Szép volna egy gyönyörű középkori arab serleggel illusztrálni ezt a verset, mondjuk a kuvaiti királyi iszlám kerámiagyűjtemény nemrégen megjelent, valóban királyi katalógusából. Én azonban mindenképpen valami helyit, mallorcait akartam, olyat, amit talán még az 1077-ben elhunyt helyi költő, Idris Ibn al-Yamani is kezében tarthatott, amikor költőtársaival poharazgattak a sziget sűrű, erős, finoman karamellás borából.
11. századi arab korsó a mallorcai múzeumból
Ez a kor, az arab kalifátus kora volt a Baleári-szigetek – al-Yaza‘ir al-Sharqiya, „a Nyugati Szigetek” – aranykora. Ennek emlékét őrzik az egész Mallorcát behálózó, s máig használatban lévő kő öntözőcsatornák, a hegyi birtokközpontok, a granjá-k pompás szökőkútjai és arab feliratos festett gerendái, a legtöbb település – Binissalem, Banyalbufar, Alcúdia – és számos család arab neve. És persze a szőlőskertek. Közöttük is különösen a Can Majoral gazdaság, amelynek az ültetvény egykori arab nevét fenntartó Butibalausí borain máig ott van, minden egyes palackon, Idris Ibn al-Yamani verse, a Serlegek.
A Can Majoralhoz egy másik költő neve is fűződik. Ez nem más, mint a tulajdonos öccse, Biel Majoral, a katalán tanszék professzora és a mallorcai népzene egyik legjobb énekese és kutatója, ami igen nagy szó ezen a sok tekintetben archaikus, gazdag zenei hagyományokat őrző szigeten. Alább egyik kedves dalomat kötöm be az ő előadásában, a magyar népballadák motívumaira is emlékeztető Don Francisco balladát, amelynek külön ízt ad a jellegzetes, archaikus mallorcai katalán tájszólás.
Wang Wei utólagos kommentárja a legutóbbi mondathoz: Színesíti a dolgot, hogy a 18. századi eredetű szövegben az archaikus mallorcai katalánba korabeli spanyol mondatok is vegyülnek, mégpedig kétféle szinten: “Don Francisco” (akit katalánul helyesen “Don Francesc”-nek hívnának) tökéletesen beszél spanyolul, az asszony pedig megpróbál spanyolul társalogni vele, de csak hibásan megy neki. Ez arra utal, hogy a szerető az asszonynál magasabb társadalmi réteghez tartozik, minden bizonnyal a központi politikai hatalom képviselője. Ez a kettősség is hozzájárul a dal finomságához és mélységéhez.
Ezt a cédulát egy régi mallorcai könyvben találtam. A kézírás – a mallorcai Santacilia-levéltár feldolgozása során szerzett tapasztalatok alapján – leginkább a 17. századra datálható.
J[ézus]+M[ária]
Január 20
Szent Fábián és Szent Sebestyén mártírok ünnepe
naponta a felebarát iránti szeretet hét cselekedetét [= hét jócselekedetet] elvégezni
egyszer elhagyni a bort
imádkozni az éhínség, pestis és háború távol tartásáért
Nem tudom, vajon a pap által gyónáskor adott penitencia-e a cédula (mediterrán vidéken helyenként szokásban volt az ilyesmi), vagy olyan saját használatra összeállított napi aszketikus feladatsor, amelyet kétszázötven év múlva a hűtőszekrény ajtajára mágnesezett volna fel a hitének komolyabb megélésére törekvő keresztény.
Valószínűbb az utóbbi, hiszen a gyakorlatok egyáltalán nem penitenciálisak, hanem inkább ünnepien enyhék a kor szokásaihoz képest. Nincs ugyanis szó bennük böjtről, csupán egyszeri bor-megvonásról (ami persze a fönséges mallorcai borokat tekintve elég nagy penitencia lehetett). Minden bizonnyal azért, mert ez a nap Mallorcán főünnep, amelyen tilos a böjt. Szent Sebestyén ugyanis Palma de Mallorca védőszentje, akinek ünnepét máig háromnapos utcai sütés-főzéssel, szabadtéri koncertekkel, a sziget valamennyi falujának látványos felvonulásával, és monumentális tűzijátékkal ünneplik.
A kézírásból és megfogalmazásból, valamint abból a könyvből ítélve, amelyben találtuk, a cédulát talán egy 17. századi mallorcai klerikus írta önmaga számára. Ezt a korabeli mallorcai klerikusokat ábrázoló metszetet Luis Salvador de Austria főherceg közölte Die Balearen című nagy összefoglaló munkájában.
