Az utazás íze, 1905

Hány gyerek játszott világhódítót a szőnyegen hason fekve, ólomkatonáival fokozatosan előrenyomulva a szövött kertektől, az Éden kertjeitől Góg és Magóg országáig, át a folyók kék selymén, a Nílustól az Indusig és a Dunától az Oxusig! A gyerekek utazásai faltól falig tartanak, a hegyláncok az asztal és a fotel, s a szőnyeg és az ágy közötti meztelen parketta csak úgy hemzseg a krokodiloktól, amelyek fogait csak hajszál híján kerüli el az ember.

Vidal-Lablache atlasz, 1914-es kiadás

Verne, Nyolcszáz mérföld az Amazonason, Léon Benett illusztrációival, 1881

Hány tudós gyerek görnyedt atlasza fölé, a felfedezésre váró földekről álmodozva, a folyókról, amelyeken majd végighajóznak, a kincseket ígérő dzsungelről, az ismeretlen népekkel való találkozásról. Verne nyomán arról fantáziáltak, hogy majd leereszkednek az Amazonason, vagy egyenesen a Föld mélyébe, elbűvölve a metszetek vonalainak labirintusától, a nyomtatványok édeskésre hangolt színeitől.

Hány fantáziadús kamasz feledkezett bele vizsgáira készülve földrajzkönyve illusztrációiba, és látta magát, amint jakháton kapaszkodik fel Tibetbe, kávét szüretel Ecuadorban, fegyvert csempész Hararéba vagy jezsuita reverendát visel Xi’anban.


Amikor 1912 októberében megkezdte utolsó gimnáziumi tanévét, nagyapámnak még fogalma sem volt róla, hogy három évvel később behívót kap, s élete utolsó hónapjait Verdunnek és közvetlen környékének geográfiájával fogja tölteni. Ekkoriban talán a Bejrút és Damaszkusz közötti, franciák számára ismerős vidékekről álmodozott, amelyeket hamarosan a valóságban is viszontlátott.

Földrajzkönyve részletesen leírta „a világ legfőbb hatalmait”, Nagy-Britanniát és gyarmatait, Belgiumot és Belga-Kongót, Hollandiát és a Holland-Indiákat, a német császárságot és „expanziós politikáját”, az osztrák-magyar monarchiát, Itáliát, az Egyesült Államokat, s végül egyetlen közös fejezetet szentelt Kínának és Japánnak. Nagy formátumú, információkkal és kommentárokkal teli könyv volt ez, amely elsősorban a jövő katonáinak képzésére szolgált.

Míg az iskolai atlasz és a korabeli illusztrált útibeszámolók nagyon is képesek voltak felkelteni az utazás iránti vágyat, ez a tankönyv majdhogynem lehangoló a maga szürke képeivel. Nagyapám szinte semmit sem húzott alá benne. Csak az Ausztria-Magyarországról szóló fejezetben látni néhány szaggatott vonást egyazon város két neve, Lwów és Lemberg alatt. Ez minden. Talán a nevek mágiája volt az, ami a térképek sápadt rózsaszín, kék és zöld foltjai mellett a leginkább hívogatott az útra? Lwów és Lemberg, Tomszk, Irkutszk, Arizona, Taskent és Mandalay, Buenos Aires, Kioto és Nagoya, Zangszkar, Padang, Kalkutta, vagy „Evamkoyo, az északi szélesség 3. fokán”, nem messze (minden relatív) attól a helytől, ahol Stanley rátalált Livingstone-ra.

Vidal-Lablache atlasz, 1914-es kiadás

Dr. Livingstone, I presume

A könyv európai képei főleg gyárakat ábrázolnak, amelyek nem igazán csábítanak utazásra. Az amerikai kontinens új országait, az afrikai gyarmatokat, és mindenekelőtt Ázsiát azonban a legváltozatosabb formában mutatják be: tájak, városok, kikötők, vasutak, különféle helyi szállítóeszközök, férfiak és nők egzotikus tevékenységeik közepette.

