Utak

Ha az ember nem repülővel akar Isztambulból Teheránba jutni, a legegyszerűbb eszköz a vonat vagy az autóbusz, amely az egykori örmény és mai kurd vidék fenséges hegyein és folyóvölgyein végighaladva három, illetve másfél nap alatt teszi meg a kétezerhétszáz kilométeres távot.

Kelet-Anatólia, a Karasu (Feketevíz) völgye, az Eufrátesz felső folyása, a Nimród-hegy (Nimrud Dağ), a hettita birodalom egykori fővárosa közelében, hajnalban a vonatból

Ez az út azonban csak az 1950-es évektől kezdve épült ki. Azelőtt csupán bátor karavánok vágtak neki a kanyargós hegyi ösvényeknek, gyakran kockáztatva kurd rablók támadását, mint Vámbéry Ármin, aki 1861-ben szegény dervisnek álcázva, örmény kereskedők társaságában kelt át ezeken a hegyeken Trapezuntból Tabrizba.

Tiflisz, a mai Tbiliszi, 1891 és 1916 között. Dmitrij Jermakov fotója

Kégl Sándor harminc évvel később, 1889-ben az úri utazók számára akkor még egyedül járható útvonalat választotta. Konstantinápolytól hajóval ment Trapezuntba, s onnan Tifliszen át vonattal Bakuba, ahol egy hetet kellett várakoznia a Kaspi-tengeren át Perzsiába induló orosz postagőzösre. A várakozás nem telt hiába. Az utazásban a legszebb dolog, amit semmilyen útikönyv sem pótolhat, az, hogy új ismeretségeket köt az ember. Kégl Sándor is barátokra lelt Bakuban. Ahogy maga írta a Vasárnapi Ujság 1890. szeptember 14-i számában, perzsiai útibeszámolójának harmadik részében:

Baku már félig-meddig keleti város. A lakosság nagy része persa és az azerbaidsani tájszólást beszélő török. Sokszor lehetett látni előkelő török bégeket szép selyem kaftánokban pompázni az utczákon.

A vendéglőben, hol szállva voltam, két török bég is vett szobát. Mindketten a festői török nemzeti öltönyt viselték. Ugyanannál az asztalnál ebédeltek, hol én is igy igen hamar kötöttem ismeretséget velük. Testvérek voltak, az egyiket Szamid, a másikat Sahbáz-nak hivták; valami pörben jöttek Bakuba. Mikor megtudták, hogy magyar vagyok, egekig magasztalták a magyart, mint a török barátját és szidták a muszkát, mely meg akarja fosztani őket nemzetiségöktől. Mind a ketten anya-nyelvükön kívül jól beszéltek még persául és oroszul. A fiatalabb Sahbáz orosz elemi iskolát is végzett és jól is irt oroszul. Többször elmentem sétálni velök a városba. Elváláskor keleti naivsággal [sic!] örök barátságot fogadtak és megigérték, hogy meg fognak látogatni Magyarországban. A fiatalabb bég bucsuzáskor megpillantva egy asztalomon fekvő orosz könyvet, Goncsarov «Földkörüli utazását» a következő orosz emléksorokat irta a könyv czimlapjára: «Te barátom vagy, én barátod vagyok, jó barátok leszünk mi a sírig.» («Ty moj drug, ja tvoj drug druzija my do groba»).

Grigorij Gagarin (1810-1893): Azeri viseletek. Középen: Azeri bég Karabaghból, mellette kétoldalt két fiatal azeri bég Samahiból. Kattinsanak az egyes képekre.
Köszönet Araznak az illusztrációkért!