Szent Sebestyénre utal az imádság tárgya is. A 91. zsoltár 5-6. verse nyomán „három dávidi csapásnak” emlegetett éhínség, pestis és háború – avagy ahogy az 1754-es győri Angyali Társaságnak Szövetségé-ben olvassuk, az „éhség, hadakozás és a mirigy-halál” – volt ugyanis a kor legfőbb félelme, s az eltávoztatásukért a 17. század végétől fogadalomból állított pestis- vagy Szentháromság-oszlopoknak a pestisben elhunyt Szent Rókus mellett az agyonnyilazott Szent Sebestyén is állandó mellékfigurája volt, utalásul a zsoltár „nem félsz a repülő nyíltól” sorára.
Pestis ellen védő szentkép a Szentháromság, Mária „tengernek csillaga”, Szent Sebestyén, Szent Rókus, Szent Rozália és az ún. Zakariás-kereszt ábrázolásával, Győr, 1710 körül. Szilárdfy Zoltán Barokk szentképek Magyarországon (1984) könyvéből.
Hanem a sziget föníciai vére még egy ilyen ünnepi-aszketikus alkalommal sem tagadhatta meg magát. A cédula hátulján egy összeadást találunk, amelyen – ha a legfelső, talán nem is számjegynek szánt írást nem is számítjuk – a helyes végösszegből, 495-ből 15 hibádzik.
A közelgő Sebestyén-ünnep alkalmából ezúton kívánunk minden jót, számos áldást, józan mértékű aszkézist és mindig elegendő binissalemi bort Mallorca valamennyi föníciai kereskedőjének, pun kalózának, baleári parittyásának, zsidó ékszerészének és arab szőlősgazdájának, természetesen nem megfeledkezve Zhen He admirális 1421-ben Sineuban rekedt kínai tengerészeinek leszármazottairól.
Julia Borges országából küldte el nekünk nagy honfitársához méltó megfigyelését és töprengéseit.
Ahogy a buenos airesi egyetem bölcsészkarának hátsó lépcsőjén ereszkedem alá, egyszerre csak ez az erőteljes szem néz szembe velem. Semmiféle magyarázó felirat nem kísérte ezt a különös képet, amely ugyancsak különbözött azoktól a graffitiktől, amelyekkel az én diákkoromban borították be a különféle politikai csoportosulások az egyetem falait.
Nem mintha az utóbbi években nem jártam volna a tanszéken, csakhogy ma már csupán heti két órára nézek be, leadom az előadást, aztán már ott sem vagyok. Így aztán már évek óta nem kóboroltam az épület folyosóin a diák gyönyörűségével és nyugalmával, aki nincs is tudatában saját nyugalmának, míg diák. Múlt hónapban azonban ismét diákká váltam ugyanabban az épületben, ahol annak idején diplomát szereztem, s hogy minél intenzívebben élhessem át ezt a már elfelejtett érzést, egy héten át minden délután öt órát kellett odabent töltenem. Csak azért részletezem mindezt, hogy az olvasó is megérezhessen valamit az újrafelfedezésnek abból a lelkiállapotából, amely elfogott e kép láttán. Egy szem egy madárral.
Egy szem, amelyet ugyan festékszóróval és primitív körvonalakkal rajzoltak, de mégis azokra az egyiptomi hangulatú szemekre emlékeztetett, amelyeket a reneszánsz oly előszeretettel alkalmazott a különféle emblematikus kompozíciókban (és amelyeket e blog gazdája sokkal jobban tudna illusztrálni, mint én).
Julia megtisztelő kihívására válaszolva, íme például Andrea Alciato jól ismert 16. emblémája: Ne credas (Ne légy hiszékeny), az Emblemata 1591-es leideni Plantin-féle kiadásából.
E reneszánsz hangulatban úgy véltem, a madár a szem fölött – amelynek formáját siettemben nem igazán figyeltem meg – talán sólyom lesz, az egyiptomi Hórusz falfirka-változata.
A lépcsőházban lefelé haladva azon töprengtem, vajon mi lehet mindez és mit jelenthet. S az alászállás – katabászisz – meghozta a választ. A következő lépcsőfordulóban ugyanaz a madár fogadott, ugyanazzal a fekete festékkel fújva, de most azzal a felirattal: „Cría cuervos” (Nevelj hollót).
