Kinek fáj

Szomorú kis hírben számolt be a pár perc Budapest egy száz évet túlélt, téglába karcolt kis graffiti eltüntetéséről.

A huszadik század legelején, még a lóvasutak korában, Adorján György váltóőr karcolgatta vélhetően unalmas munkája közben az egyetem klinkertégla burkolatába, ami épp eszébe jutott. A műgonddal készített naiv munka egészen idén tavaszig őrizte az emlékét.

1901-es és (egérrel) 2012-es állapot

Van, ahol sikerül egyre tudatosabban őrizni a múlt ilyen apró kis jeleit, és ez nem puszta érzelmesség, hanem imázsépítés is. Mert egy város történetét ezek a rejtőzködő kis történetek teszik különösen személyessé, a várost magát pedig vonzóvá és egyedivé, megismerésre csábítóvá. Ahol úgy pusztítjuk el saját értékeinket hogy fel sem ismerjük a pusztítást, ott a szegénykultúra győzött.

Egész oldalas térkép

Milyen egyszerű lett volna meghúzni egy keretet az érdekes terület köré, és akár csak néhány téglányit kihagyni a csiszolásból. Várostörténész vagy műemlékes nem tud minden felújítás minden részlete mellett őrködni, az épület portása ha ismeri is a helyet, nem érintett annyira, hogy beleszóljon más munkájába, ez az egyébként minimális figyelem, gondosság, önállóság vagy kezdeményezőkészség pedig ma nem várható el úgy tűnik nem csak a munkásoktól, de a munkát közvetlenül irányítóktól sem. Ezért csak utólag kapkodjuk a fejünket, hogy ismét legyalultak egy darabkát a saját közös emlékezetünkből.

Azt hiszem ez ugyanaz a probléma, amivel mi is gyakran találkozunk a közterületeken tett kertfejlesztési erőfeszítéseink során. Mint a közmunkás, aki harmadszor is ledarálja a frissen ültetett bokrokat, nem fog kerülni, mert neki aztán igazán mindegy, egyébként is mikor máskor játsszon egy elektromos fűnyíróval. Mennyivel gazdagabbak lehetnénk, ha akár csak a békénhagyásig el tudnánk jutni.