E. V. Klisina „Emlékkönyv-versek a 20. század elején és végén” c. tanulmányából kiderül, hogy ez a vers abban az időben kedvelt emlékkönyv-bejegyzés volt, ami persze semmit se von le a gesztus személyességéből és melegségéből. Ifj. Pápai Páriz Ferenc emlékkönyvének internetes kiadása során meggyőződhettünk róla, hogy valamikor a legközelebbi barátok is az ilyenfajta formulákat tartották a legünnepélyesebbnek összetartozásuk kifejezésére. Sőt az se csökkenti az értékét, hogy az orosz emlékkönyvekben többnyire egy második verssor rímelt vele: „Te is bolond, én is bolond, bolondok vagyunk mi mind a ketten”, ami valószínűleg ugyancsak a meghitt férfibarátság kifejezésére szolgált:

Ты друг, я друг –
Друзья мы до гроба.
Ты дурак, я дурак –
Дураки мы оба.

Ivan Goncsarovnak (1812-1891) azonban, minthogy soha nem kerülte meg a Földet, nem is volt „Föld körüli utazás” című munkája. Kégl minden bizonnyal a Фрегат Паллада – „A Pallasz fregatt” című könyvre utalt ezzel a címmel a korabeli orosz irodalomban járatlan magyar olvasóközönség számára. Goncsarov, akinek neve ma elsősorban az Oblomov, az egyik legjobb 19. századi orosz kisregény, illetve az abból készült szép Mihalkov-film alapján ismerős, 1852 és 1855 között Putyatin admirális titkárjaként részt vett az orosz imperializmus egyik dicsőséges vállalkozásában, Japán „megnyitásában” és az orosz-japán kereskedelmi kapcsolatok kierőszakolásában. Az útról 1858-ban megjelent leírása hatalmas siker volt. Magyarra először A Pallada fregatt címmel fordították 1952-ben, amikor a klasszikus mitológia ismerete nem tartozott az orosz fordítók erősségei közé, de a későbbi – ungvári, azaz uzsgorodi – kiadások már A Pallasz fregatt címmel jelentek meg. 1886-os orosz kiadása itt és itt található két kötetben.

A Pallasz fregatt útja az Északi-tengertől Anglián és Afrikán át Japánig. Lent: A fregatt képe A. P. Bogoljubovtól, és a fregatt mintájára készült és nevét viselő modern orosz iskolahajó

Szerettem volna magam is látni Sahbaz bég dedikációját Kégl Sándor könyvtárában, de nem találtam meg a könyvet. Sőt nem szerepelt már az Akadémiai Könyvtár 1926-os inventáriumában sem, amelybe a frissen átvett Kégl-könyvtárat darabonként bejegyezték.


Az Akadémia könyvtárában ugyan több korabeli kiadás is van a könyvből, de egyik sem Kégl dedikált példánya. Nem tudni, mi történhetett vele. Minthogy a könyv utolsó kiadása éppen 1889-ben jelent meg, amikor Kégl Perzsia felé utazva átkelt az orosz birodalom kaukázusi csücskén, elképzelhető, hogy Tifliszben vásárolta meg az új kiadást, s azt olvasgatta Bakuban is, azért hevert az asztalán. Perzsiából hazafelé jövet viszont, amikor – ezt sajnos jól ismerem – kíméletlenül selejteznie kellett, hogy mit hozzon magával a Teheránban vásárolt rengeteg könyv közül, ez a darab valószínűleg nem került bele a válogatásba. Nem jól tette. Én egy ilyen ajánlást biztosan nem hagytam volna ott. És azt remélem, hogy a sok kis teheráni antikvárium valamelyikében, ahonnét a legfurcsább könyvek kerülnek elő, valahol ott lappang Goncsarovtól A Pallasz fregatt is Sahbaz bég ajánlásával, mint a kis herceg kútja a sivatagban, s egy napon majd annak a kezébe kerül, aki megérdemli.

„Perzsa ház Bakuban.” Samuel G. W. Benjamin Persia and the Persians, London, 1887, 17.
Kégl Sándor könyvtárából. Mint Araz rámutat, a rajz valójában a bakui káni
palota bejáratát ábrázolja. Lásd Grigorij Gagarin rajzát

Ezen a ponton épp kerek is lenne befejezni a posztot. De egy dolog még magyarázatra szorul. Honnan voltak ilyen jó értesülései a magyarokról mint a törökök barátairól és az oroszok ellenségéről két vidéki bégnek a 19. század végi Azerbajdzsánban?