Világos! Egy holló! És mit tesz a holló, ha felneveled (a spanyol közmondás szerint): „…te sacarán los ojos” (kivájják a szemed).
Elbűvölt ezt az egymástól távol eső kép- és szövegtöredékekből konstruált üzenet, amely oly sok hasonlóságot mutat a reneszánsz és barokk jelképek és emblémák logikájával.
A szem és a (most már tudjuk) holló képe tehát egyfajta figyelemfelhívás volt, s egyszersmind néma vád is. Az emblémák és hieroglifák éber és figyelmes szeme itt kettős szerepet játszik: egyszerre kémlelője és áldozata az arra járó fekete hollóknak. Ezzel az ünnepélyes feszültséggel tekint ránk, különösen nagy erővel közvetítve üzenetét.
Külön fel kell hívnunk a figyelmet a beszédes módon aránytalan méretekre. A hatalmas szem mellett az áruló holló eltörpül, alsóbbrendűvé válik. Ezáltal a szem figyelő és figyelmeztető szerepe is nagyobb hangsúlyt kap.
Ám a tanszéken megejtett kalandtúra során még egyéb érdekes falfirkákra is bukkantam. Az alábbi kép ugyancsak ámulatba ejtett, s nagy elismerést ébresztett bennem a diákok kifinomult szimbolikus reprezentációs készségei iránt.
Elsőre antiimperialista jelentést olvastam ki belőle (tág értelemben: a kicsik egyesült erővel szembeszállhatnak a hatalmasokkal), de nyilván sok egyebet is bele lehet látni. Annyi bizonyos, hogy a jelkép a jól ismert, ókori eredetű mondást („a nagy halak megeszik a kicsiket”) fordítja visszájára az „egységben az erő” eszméje révén.
A holló és a szem máig titokzatos, konkrét vonatkozás nélküli képével ellentétben erről az ábráról tudni lehet, hogy az egyik politikai diákszervezet, a La Juntada jelképe.
A képnek sikerült igen sűrített és kifejező formában megfogalmaznia mondanivalóját, s noha úgy hallottam, nem a Juntada találta ki (úgyhogy ki tudja, talán más is rábukkan majd hasonló logóra a földgolyó valamelyik más pontján, s érdekes lenne tudni, milyen szerepben), de mindenképpen ők alakították ki ezt a tökéletes formáját. (Az ötletet, mondták nekem, innen merítették, s a motívum az internet sok más pontján – például itt / itt / itt – is felbukkan.)
A modern képalkotás, amely a valóság (mondjuk így, a természetben előforduló dolgok) átalakításával dolgozik, ilyenformán szemben áll azzal a hagyományos és konzervatív szemlélettel, amelyet Sebastián de Covarrubias alábbi emblémája példáz (Emblemas morales, Madrid, 1610, I. centuria, 88. embléma):
A víz oly termékeny, hogy ha béke lenne / a benne élő halak között, / úgy nagy bőségben ontaná / őket nap mint nap a földre. / Ám minthogy a torkosság ösztönzi őket / így mindegyikük nagy erővel igyekszik / felfalni a másikát: s a nagyok / élve ragadják el a kicsinyeket.
A latin közmondás, amelyet Erasmus idéz Chiliades-ében [az Adagiá-ban], azt mondja: Magni pisces, parvos comedunt. A nagy halak megeszik a kicsiket. Morális értelemben a gazdagok azok, akik a szegények és erőtlenek javain híznak kövérre. Az embléma nyilvánvaló, s a MAIORA MINORIBVS OBSVNT (A nagyok elállják a kicsinyek útját) mottót Battista Mantovano Eclogái-nak 9. könyvéből vettük.
Igaz, Covarrubias keserűen szól erről a súlyos igazságról, s nem kerüli el figyelmünket felszólamlása a gazdagok ellen, „akik a szegények javain híznak kövérre”. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a halaknak ez az exempluma olyan állapotot mutat be, amelyen lehetetlen változtatni (sőt az sem biztos, hogy a halak bősége a földön, amely az epigramma szerint akkor állna elő, ha nem ennék egymást, vajon jó dolog lenne-e, minthogy több élelmet jelentene az embernek, vagy rossz, amennyiben a halak elárasztanák és elfoglalnák előlünk a földet).
