Gasztarbajter

A „Gastarbeiter” szó számomra meleg emlékeket idéz. Nekem építész felmenőimet jelentette, akik a 70-es évek végén brigádot toboroztak és kimentek Németországba németek által tervezett lakótelepet építeni, ahogy Magyarországra is így jöttek kétszáz évvel korábban. Amikor meglátogattam őket, meglepve hallottam, hogy magukról is csak mint „gastarbeiterekről” beszéltek.

A németeknek a szó valószínűleg mást jelentett, mint nekem. S hogy mit jelent a mai Moszkvában, arról Ilja Varlamov ír alább fordított „Miben áll Moszkva ereje” című blogbejegyzésében, aki már hosszú évek óta fotózza a mai moszkvai gasztarbajtereket.


Ha az embereknek nincs hova menniük, Moszkvába mennek. Menekülnek a rossz élettől, mennek a pénz, a szerelem, a szerencse után – Moszkvának mindez megvan. És már egész kerületek, egyebek között a történelmi belváros kerületei is, telve vannak azokkal, akiket először idénymunkásoknak, majd limitcsiknek, s most gasztarbajternek neveznek. Egy időre jönnek csak fel, hogy egy kis plusz pénzt keressenek, s ez aztán végleg így marad.


Moszkvát történelme kezdetétől fogva az idelátogatók építették és alakították. A „tősgyökeres moszkvaiak” pusztán a tegnapi látogatók jól reklámozott brandje. Nincs olyan moszkvai, akinek legalább a dédszülei ne Szaratovból, Nyizsnij Novgorodból vagy más közeli-távoli városból származnának. Még Moszkva mélyen tisztelt alapítója, Jurij Dolgorukij fejedelem is pszeudo-alapító csupán. Akármelyik iskolai tankönyvet felütjük, feketén-fehéren az áll benne, hogy amikor a fejedelem a leendő város helyére érkezett, itt már állt egy település, Kucska bojár birtoka. Az igaz, hogy Dolgorukijnak Kucska ezért vagy azért nem tetszett, így hát eltette láb alól, de hát nem is minden Moszkvába gyülemlő nép egyformán hasznos. Így alapították hát Moszkvát: aki utoljára érkezik, az az alapító.




Későn jövők, akik azon siránkoztok, hogy Moszkva már nem az, ami volt, töröljétek meg szemeteket, fújjátok ki orrotokat és nyugodjatok meg. Moszkva még mindig az, sőt talán most még inkább az, ami tíz-húsz éve volt. Gyertek, bennszülött-társaim, térjünk vissza kedvenc klasszikusainkhoz. Vegyük le a polcról a legmoszkvaibb moszkvait, Vlagyimir Giljarovszkijt, üssük fel a halhatatlan „Moszkva és a moszkvaiak”-at. Hogyne ismernétek őt, földijeim! Mennyi gyerekkori élményünk származik ebből a könyvből, s bizonyára ti is felolvassátok gyermekeiteknek, ugyancsak moszkvaiaknak, e könyv érzelemtől remegő kezdő sorait: „Moszkvai vagyok! Mily boldog az, aki kiejtheti e szót, s magára vonatkoztathatja azt: Moszkvai vagyok!”




Elolvastátok? Akkor most zárjátok be e könyvet, s köpjetek ki. Köpjetek, ha mondom! Giljarovszkij Vologda mellett született és nőtt fel, aztán élt Tambovban, Voronyezsben, Penzában, Rjazanyban, Szaratovban, szolgált a Kaukázusban, végül összecsomagolt és ő is idejött, amikor már sehova máshova nem volt mennie.

„Rabszolgapiac” a Jaroszlavkán, a Jaroszlavszkoje sossze 4. kilométerénél

Mindazonáltal nyissuk ki újra a könyvet, s olvassuk csak el figyelmesen, kiket tisztel meg a szerző a büszke „moszkvai” névvel? Az idénymunkásokat, a kollégista diákokat, a vándor festőművészeket és utazó ügynököket. Ezek az igazi moszkvaiak Giljarovszkij szerint.

Az egykori napszámos-piac a Hitrovszkaja téren

Valamiért nem sokat ír a régi világból való anyókákról és apókákról, akik egész életüket az ősi székvárosban élték le, és nem ír arról sem, hogyan nyúlják le az újonnan érkezők a munkahelyeket és hogyan foglalnak el minden helyet, csupán a város életét figyeli csodálattal eltelve. Vegyük csak Giljarovszkijnak ezt az igéző Moszkváját, s hasonlítsuk össze a maival: újra minden pontról pontra egybevág. Itt vannak a szegényes viskók éppúgy, mint a fényűző klubok és éttermek, a vidékről jött Ványka kocsisok (igaz, manapság inkább Arszenyijnek hívják őket), a szürke piacok és a gőgös külföldi kereskedők (akiket pedig manapság expat-nak neveznek). Még a gasztarbajter-piacok is ugyanott vannak, a Jaroszlavkán és a Kasirszkij dvornál, és a három pályaudvar környéke is szépen újjáéledt. Érdekes, hogy e három pályaudvar közelében egy téren már 1929-ben, amikor Gilarovszkij még élt és alkotott, szobrot avattak az „idénymunkás” – értsd, gasztarbajter – tiszteletére, amely máig is áll.

Ivan Sadr „Idénymunkás” c. szobra (1929) a Krasznih Vorot téren, ahol az 1920-as évek elejéig a napszámos-piac volt

Mert azokban a régi szép időkben még tisztelték őket, hiszen ami jó csak épült Moszkvában, azt a gasztarbajterek építették, a sztálini Magasházaktól és a metrótól kezdve a mai „Moszkva-Sziti” negyedig.




Moszkvába mindig a legjobbak sereglettek - és a legrosszabbak. Épp ebben áll ennek a városnak az ereje. Amit ma látunk, csupán visszatérés a város történelmi hagyományaihoz, amelynek utcáit évszázadokon át oroszok, tatárok, ázsiaiak, kaukázusiak és zsidók taposták, s amely valamikor persze, hogyne, tiszta orosz város volt. De aztán megjött Jurij Dolgorukij Kijevből, s mindent elrontott.