A képek helyett sokkal inkább a képaláírások azok, amelyek megakasztják a szöveg sivatagában vándorló szemet és tápot adnak az álmodozásnak. Mint a coloradói Grand Cañon, „ez a fenségesen kitáruló hatalmas völgy, mélyen bevágódva a fennsíkba. Fiatal völgy még ez, s a folyó, amely végigfut rajta, s amely a sziklák között egyre mélyebbre vájja ágyát, csupán az elején tart eróziós ciklusának”, noha sem a szöveg, sem a metszet nem utal a fények rendkívüli játékára a szikla falán. Vagy a Cañon del Muerto, „a sziklaszirt egyik barlangjából nézve, amelyekben az indiánok gyakran vertek tanyát”: az anasazi indiánok, akik a sziklában keresztül-kasul vájt barlangfalvaikkal, sziklarajzaikkal, majd titokzatos eltűnésükkel a 14. században olyan civilizációt képviseltek, amelynek a fotó csupán hiányáról tanúskodik, s amelynek történetét soha egyetlen gimnáziumi tanuló sem ismeri meg. Különös módon a képaláírás „sivatagi tájról” beszél, miközben a fotó a maga éles kontrasztjaival ennél sokkal élhetőbbet sejtet.

Más képek csupán elhagyatott és kevéssé vonzó tájakat mutatnak az Európán kívüli világból: „Oubangui zuhogói, halászhálókkal”, ám egyetlen halász körvonalai sem rajzolódnak ki az elszórt fákkal szegélyezett horizont előtt, amely oly kevéssé képes felidézni az egyenlítői őserdő hangulatát. A kirgiz jurták, szürke buborékok a sivár hegyek előterében, „néhány perc alatt felállíthatóak, s elférnek két teve hátán”. Taskent sem több egy lehangoló pillantásnál az agyagtetőkre, amelyek „félig elvesznek a zöldben”, alig kivehetően a kép szürke árnyalatai között, s ahol „a szűk és poros utcák agyagból döngölt falak között futnak”. A képzeletnek tett egyetlen engedmény „a piszkos bazárok” említése, „ahol mindent adnak és vesznek”, s ahol csak az útleírásokat faló francia gimnazista képes megpillantani a szőnyegek halmait, a rabszolgákat, az álruhás magyar derviseket, a fegyvereket és selymeket, a szamarakat és a fűszerrel telt zsákokat a mauzóleumok és a madraszák tövében.





Az Európán kívüli világ emblematikus épületeinek bemutatása az ókor óta kötelező passzusa az Ázsia-leírásoknak. A kínai nagy falat „a Krisztus előtti 3. században építették a nomádok támadásai ellen, s első ízben csupán 1644-ben törték át a mandzsuk, akik a hírneves Ming dinasztiát felváltva ma is a császári trónon ülnek”. A könyvet 1907-ben adták ki. 1912. októberében azonban már senki nem ül a császári trónon: az utolsó császár, Puyi az év február 12-én mondott le, hat éves korában. A könyv egymás mellett közli a Tiltott Város egy képét és alaprajzát, ugyanazt az alaprajzot, amelyet Victor Segalen is beemelt 1913 és 1914 között írott kínai regényébe, a René Leys-be, melynek főhőse, a poliglott belga kamasz, René Leys arról ábrándozik, hogy a kínai titkos rendőrség tagja lesz, mandarin, az arisztokrácia tagja és a császárnő szeretője, mígnem végül valóban sikerül behatolnia a palotába, ahol összeroppan saját képzeletének súlya alatt. Az elkövetkező években azonban egyetlen gimnazista sem olvashatta a René Leys-t a Somme és Argonne közötti front tűzszünetében, mert a mű csak 1922-ben jelent meg először nyomtatásban. Képzeletük kénytelen volt beérni ezekkel a kicsi és néptelen képekkel, már ha nem találkoztak olyan korábbi fotográfiákkal, amelyeket kínai utazók, kalandorok és misszionáriusok készítettek, amikor René Leyshez hasonlóan a mandarinok közelében éltek.