Mekkora átalakulásnak kellett végbemennie ahhoz, hogy a természetet, amely korábban az emberi társadalom allegóriájaként szolgált, mára a társadalom alakítsa ironikus és allegorikus módon a maga képére. Az ember a maga kozmoszát vetíti ki a világra, s többé már nem látja mikrokozmosznak önmagát.
Kőbánya, a Maglódi útnak a börtön ablakából látható oldalán.
„Ő küldött, hogy szabadítást hirdessek a foglyoknak, szemük megnyílását a vakoknak, hogy szabadon engedjem a megtört szívűeket, hogy kihirdessem az Úr kedves esztendejét…
December huszonkettedike, a leghosszabb éjszaka, az év legsötétebb napja. Oroszországban hagyományosan ezen a napon rendezik a Международный Праздник бардовской песни-t, a Bárdok nemzetközi ünnepét. A bárdokét, akik az elmúlt évtizedek sötét napjaiban a reményt, a személyességet, a költészetet tartották életben dalaikkal.
бард • bárd, énekes költő. Az 1960-80-as években páratlan népszerűségre tett szert néhány költő, aki saját gitárkíséretével (=> гитара) maga adta elő – eredetileg nem színpadi előadásra szánt – dalait, melyeknek szövege őszinte személyességével, gondolatiságával, gyakorta szatirikus hangvételével jótékonyan különbözött a korabeli „hivatalos” költészettől (vö. => авторская песня), és a közönség már csak ezért is még az „ártatlan” sorok közé is beleérzett egyfajta ellenzékiséget. Számaik – melyeket sokszor betiltottak – agyonnyúzott magnószalagokon, egyenként körmölt vagy indigóval gépelt másolatokban terjedtek (=> самиздат), és mivel zeneileg általában nem voltak túl bonyolultak, házibulikon, tábortűz mellett gyakran énekelték őket. A három leghíresebb ~ => Высоцкий В. С., => Окуджава Б. Ш. és Галич А. А. volt. (Soproni András: Orosz kulturális szótár, Budapest 2008, 35.)
A végtelenbe nyúló orosz weben megszámlálhatatlanul sok szájtot találni a bárdokról és az általuk énekelt „szerzői dalokról”. Szinte csak véletlenszerűen említhetünk néhányat: a bards.ru dal-archívumát, a lib.ru szöveggyűjteményét, vagy a nnm.ru gyarapodó lemezválogatását.
авторская песня • szerzői dal. Vokális művek tág csoportja, amelyek nem tartoznak a „hivatalos” művészetbe, és sokszor éppen annak ellenében születtek. Elődeik közé tartoztak a 19. sz.-ban idegen dallamra íródott diákdalok, forradalmi indulók és rabénekek (vö. => Стело, товарищи, в ногу; => Славное море, священный Байкал), majd a => гражд. в. és a => ВОВ sok dala. A voltaképpeni ~ az => оттепель időszakának terméke, amikor az országban megnőtt a szellemi, de egyben a fizikai mozgástér is. Ekkor vált tömegessé az a dalköltészet, amelyből később a => барды művészete kisarjadt. A dalok szerzői – számuk sok tízezer – maguknak írtak a saját legbelsőbb érzéseikről, közönségük többnyire a bizalmas baráti kör volt (vö. => кухонные разговоры). Ez a mély személyesség és őszinteség gyanakvást keltett a hatalom berkeiben, de a jelenség annyira tömegessé vált, hogy ellenőrzésére, kivált betiltására semmi esély nem mutatkozott, így a hatalom a néma figyelő szerepébe kényszerült, és csak a „legveszélyesebbnek” tartott dalokat és szerzőket igyekezett „kiszűrni”. A ~ műfaji és hangulati szempontból sokszínű: a skála a románccal (=> романс) határos érzelmes művektől a country, a dzsessz és a blues motívumait is magába olvasztó, ironikus, szatirikus darabokig terjed. Viszonylag jól elkülöníthető a felületes, sablonos esztráddaloktól, alig választható el azonban az olyan eredeti hangvételű rockegyüttesek számaitól, amilyen a => Машина времени, => Аквариум. A bizalmatlan hivatalos fogadtatás ellenére már 1959-ben sikerült megszervezni hat egyetem részvételével a diákdalszerzők szemléjét, a 60-as évek közepétől pedig egyre-másra alakultak a клубы смуденческой песни (КСП) – diákdalklubok, majd a студенческий szót felváltotta a самодеятельный – amatőr, öntevékeny, még később az авторский szó. E klubok taglétszáma ritkán haladta meg a húsz főt, viszont egyre gyakrabban szerveződtek nagyobb létszámú találkozók. Az intim hangulatú ~ ma is megtalálja a helyét, mintegy a politika és tévéshow-k csinnadrattájának ellensúlyaként. Az új kihívást az jelenti, hogy a számok bekerülnek a tévébe, rádióba, hangrögzítő stúdiókba, és áruvá válnak. Nagy kérdés, nem öli-e meg az ezzel járó professzionalizmus magát a műfajt.(Soproni András: Orosz kulturális szótár, Budapest 2008, 10-11.)
