„Witold Szolginia, primus inter pares a lwówi száműzöttek között, Lwów enciklopédistája volt. Ahogy Jerzy Janicki, egyik legszorosabb munkatársa mondta: „Abszolút rebe. Lwówi kérdésekben pápai módon csalhatatlan. Arbiter leopoliensis a Łyczaków és Zamarstinow közötti területet érintő bármilyen vitában. Ős-lwówi és ős-łyczakówi.” Hatalmas tudással rendelkezett Lwówról, amelyet mindenkivel megosztott, akár a kenyeret; szívesen válaszolt a várossal kapcsolatos számtalan telefonhívásra és fáradhatatlan levelezésben állt a Lengyelország- és világszerte szétszóródott lwówiakkal. Lwówi és lwówista; „a Város és a Temető őre”, mint Zbigniew Herbert nevezte őt találóan egyik verseskötetének ajánlásában.” (Andrzej W. Kaczorowski)
A monográfiát, amelyet eredetileg a Sudety kiadó jelentetett meg Wrocławban – ahová Lwów átköltözött –, már rég elkapkodták. Csak tavaly indította el újabb kiadását a krakkói Wysoky Zamek kiadó – amely már nevében is a lwówi Felsővárra utal – vállalkozó szellemű vezetője, Jacek Tokarski. Az első kötet, amely „A város arca” alcímmel Lwów szerkezetét tekinti át, tavaly nyáron jelent meg, épp időben ahhoz, hogy jó hasznát vegyük augusztusi galíciai túránkon. A második kötet, amely a város tereit, utcáit és negyedeit mutatja be egyenként, ezekben a napokban érkezett meg, szintén jó időben ahhoz, hogy részletesen felkészülhessek belőle tavaszra, első lwówi idegenvezetésemre.
Álljon itt belőle egy részlet magyarra fordítva, a zsidó negyed leírásának bevezetője. Ez a fejezet különösen nagy segítség volt ahhoz a cikksorozathoz, amelyet a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület kérésére írtam a zsidó Lemberikről, s amelynek egyes darabjait hamarosan a Wang folyón is közzéteszem.
„Lwównak egy olyan zugát keressük fel most, amely, úgy hiszem, a város legtöbb lakója számára teljesen ismeretlen volt, vagy csak felületesen ismerték. A városnak ez a része, amelyet egyesek titokzatosnak, mások kifejezetten egzotikusnak találtak, a zsidó negyed volt a régi Lwów északi részén, amely évszázadok során nőtt ki az egyik lwówi gettóból, a külvárosiból. Csak magyarázatképpen: Lwównak évszázadokon át két zsidó gettója volt: a városi, a falakon belül, s a külvárosi, az északi Krakkó városnegyedben. Az idők során az utóbbi egyre népesebbé és kiterjedtebbé vált, s ez lett a zsidók által legsűrűbben lakott lwówi városrész. Erről bárki meggyőződhetett anélkül is, hogy személyesen felkereste volna az északi külvárost: elég volt egy pillantást vetni Lwów térképére, s végigfutnia az itteni utcák és terek nevein. Íme néhány közülük, amelyek jól tükrözik a negyed jellegét és lakóinak mindennapjait: Ószövetség, Régi Sajtkészítők, Zsinagóga, Makkabeus, Hagyma, Hal, Liba, Sárkány, Meisel, Bernstein, Sternschuss, Beiser, Kohn, Berek Joselewicz, Schleidher és Rappaport utca, Órás és Gabona tér…
Ezt a negyedet ritkán kereste fel bárki is, hacsak nem volt rá valamilyen személyes vagy üzleti oka. Nekem soha nem volt különösebb dolgom arrafelé, s ahogy emlékszem rá, csak néhányszor fordultam meg ott boldogult fiatalkoromban, inkább csak puszta kíváncsiságból, hogy átérezzem e számomra oly titokzatos negyed légkörét.
Igyekszem felidézni a halványuló emlékeket. Emlékszem rá, hogy egyszer a negyeden végigfutó Peltewna utcán haladva hirtelen mintha egy pillanatra megéreztem volna ennek az egész zsidók által lakott városrésznek a szintézisét. Orromat, amely mindig érzékeny volt a különféle illatokra, megcsapta a párolt hagyma és a nyitott utcai kanális szaga, tekintetem átfogta az utcák és utcácskák szövevényes hálóját a sürgő-forgó tömeggel, vagy még inkább az ügyeikkel elfoglalt fekete figurák sokaságával, s fülemben hallottam azt a sajátos, monoton zúgást, mint a méhkasét, amely annyira különbözött a város többi, akár közvetlenül szomszédos utcájának zajától. És az a különös érzésem támadt, hogy ezek az emberek, akiket látok, talán soha nem pihennek meg saját házuk tetői alatt, sem éjjel, sem nappal, hanem minden dolgukat itt intézik, a sáros utcákon és a girbegurba járdán. Mindenütt nagy sokaság tolongott, még a tágra nyitott kapukban, sötét kapualjakban és napfényes belső udvarokban is, a boltok, raktárak, istállók, vegyeskereskedések és műhelyek áttekinthetetlen szövevényében.