II. Abdulhamid szultán 1867-ben…

Törökország történelmét a 19. század második felében az orosz terjeszkedéssel szembeni élethalálharc határozta meg, az 1853-56-os krími háborútól az 1870-es években orosz támogatással zajló balkáni felkelésekig. A Habsburg-birodalom eleve nem nézte jó szemmel egy oroszbarát övezet kialakulását a déli határok mentén, s a birodalmon belül a magyaroknak külön is elszámolnivalójuk volt Oroszországgal az 1848-49-es szabadságharc eltiprásáért. A közös ellenség képe és a közös származás ekkoriban divatos mítosza erősen törökbaráttá tette a magyar közvéleményt. Amikor 1876 októberében Abdul Kerim pasa nagy győzelmet aratott a szerb és macedón csapatok fölött, a budapesti egyetemi hallgatók fáklyásmenetben vonultak a török konzulátus elé. A diákság pénzt gyűjtött a török sebesültek javára, és díszkardot készíttetett Abdul Kerimnek, amelyet 1877 elején nyolctagú küldöttség vitt Konstantinápolyba. II. Abdulhamid szultán viszonzásképpen harmincöt Corvina-kódexet ajándékozott a magyar diákoknak, amelyeket még Szulejmán szultán seregei zsákmányoltak Budán 1541-ben, s a következő évben a török egyetemi ifjúság képviselői viszonozták a látogatást Budapesten.

…és 1918-ban.

Elképzelhetetlennek tartom, hogy a korabeli török sajtó ne adott volna hatalmas visszhangot az eseményeknek, úgy, hogy még tíz év múlva is elevenen kellett éljenek a pánturk eszme által lelkesített azerbajdzsániak emlékezetében.

A nyolctagú küldöttség vezetője Tóth Béla volt, a későbbi népszerű publicista és a magyar anekdotakincs hatkötetes enciklopédiájának szerzője, aki 1907-ben, halála előtt Gül Baba címmel megjelent utolsó könyvében így emlékezett vissza diákkori vállalkozására:

Talán nem tetszett még elfeledni azokat a szép napokat, mikor mi magyarok úgy felbolondultunk a török testvérekért; kardot hordottunk az alamuszi vén Abdul-Kerimnek és megéljeneztük még a pirosbugyogós basát is, aki a trafik-cégéreken csibukoz. Szalad az idő. Ma már írmagja is alig van ennek a szép, ifjú lelkesedésnek. Széles Magyarországon csak egy embert tudok, akiben még ma is él. És ez az ember én vagyok. Nem tehetek róla, de nagyon szeretem a törököt. Ha az angol képes-újságokban látok egy-egy turbános fejekkel telirajzolt lapot; ha a vasutak kalauz-könyvében szemem elé téved a kelet felé járó vonatok menetrendje: megdobban a szívem, mint mikor a szerelmes ember kedvesének nevét hallja. Ha boldog akarok lenni egy kicsit, leszaladok Konstantinápolyba, Kairóba és elálmodozom, eltunyálkodom ott a jámbor igazhívők között. Megtanultam a nyelvüket; ellestem szokásaikat; életfilozófiám az övék felé hajlik. Keleti ember vagyok itt a nyugaton is; szívemben él az Oriens örök honvágya. És ha már nagyon fájó ez a bolond, gyermekes érzés: fölmegyek a Gül baba sírjához, mikor nem tudja senki, mikor nem látja senki, és a rozzant kis türbe mellett elringatom magamat abba az illúzióba, hogy a Keleten vagyok.

Akárhová tette is Kégl Sándor a Goncsarov-kötetet, Tóth Bélának ez az írása méltó válasz Sahbaz bég bejegyzésére.

Gül Baba türbéje a századfordulón