Arisztophanész beszéde

A Wang folyó összehozza az embereket. Két Sheng után most Julia is társszerzőnk lett Argentínából, Borges országából. Igaz, ő már korábban is küldött nekünk tudósítást hazája dalairól és a buenos airesi egyetem hieroglifáiról, az egyéb posztokhoz írt számos kommentárjáról nem is beszélve, de mostantól saját néven gyarapítja a Wang folyó verseit.

Vajon miért ad Platón a Lakomá-ban ennyire elbűvölő beszédet a költő Aristophanes szájába, akit amúgy valószínűleg nem sokra becsült?

Hogy Erósz mibenlétét megmagyarázza, Arisztophanész egy képpel él. Eredetileg minden emberi lény gömb alakú volt, magabiztos és hatalmas. A gömb tökéletességét Zeusz törte meg, hogy ezáltal büntesse meg az elbizakodott embereket. Erósz nem egyéb, mint az a vágy, amelyet az így keletkezett fél-emberek éreznek, amikor igyekeznek ismét eggyé válni és újra megtalálni az elveszített boldogságot.

Ez az Arisztophanész beszédéből készült alábbi francia rövidfilm-változat álljon itt as a token of gratitude, amiért bebocsátást nyertem e distinguished helyre. A film rendezője, Pascal Szidon remekül kihasználja a beszéd vizualitásának varázsát.

Ez a film éppen a Wang folyó egyik központi témáját illusztrálja: a képek hatalmát. Biztos vagyok benne, hogy a Lakoma olvasójának emlékezetében Arisztophanész beszéde marad meg a leginkább, éppen azért, mert ilyen erőteljes jelképeken alapul.



Valóban, Erüximakhosz – mondta Arisztophanész –, én másképp szándékozom szólni, mint ahogy ti tettétek, te meg Pauszaniasz. Én ugyanis úgy látom, hogy az emberek egyáltalán nem fogták föl Erósz hatalmát, mert ha felfognák, neki építenék a legnagyobb szentélyeket és oltárokat, neki mutatnák be a legnagyobb áldozatokat – nem úgy, mint most, amikor mindebből nem történik semmi, holott nagyon is szükséges volna. Mert valamennyi isten közül ő a legigazibb barátja az embernek, segítőtársa és orvosa olyan bajokban, amelyekből kigyógyulni a legnagyobb boldogság lenne az emberi nemnek. Megpróbálom tehát az ő hatalmát bebizonyítani nektek, s ti azután tanítói lehettek másoknak.

Először is meg kell ismernetek az emberi természetet, és hogy mi mindenen esett át. A mi természetünk eredetileg nem olyan volt, mint ma, hanem egészen másféle. Először is az emberi nemek száma három volt, nem kettő, mint most, férfi és nő, hanem volt még egy harmadik is, amely egyesítette magában a kettőt, ennek csak a neve maradt ránk, ő maga eltűnt. Valamikor ugyanis az androgün (férfi-nő) külön nemnek számított, alakra és névre is, s egyformán része volt mindkét nemből, a férfiből és a nőből; ma azonban csak csúfnév, semmi más. Azután meg mindegyik embernek egészen gömbölyű volt az alakja, körbefutott a háta meg az oldala, kezük négy volt, s lábuk is ugyanannyi, mint kezük, s két teljesen egyforma arcuk egy egészen kerek nyakon. A két ellenkező oldalon lévő archoz egy koponya tartozott és négy fül; nemi szervük is kettő volt és minden egyebük is, úgy ahogy már ebből el lehet képzelni. Járni fölegyenesedve is tudtak, mint ma, amerre éppen akartak, ha pedig gyorsan kellett menni, mint ahogy a cigánykerekezők feldobják egyenesen a lábukat és hányják a kereket, ők is, az akkor még nyolc végtagjukra támaszkodva, gyorsan karikázva haladtak előre. A nemek száma pedig azért volt három, s azért volt ilyen az alakjuk, mert a hím a nap sarjadéka volt, a nő a földé, a közös nemű pedig a holdé, mert a holdban is van valami mind a kettőből. Gömb alakúak pedig azért voltak, maguk is és a járásuk is, mert hasonlítottak szüleikre.

Erejük és bátorságuk szörnyű volt, s gondolkodásuk nagyra törő; az istenekkel is kikezdtek, s amit Homérosz Ephialtészról és Ótoszról mond, az rájuk vonatkozik, hogy megpróbáltak fölmenni az égbe s ott rátámadni az istenekre.