Az ünnepi alkalomból Bulat Okudzsavától, a műfaj megteremtőjétől rakom fel alább az Ima (vagy François Villon imája) című dalt. Noha követője és barátja, Vlagyimir Viszockij sokkal ismertebb, nekem Okudzsava álomszerű dalai a legkedvesebbek, amelyek egy-egy nagyon egyszerű helyzetet énekelnek meg sok szeretettel, együttérzéssel és abszurd metaforával.
Окуджава Булат Шалвович • Bulat Salvovics Okudzsava (1924-1997).Grúz (=> грузины) származású, moszkvai születésű orosz költő, => бард és prózaíró, aki gyermekkorát az Arbaton (=> Арбат) töltötte. Pártmunkás szüleit letartóztatták, apját kivégezték, anyja lágerba került. Ő maga 1942-ben önkéntesként a frontra ment, megsebesült, 1945-ben leszerelték. 1945-50-ben a tbiliszi egyetem bölcsészkarán tanult, majd egy Калуга környéki falusi iskolában tanított, egészen anyja rehabilitálásáig, amikor visszatérhetett a fővárosba. Kalugában jelent meg első verseskötete. Az 1950-es évektől kezdve dalokat (=> авторская песня) is írt, melyeket gitárkísérettel maga adott elő, előbb szűk baráti körben, majd közönség előtt. A jelenség új volt, és bár a dalok nagy népszerűségre tettek szert, a hivatalos kritika sokáig nem volt hajlandó elismerni a költő tehetségét. A 60-70-es években egyre többen akadtak hozzá hasonló => барды, és valóságos mozgalom alakult, amelynek egyik elismert vezetője Okudzsava lett. A prózában is jelentőset alkotott: háborús emlékein alapuló kisregényét több 19. sz.-i történelmi tárgyú regény követte. A hivatalos kritika hol a „nagy állampolgári témák” hiányával, hol pacifizmussal, hol történelmietlenséggel vádolta, a közönség viszont rajongott érte. Egyszerű, könnyen megjegyezhető dallamú, de jelképekben, misztikus-romantikus képekben gazdag szövegű dalai, melyeknek „hőse” a troli utasa, a trombitás, a papírkatona, a cirkuszi artistanő, egy moszkvai hangya, a 70-es évek olvasói és hallgatói számára tele voltak áthallásokkal, de ma is elevenen hatnak, különösen a szerző – ma már csak felvételekről hallható – előadásában. A 60-70-es évek orosz => интеллигенция képviselője és bálványa volt, akinek – bár aktuális kérdésekben rendkívül ritkán szólalt meg – szavára odafigyeltek az emberek. Emlékét – egyebek között – a => Москва környéki Peregyelkinóban (Переделкино)дом-музей – emlékház őrzi, ahol születésnapján, máj. 9-én ünnepségeket rendeznek.(Soproni András: Orosz kulturális szótár, Budapest 2008, 269.)
Az Ima első változata az, amelyet a leggyakrabban hallani lemezfelvételeken.
Bulat Okudzsava: Молитва Франсуа Вийона (Ima / François Villon imája)
A második változatot Okudzsava 1994. október 2-i torontói koncertjén adta elő, 70 évesen, két évvel halála előtt. Jó látni, milyen szépen letisztult, leegyszerűsödött a végére.
Пока земля еще вертится, пока еще ярок свет, Господи, дай же ты каждому, чего у него нет. Умному дай голову, трусливому дай коня, дай счастливому денег, и не забудь про меня.
Пока земля еще вертится, Господи, твоя власть, дай рвущемуся к власти навластвоваться всласть. Дай передышку щедрому хоть до исхода дня, Каину дай раскаяние, и не забудь про меня.
Я знаю, ты все умеешь, я верую в мудрость твою, как верит солдат убитый, что он проживает в раю! Как верит каждое ухо тихим речам твоим, Как веруем и мы сами, не ведая, что творим.
