kiállításnak, amelyet II. Katalin trónra lépésének 250. évfordulójára rendeztek. A festmény a XVIII. század végén keletkezett, címe: „Politikai mérleg avagy az európai erőegyensúly 1791”. Célja, hogy allegorikus formában érzékeltesse Oroszország nemzetközi jelentőségének erősödését.


Kilenc szereplős kis színpadi jelenetet látunk, amelyen az ismeretlen művész hátterül, mint a város fölötti feliratból kiderül, Danzigot választotta.


A megszámozott szereplők: 1. orosz (De nem russzkij, hanem a ma is használatos, politikailag korrekt rosszijányin, tehát oroszországi. A latinos i fölött két pont, mint a mai ukránban pl. Київ. 2. török 3. magyar (vengerec) 4. porosz (pruszak) 5. angol (helytelenül: aglicsanyin!) 6. holland (golanyec, ez is helytelen, de fölé írta a másik l betűt, viszont hiányzik a d!) 7. lengyel 8. dán 9. svéd.


Az azonosító számok mellett egy-egy betűt is találunk, amelyeknek szintén van magyarázó része. Egy-két szóval – amely néha mondatértékű – jellemzi az illető náció súlyát, korabeli szerepének jellegét az „európai koncertben”, ahogy majd a XIX. diplomatái nevezik a hatalmi politikát. Nézzük egyenként a szereplőket!


A magyar külsejében talán a nadrágot lehet huszárosnak nevezni, a többi mintha nélkülözne minden ún. magyaros jellegzetességet. Kifelé néz a képből, s féltérdre ereszkedve a mérleg egyik serpenyőjében található tintatartóba mártja tollát. „C” betűje mellett ez áll: piszaty goraz. Értelmezni a gorazd jelentéséből tudom, ami annyit tesz: „alkalmas, ügyes”. Kardját a csúcsánál fogja bal kezével, ami arra utalhat, hogy harcolni már nem akar, írásra viszont alkalmas, írni ügyes. Középen a mérleg fájának támaszkodva – az orosznak háttal! – bámészkodik a dán. Kívülállóként mondja: Poszmotrim – meglátjuk!


A mérleg egyik serpenyőjében áll mosolyogva az orosz, akiről így szól a magyarázat: ogyin da gruzen. Ez világos: egyedül, de súlya van (sokat nyom a latban)! Lábai alatt hason fekve a török, akinek turbánja is lerepült. Mi mást mondhatna a szerencsétlen: Pomogitye = segítsetek! (A XVIII. század végére az Oszmán Birodalom elvesztette a Fekete-tenger északi partvidékét Oroszországgal szemben.)


A mérleg másik oldalán két alak figyelhető meg. A rózsaszín kabátos szélső a lengyel, akiről az a vélemény alakult ki, hogy szluga pokornij, azaz alázatos szolga. (A lengyel nemesi köztársaság háromszori felosztásának időszakában vagyunk, a nagyhatalmak játékszere a lengyel állam.) A polák mellett a holland rakosgatja buzgón a pénzes zacskókat a mérleg másik serpenyőjébe. Kétkedve mondja: dovolno li, azaz elég lesz-e? (Festőnk itt is elhamarkodta az írást, mert kihagyta az egyik o-t.)


Ebben a serpenyőben áll a porosz. Kézmozdulata alapján egyértelműen további segítséget kér, és azt is mondja: gorodami dopolnyáj!, tehát városokkal egészítsd ki! A pénzadomány mellett városok átengedését is követeli a század folyamán frissen nagyhatalommá nőtt Poroszország. Támogatóként ezen az oldalon még a gerendába kapaszkodó angolt látjuk. Natyágivaju = húzom! – kiáltja, hogy az a bizonyos kontinentális egyensúly a saját érdekeinek megfelelően alakuljon.


Végül a libikóka tetején balanszírozó svéd sem avatkozik aktívan az események menetébe. Kto bolse? – Ki a nehezebb? Ha kicsivel is, de már Oroszország. Az udvari festő, azt hiszem, megörvendeztette Katalin cárnőt a helyzetelemzéssel.

Hosszan lehetne a történeti hátteret ecsetelni, nem teszem azonban unalmassá ezt az érdekes vizuális geopolitikai értékelést. Mindössze két megjegyzést fűzök még hozzá. Először is a háttérként szolgáló Danzig telitalálat. A város köré elhelyezhető szinte mindegyik szereplő, a poroszok a kép készítésének időpontjában a város határánál állnak már, Lengyelország második felosztásakor, 1793-ban be is kebelezik. A másik az „íródeák magyar” szerepéről. Az 1780-90-es évek fordulóján viszonylag nagy volt ez a szerep, még ha nem is önálló aktora a magyarság az európai politikának. Súlyt azonban nyilván a II. József elleni majdnem lázadás ad neki, aminek következtében Ausztria elbizonytalanodik és képünk megszületésének évében, a cárnőt elhagyva megköti a török háborúban a szvisovi (Bulgária) különbékét, amiben lemond a korábban elfoglalt Belgrádról. A poroszok a törökkel kötöttek szövetséget, II. Lipót kénytelen volt visszakozni, így a háborút Oroszország egyedül folytatta. Ezt a helyzetet ábrázolja a térdeplő huszár tollal a kezében.

Most már csak önmagunkra fókuszálva: az 1791-es szvisovi békével zárult az utolsó (osztrák-)magyar – török háború 50 ezer magyar részvételével, soraikban az akkoriban európai hírűvé váló huszársággal.