Kicsi gyerek korom óta különösen érzékeny voltam a színekre, amelyek körülvettek engem, s ez az érzés különösen felerősödött itt, a Krakkó külvárosban, a zsibongó sokaság között. A szűk utcákat, átjárókat, sikátorokat, kapualjakat és udvarokat betöltő, fel-alá kavargó, egymással hevesen gesztikulálva tárgyaló tömeg, ha nem is egyöntetűen feketének, de mindenképpen egyaránt sötétnek tűnt számomra. Csak nagy ritkán villant fel ebből a sötétségből egy-egy színes női ruha, ing vagy kendő. Ezzel szemben a sötét, piszkos, lepusztult épületek belső udvarai és átjárói különösen színesek voltak. Minél mélyebbre hatolt bennük az ember, kontrasztjaik annál intenzívebbé váltak, s rabul ejtették szememet fényes és egymástól tökéletesen elütő árnyalataikkal. S a színek, amelyek hiányoztak az emberek ruháiról, boldogan tündököltek itt az időjárástól függetlenül mindig nyitott ablakok előtt, a gangokon és minden emeleten kiteregetett ágyneműkön, a párnák céklavörösén, amely szinte szó szerint beleharapott az asztalterítők és a szégyentelenül közszemlére tett fehérneműk legváratlanabb színeibe.
Az egész zsidó negyed szenvedélyesen, szinte vadul kereskedett az összes utcán és minden ház udvarán. Csak olykor-olykor szakították félbe, hogy új erőt merítsenek a házak pincéjében működő kis kifőzdékben, ahonnét hagymával és fokhagymával gazdagon fűszerezett ételek szaga áradt, valami keleties egzotikummal járva át a negyed levegőjét.
Ez a kép elevenedett fel nemrégen emlékezetemben, bár az „eleven” szó talán nem illik ide, hiszen mindez ötven éve halott: elpusztult, nem létezik többé. De az elhanyagoltság és a lepusztultság már akkoriban, a harmincas évek végén is valamiképpen irreálissá tette ezeket az utcákat, sikátorokat és szegényes házakat. Elég hát, ha csupán annyit mondok, milyen élesen és pontosan tudtam azonosítani minden részletet most, amikor lwówi fotógyűjteményemet sikerült az egykori zsidó negyed néhány éppen ekkor, a harmincas évek végén készült képével gyarapítanom. Ezeken a kiváló lwówi fotográfus, Mieczyslaw Watorski mérnök által készített fotókon sok mindent viszontláttam az imént elmondottakból. Íme a zsidó negyed szövevényes topográfiája, a szűk, sötét, kanyargós utcák, hepehupás járdáikkal, a házak lepusztult homlokzatai málló vakolatukkal és vakon ásító ablakaikkal. Az utcákat feketébe öltözött figurák róják egyedül vagy csoportosan. A házfalak tövében itt is, ott is ül valaki, rongyos ruhában, szomorú, tragikus tartásban megkövülten, reménytelenül várva vevőre ezen a vidéken… Másutt két reménykedő figura árul egy egész halom öreg, tönkrenyűtt cipőt, amelyet még a zsidó házalók is megvetően csak „toprongynak” neveztek.
Megint más képek mintha riportfotók lennének: az utcára nyíló suszterműhely, odabenn a kaptafája fölé görnyedő zsidó polatajko, ahogy Lwówban mondták, gyerekinassal, amint egy viseltes cipőbe, talán épp a szomszéd ház előtt vásárolt „toprongyba” igyekszik új életet lehelni… De milyen érdekes: mind az utcai cipőárus, mind a suszterműhely mellett álló szakállas öreg zsidó egy-egy vaskos könyvet olvas elmélyülten. Mi lehet az? Héber nyelvű vallásos, jiddis világi, talán lengyel könyv – ki tudja? A következő képen, ahogy gyanítottam is, ezeknek az olvasmányoknak a forrását látjuk, az utcai könyvárus használt könyvekkel megrakott asztalát. S az asztal fölé hajolva egy másik, tiszteletre méltó kinézetű, ősz szakállú zsidó böngész a könyvek között.
Ilyen volt a lwówi zsidó negyed: nemcsak zsúfolt, lármás és kereskedő szellemű, hanem végtelenül lepusztult és szegény, s amellett intellektuális – mindössze fél évszázaddal ezelőtt, amikor néhanapján végigmentem rajta. Köszönet Watorski mérnök mesteri fotóinak, hogy megőrizték és most újra felelevenítették számomra ezt a rég eltűnt helyet és embereket.”
firsttimeuser közzétette a poszt három fotóját 1 2 3 népszerű tumblrjén, sok látogató érdeklődését felkeltve az elveszett Lwów iránt. Nagyon köszönjük!
VálaszTörlés