Господи мой, Боже, зеленоглазый мой! Пока земля еще вертится, и это ей странно самой, пока ей еще хватает времени и огня, дай же ты всем понемногу, и не забудь про меня!
Ameddig még a föld forog amíg eleven a fény Uram, add meg mindenkinek amije nincs neki. Az okosnak adj jó fejet a gyávának lovat pénzt a szerencsésnek és ne feledkezz meg rólam.
Ameddig még a föld forog Uram, uralkodóm, add, hogy aki uralomra vágyik uralkodhassék vágya fölött. Adj megpihenést a nagylelkűnek legalább míg a nap véget ér Káinnak adj megbánást és ne feledkezz meg rólam.
Tudom, hogy mindenható vagy és hiszek bölcsességedben ahogy a megölt katona hiszi hogy tovább él a paradicsomban ahogy minden fül hisz csendes beszédeidnek ahogy mi magunk is hiszünk nem látván, mit teszünk.
Uram, Istenem én zöldszeműm ameddig még a föld forog – maga se tudja, miért – ameddig még elég idő és tűz maradt: adj mindenkinek egy keveset és ne feledkezz meg rólam.
Ha más is megszerette ezeket a dalokat, szívesen fordítok még belőlük.
Lenin-dal. Szövegét szerezte Rossa Ernő (dalszövegíró, karnagy, zenepedagógus, zeneszerző, 1909-1972) és Szabó Miklós (író, műfordító, nótaszerző, operaénekes, 1909-1999). Hangszerelte András Béla (karnagy, zeneszerző, 1909-1980). Nevükre mindenki emlékszik a kotta felső sarkából, aki a 70-80-as években olyan dalokat énekelt az iskolai énekkarban, mint a Munkásőr-induló, a Dal a felszabadulásról, a Harsan a kürtszó, a Már pirkad a hajnal, vagy az Előkelőek nem vagyunk. Előadja a Ganz-Mávag Művelődési Központ „Cérnahang” Gyermekkara, „Acélhang” Férfikara és Koncert Fúvószenekara (a százéves kőbányai kórushagyomány korabeli letéteményesei).
A rablánc a lábon nehéz volt
De széttörte büszkén a nép
Hát éljen a hős, aki értünk
Feláldozta hű életét,
Lenin!
A hős, ki csak népének élt.
A béklyó a porba lehullott
S az ember a napfénybe néz
A zászlót emeld fel az égig
S Ő járjon előtted, míg élsz
Lenin!
Ő járjon előtted míg élsz.
És gyúlnak a lángok, a földön,
Már árad a fény szerteszét,
Így mindenhol, északon, s délen,
Szabad lesz és boldog a nép,
Lenin!
Szabad lesz és boldog a nép.
Ma milljóknak ajkán egy név zeng,
E név oly nagy és oly dicső,
Nem hervasztja el semmi ármány,
Nem hervasztja el az idő
Lenin!
Nem hervasztja el az idő!
Csak jól fogd a fegyvert a kézbe
Te harcos, te hős nemzedék
Hisz példád Lenin aki érted
Feláldozta hű életét
Lenin!
Feláldozta hű életét!
Természetesen jó katolikus családból származó jómagam is énekeltem a dalt Ördögh Marika néni (karvezető, zenetudós, perui népdalgyűjtő) vezényletével, akivel néha még ma is összefutok a Felszabadulás, pardon Ferenciek terén a vasárnapi misén. Azonban Fausto Giovannardihoz hasonlóan mindaddig nem érdekelt az eredete (nyilván valami szovjet eredeti szolgai átvétele), amíg a Klezmatics Jews with Horns lemezén meg nem hallottam az In Kamf (Harcban) című jiddis mozgalmi dalt.
Klezmatics In Kamf (3'25"), a Klezmatics: Jews with Horns (1994) CD-ről
Mir vern gehast un getribn
mir vern gepflogt un farfolgt
un alts nor derfar vayl mir libn
dos oreme shmakhtnde volk.
Mir vern dershosn, gehangen
men roybt undz dos lebn un rekht
derfar vayl mir emes farlangen
un frayheyt far oreme knekht.
Shmit undz in ayzerne keytn
vi blutike khayes undz rayst
ir kent undzer kerper nor teytn
nor keyn mol undzer heylikn gayst.