Ezért Zeusz és a többi isten tanácskozni kezdtek, hogy mit tegyenek velük, de nem találtak kiutat. Arra nem gondolhattak, hogy megöljék őket, és mint a gigászokat villámcsapásokkal semmisítsék meg ezt a fajtát, hiszen ezzel semmivé lettek volna az áldozatok is és mindaz a tisztelet, amit az emberektől kaptak, de elbizakodottságukat sem tűrhették. Végül Zeusz hosszas fejtörés után így szólt: „Azt hiszem, találtam olyan módot, amely meghagyja ugyan az embereket, mégis véget vet féktelenségüknek, mert gyengébbé teszi őket. Kettévágom őket – mondta –, mindegyiket kétfelé. Ezzel gyengébbek lesznek, egyben pedig nekünk hasznosabbak, mert a számuk megnövekedik; s kiegyenesedve fognak járni, két lábon. Ha pedig azt látjuk, hogy még mindig elbízzák magukat és nem akarnak nyugton maradni, újból kettéhasítom őket, akkor aztán fél lábon ugrándozhatnak.” Így szólván kettévágta az embereket, mint ahogy a naspolyát szokás aszalás előtt, vagy fonállal a tojást. S ahogy egyet elvágott, megparancsolta Apollónnak, hogy az arcot és a fél nyakat fordítsa a vágás felé, hogy kettévágottságát szem előtt tartva rendesebbé váljék az ember – a többi sebet pedig gyógyítsa be. Apollón tehát megfordította az arcot, azután a bőrt mindenfelől a ma hasnak nevezett részre húzta össze, s akárcsak egy összehúzható pénzes zacskónál, egy nyílást hagyott a has közepén és elkötötte, s ezt most köldöknek hívják. A ráncok nagy részét elsimította, a mellet olyasféle szerszámmal formálta ki, amilyennel a vargák csiszolják simára a kaptafára húzott cipő ráncait; csak néhányat hagyott meg, éppen a has meg a köldök táján, emlékeztetőül az ember hajdani viselt dolgaira.

Miután pedig az egységes természet kettéhasadt, mind a két felet a másikhoz húzta a vágy, átkarolták egymást és összefonódtak, egyesülésre áhítozva, és végül belehaltak az éhségbe és a teljes tétlenségbe, mert semmit sem akartak egymás nélkül csinálni. És valahányszor az egyik fél meghalt s a másik életben maradt, az élő másikat keresett magána s azzal ölelkezett össze, akár egy teljes asszony fele volt az, akire rátalált – ezt nevezzük most asszonynak –, akár egy férfié; s egyre csak pusztultak.

Végül is Zeusz megkönyörült rajtuk és újabb módokat eszelt ki: áthelyezte nemi szervüket előre; eddig ugyanis ez is hátul volt, és férfiak és nők nem egymással egyesültek, hanem mindezt a földbe csinálták, akárcsak a tücskök. Áthelyezte tehát előre, s ezzel lehetővé tette, hogy egymással egyesüljenek: a férfi a nőben nemzzen, éspedig azért, hogy ha az ölelésben a férfi nővel találkozik, megtermékenyítse s utódot hozzon létre, ha pedig férfi férfival, legalább kielégülés származzék együttlétükből, s miután abbahagyták, munkájuk felé forduljanak és az élet egyéb dolgaival törődjenek. Ebben az időben vert gyökeret az emberekben az egymás iránti szerelmi vágy, mely ősi természetüket ismét összehozza, igyekszik kettejüket egyesíteni s meggyógyítani az emberi természetet.

Így hát mindegyikünk az embernek egy másik félhez hozzáilleszthető fele, mert ketté vagyunk vágva, mint a félszegúszó halak. Kettő lett egyből s most szüntelenül keresi ki-ki a maga másik felét. Azok a férfiak mármost, akik az egykori androgünnek nevezett kétneműről lettek lehasítva, a nőket szeretik; a legtöbb parázna ebből a fajtából kerül ki, mint ahogy a nők között is a férfiakat szeretők és a házasságtörők. Azok a nők ellenben, akik az egykori nő kettévágásából erednek, nem nagyon gondolnak a férfiakkal, hanem inkább a nők felé fordulnak, s ezekből lesznek a leszboszi szeretők. Azok a férfiak pedig, akik az egykori férfi kettévágásából erednek, azok a férfinemet keresik; amíg gyermekek, minthogy az egykori férfi darabkái, a férfiakat szeretik, s örülnek, ha együtt hálhatnak s ölelkezhetnek velük – ezek a legkiválóbb fiúk és ifjak, mert természettől fogva a legférfiasabbak.