Hanzhongi császári tisztviselő feleségei és ágyasai. Leone Nani felvétele, 1908 körül

Egy tibeti kolostor a zangszkari völgyben, „ebben a végtelen tágasságban, amelynek korlátlan urai a homok és a szél”, ahol „a homokviharok folytonosan változtatják a dűnék helyét”: ilyenkor „délben is szinte éjszaka uralkodik”: ugyan melyik vidék lehetett volna titokzatosabb az akkori világban Tibetnél vagy a kínai Turkesztánnál? Sven Hedin csak tizenöt évvel korábban járt ott: Stein Aurél 1900-ban járja be először, s éppen 1912-ben teszi közzé Ruins of Desert Cathay: Personal Narrative of Explorations in Central Asia and Westernmost China című könyvét; Paul Pelliot már vasúton éri el Moszkván, Taskenten és Andizsánon keresztül 1906-ban, hogy Dunhuangon át jusson vissza Párizsba 1909-ben.


Egy szibériai város, Tomszk, széles kocsiutakkal, s néhány lappal odébb Nagoya vára Japánban, ahol „az 1868-as forradalom előtt minden hercegnek avagy daïmiónak megvolt a maga vára, s a tartományi fővárosok erődítményei (sirô) szinte városok voltak a városokon belül. Itt székelt a herceg kíséretével, a kerai-okkal (vazallusokkal), a samouraï-okkal (kardforgatókkal) és minden népével együtt”.



Itt vannak Bengália falvai is, ahol a szumátrai rizstárolókat bemutató idilli fotók a francia geográfus felháborodását méltán kiváltó holland elnyomással szembeni bennszülött felkelés leírásába illeszkednek.



És mennyi egzotikus jármű! Képzeletben ott járunk „a tuluni pályaudvaron, Irkutszk kormányzóságban”, a transzszibériai vasútnál, amely „az Európa és a Távol-Kelet közötti leggyorsabb összeköttetést” jelenti, annak ellenére, hogy „a Bajkáltól nyugatra csupán 37 km/h sebességgel halad, ami Mandzsúriában 20 km/h-ra csökken”. De vajon annyival sebesebb-e manapság? Máshol ceyloni bivalyfogatot látunk, amely egészen eltörpül a banyanfák törzse alatt, „nagyorosz szánt”, japán gyaloghintót, és zebuk vontatta elegáns burmai szekeret.






Ó, utazni, jakokkal és zebukkal találkozni…

És ezekben a távoli országokban annyiféle ismeretlen mesterséget űznek: halat szárítanak a Szahalin-szigeteken, csordákat terelnek a pampán. A titokzatos szibériai „samanizálók” birkát áldoznak. De vajon hol vannak a sámánok ezek között a se dobbal, se csengettyűkkel fel nem szerelt férfiak között, akik poharukat emelve néznek a fényképezőgép lencséjébe?




És milyen kevés arcot látunk az egész könyvben. Egy oroszt, egy burmai kocsist, és – különös módon – egész sor japánt. Miközben a szöveg Japán gyors modernizációját hangsúlyozza, amely 1905-ben legyőzte Oroszországot, és megszerezte a Mandzsúria fölötti uralmat, a képek az iparosodásnak semmilyen nyomát sem mutatják, hanem főként a hagyományos női foglalkozásokat ábrázolják: parasztasszonyok teát szüretelnek – „a bennszülöttek az oudji-i teát tartják a legtöbbre” – vagy selyemgubókról gombolyítják a szálat. Végül egy „finom típusú” (au type fin) japán nő „durva típusú” (au type grossier) hordárai között: egy hordszékén heverő nő, aki nem dolgozik, és két férfi, akik dolgoznak, mivel alsóbbrendű fajhoz tartoznak, és szinte teljesen meztelenek: ők a teaivó bennszülöttek. Nem tudunk meg semmit azokról, akik modern országgá tették Japánt. És, tegyük hozzá, az egyedüli nők, akiket a gimnazista a könyvben láthat, mind japánok, összhangban a 20. század elejének legkonvencionálisabb egzotizmusával, Pierre Lotitól Messager-n át Pucciniig. Vagy a La famille Fenouillard-ig, amely ugyancsak az ifjúsági irodalom fontos darabja volt.

La Famille Fenouillard, Christophe, 1895

Utak, távoli vidékek. „Egy napon én is útra kelek!” sóhajtja vágyakozva a gimnazista.

Az iskolaév kezdetén, 1912. október elsején az első darvak már útra keltek dél felé. Néhány héttel korábban indultak Svédországból, Rügen szigetén várták be egymást, s hamarosan Spanyolországban, majd Marokkóban lesznek. Épp ezekben a napokban szállnak Verdun fölött.