Ir kent undz dermordn tiranen
naye kemfer vet brengen di tsayt.
un mir kemfn mir kempfn biz vanen
di gantse velt vet vern bafrayt
Gyűlölnek és elűznek minket
kínoznak és üldöznek minket
és mindezt csak azért, mert szeretjük
a szegény és erőtlen népet.
Lelőnek és felakasztanak minket
megfosztanak életünktől és jogainktól
azért, mert igazságot követelünk
és szabadságot a szegény szolgáknak.
Vasláncokba vernek minket
mint vérszomjas vadak marcangolnak
de csak testünket tudjátok megölni
ám soha szent lelkünket.
Meggyilkolhattok minket, zsarnokok:
új harcosokat fog hozni az idő
és harcolunk, harcolunk amíg csak
az egész világ fel nem szabadul.
Nem sokba telt utánakeresni, hogy a jiddis szöveget David Edelstadt (orosz-zsidó-amerikai anarchista, jiddis nyelvű költő) írta, „a fine idealistic nature, a spiritual petrel whose songs of revolt were beloved by every Yiddish-speaking radical” (Emma Goldman). Kalugában született 1866-ban és a coloradói Denverben halt meg 1892-ben. Huszonhat évesen, épp mint Petőfi. 1889-ben írott verse az amerikai zsidó anarchista, majd szocialista munkásmozgalom valóságos himnuszává vált, mindmáig. Korabeli (1906) angol fordítását Alice Stone Blackwell tette közzé Songs from Russia című kötetében.
De hogyan lett az amerikai zsidó anarchista mozgalmi dalból magyar kommunista Lenin-himnusz? Hogy a magyar fordítás csakis egy orosz változat alapján készülhetett, ahhoz a kor ismeretében nem fér kétség. De ezt a hiányzó orosz láncszemet megtalálni egyáltalán nem könnyű feladat.
Ha az ember egyszerűen visszafordítja a címet oroszra, és „Песня Ленина”, „Песня о Ленине” vagy „Ленинская песня” formában keres rá, nem sok használhatót talál. Számos egymásnak ellentmondó felvetést arról, mi volt Vlagyimir Iljics legkedvesebb dala, számtalan művészi főhajtást Vlagyimir Iljics emléke előtt, illetve egyetlen olyan dalt Viszockij stílusában Jurij Lipmanovicstól, amelynek a címe is Lenin-dal, de ez… ööö… elég annyi, hogy biztosan nem ezt fordították, és nem csak azért, mert 1997-ben írták Jeruzsálemben. Valamint megtaláljuk, mindjárt az első tíz találat között, a fenti videót is, quod erat demonstrandum.
A magyar webbel sem járunk jobban. A „Lenin-dal”-ra kapott közel kétezer (!) találat túlnyomó többsége a dal szövege, illetve mp3-ban vagy csengőhangban (!) letölthető változata, ami egyelőre a Lenin élni fog álláspontját látszik igazolni. A dal eredetéről azonban egyik sem mond semmit. Csupán a Wikipédián csillan valami fény, ahol a „Mozgalmi dal” címszó szerint a Lenin-dal (megíratlan címszó) azonos a Lenin-gyászindulóval (megíratlan címszó). Nézzünk hát utána ezen a néven.
A Lenin-gyászinduló találatai közül Eörsi Istvánnak az Élet és Irodalom 2000. június 9-i számában A hitvesi ágyban címmel megjelent írása szolgál útmutatással, amelyben azt írja le, hogyan sírtak feleségével az említett ágyban 1953. március 6-ának reggelén, amikor a rádió bemondta Sztálin halálhírét. A híradást, írja, a Lenin-gyászinduló dallama vezette be: „Szerettétek a népet és meghaltatok.”
Világos beszéd. Ez nem a Lenin-dal. Hanem az a Munkás gyászinduló néven jobban ismert zenemű, amellyel a Párt halottjait búcsúztatták a rendszerváltásig, sőt tovább. A zavart növeli, hogy ez a dal nálunk kétféle szöveggel volt ismert, egy korábbival és egy későbbivel. Vajon mikor és miért váltotta fel egyik a másikat? Talán 1956 után látták jónak áthelyezni a hangsúlyt a nép szeretetéről a letűnt zsarnokságra? Nem tudom, de minden emlék-mozaikszemet örömmel fogadok. A Nők Lapja 1956. október 7-i tudósítása alapján annyi bizonyos, hogy Rajk László újratemetésén még a korábbi változat volt az, amelyet nem énekeltek.
Korábbi változat:
Szerettétek a népet és meghaltatok,
mert meghal mindenki, ki igazán szeret.