Carol Wiebe: A másik fél

Vannak ugyan, akik szemérmetlennek mondják őket, de ez nem igaz; nem szemérmetlenségből teszik ezt, hanem merészségből, bátorságból és férfiasságból, mert ahhoz vonzódnak, ami hozzájuk hasonló. Nyomós bizonysága ennek, hogy amikor felserdülnek, egyedül ezek a férfiak fordulnak a közügyek felé. S miután megemberesedtek, fiúkat szeretnek, és természettől fogva nem gondolnak házasságra és gyermeknemzésre, csak a törvényes szokás kényszeríti őket erre, nekik elég volna, ha nőtlenül élhetnének egymás mellett. Tehát az ilyen ember fiúk és férfiak iránt érez szerelmet, mert a magához hasonlóhoz vonzódik.

Amikor pedig éppen a maga másik felére talál rá valaki – akár a fiúszerető, akár a többiek –, csodálatos mámorba ragadja őket a barátság, az összetartozás érzése és a szerelem, s nem akarnak elválni egymástól úgyszólván egy pillanatra sem. Ezek azok, akik egész életüket együtt élik végig, s nem tudnák megmondani, mit kívánnak egymástól. Mert senki sem képzeli, hogy a szerelmi élvezet az, aminek a kedvéért úgy örülnek, ha egyik a másikkal együtt lehet, s oly nagy buzgalommal törekednek erre. Nyilvánvaló, hogy másra vágyik a lelkük, amit nem tud kimondani, csak sejti, mire vágyik s talányként lappang benne.

S ha mikor egymásba fonódva feküsznek, odaállnak eléjük Héphaisztosz a szerszámaival és megkérdezné őket: „Mondjátok meg, emberek, mi az, amit egymástól kívántok?”, s aztán látva, hogy tanácstalanok, megkérdezné ismét: „nem az-e a vágyatok, hogy minél teljesebben eggyé váljatok, úgyhogy sem éjjel, sem nappal el ne szakadjatok egymástól? Mert ha ez a vágyatok, kész vagyok benneteket összeforrasztani és egymásba olvasztani, úgyhogy ketten eggyé váltok, s amíg éltek, mint egy ember, közösen éltek, ha pedig meghaltok, ott a Hadészban is ketten egy lesztek, mert közös halált hordoztok. Gondoljátok meg, hogy ezt kívánjátok-e és kielégít-e benneteket, ha ezt megkapjátok?” Ennek hallatára, tudjuk jól, egy sem mondana nemet, s egy sem kívánna egyebet, hanem kétségkívül mind úgy érezné, hogy amire már régtől fogva vágyik, azt hallotta most kimondani: kedvesével egyesülve s összeforrva kettőből eggyé válni. Az oka pedig ennek az, hgoy eredeti természetünk szerint teljes egészek voltunk; s a teljesség vágyát és keresését hívjuk Erósznak. Mert azelőtt, mint mondtam, egyek voltunk; később azonban vétkeink miatt szétválasztott bennünket az isten, mint a lakedaimóniak az árkádiaiakat. S ha nem leszünk tisztességtudók isteneinkkel szemben, félő, hogy ismét kettéhasítanak bennünket, s akkor úgy járkálhatunk, mint a sírkövekre vésett figurák, melyeket mintha az orruk mentén kettéfűrészeltek volna, akárcsak a vendégbarátság jeleként széthasított kockákat. Ezért mindegyikünknek istenfélelemre kell buzdítania a többieket, hogy ez utóbbi sorsot elkerüljük, amazt viszont elérjük: ebben viszont Erósz az útmutatónk s vezérünk. Senki se szegüljön ellene – s az szegül ellene, aki magára vonja az istenek gyűlöletét –, mert ha kegyeibe jutunk és összebarátkozunk vele, megtaláljuk és megnyerjük hozzánk tartozó kedvesünket, ami ma csak keveseknek sikerül.

Platón, Lakoma (189 c- 193 b), Telegdi Zsigmond fordítását javította Horváth Judit