Szerelmet, barátot föláldoztatok,
a földön semmi jóban nem volt részetek.
Sötét börtönök mélyén sorvadtatok,
kínoztak kegyetlen, vad hóhérkarok,
de testetek már szabad földben pihen,
hová a zsarnok keze már nem érhet el.
Későbbi változat:
A zsarnokság dőzsölt és ülte torát,
És százezrek vérével festette bíborát,
De mind közelebbről, már harsant a jel:
Hogy rabságnak vége és a szabadság közel!
S ím eljött az új élet és új világ,
Mely emlékbe foglalja sok hős fiát,
Kik meghaltak érte, most élnek velünk.
S a hősök nagy áldozatát őrzi hű szívünk.
A harcnak már vége és győzött hadunk,
S mi bánatba temetkezve könnyet hullatunk.
Hogy jogban és fejlődve éljen a nép,
Ezért adta annyi hős cserébe életét.
S ím eljött az új élet és új világ
És most már valóság, mi volt régi vágy.
Hát hirdesse hálánk az emlékteket,
Kik értünk feláldoztátok drága éltetek.
Nem tudom, miért rövidebb a korábbi. De a Nők Lapja is igazolja, hogy ezek voltak az akkori változat „végső sorai”. És így szerepel Galgóczi Erzsébetnél is a Vidravas első változatában (1983), az október 23-i eseményeket figyelő „ballonkabátos” nosztalgikus mitográfiájában:
Nem valami nagy a repertoár – gondolta fanyarul –, Himnusz, Kossuth-nóta. Ezt még gyakorolni kell, gyerekek. S emlékezetébe tolultak a „fényes szelek” indulói: „Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják, sej, az van arra írva: éljen a szabadság!”… – Hányféleképpen lehet élni és visszaélni ezzel a szóval: „szabadság”… Aztán ott volt a Bunkócska! Dobogtak a csizmasarkok a tisztiiskolán: „Hej, te bunkócska, te drága! Hej, te eleven fa gircses-görcsös ága, segíts most!” „Ránk tört a vészfergeteg vad haragja, rajtunk a pokol minden tüzes átka már…”, de „Nem lesz a tőke úr mirajtunk”, mert „Szabaddá lett népek örök szövetsége, a nagy Oroszország nagy műve e frigy”, ahol „Gerzon felett a fű belepte a rónát, egy sírdomb maradt meg csupán, e domb alatt dőlt le örök pihenőre matróz Zseleznyák partizán”. „Ránk tört a vészfergeteg vad haragja”, de „Madrid határán állunk a vártán”, mert „A rablánc a lábon nehéz volt, de széttörte büszkén a nép…” „A föld teremtésének kezdetén, sej, haj, hahó, nem volt gazdag akkor és szegény, sej, haj, hahó”, tehát „Vörös Csepel, vezesd a harcot, Váci út, felelj neki!”… És a legborzongatóbb „Szerettétek a népet és meghaltatok, mert meghal mindenki, ki igazán szeret. Szerelmet, barátot föláldoztatok, a földön semmi jóban nem volt részetek. Sötét börtönök mélyén sorvadtatok, kínoztak kegyetlen, vad hóhérkarok, de testetek már szabad földben pihen, hová a zsarnok keze már nem érhet el…”
Ennek a dalnak az orosz eredetijét könnyű megtalálni, hiszen a Szovjetunióban ugyanazt a funkciót töltötte be, mint nálunk. Oroszul egyszerűen Gyászinduló-nak hívják. Szövege 1870-80 táján keletkezett A. Arkhangelszkij (Amosz Anton Alekszandrovics) forradalmár költő két versének egyesítéséből. Dallama azonban jóval régebbi. Legkorábbi ismert változatát Ivan Ivanovics Kozlov (1779-1840) 1826-ban John Moore angol tábornok temetésére írt gyászversére énekelték: „Не бил барабан перед смутным полком, когда мы вождя хоронили…” (Nem szólt a dob a lesújtott sereg előtt, amikor a vezért temettük…). A dal Kozlov szövegével vált népszerűvé a kaukázusi háborúk (1816-1864) idején a kozákok között, s még a második világháborúban is énekelték ezzel a szöveggel.
Arkhangelszkij szövegével azonban a dal a munkásmozgalom bevett gyászindulójává vált. Ezt énekli Fegya Mazin is Gorkij Az anya c. regényének csúcspontján, a tüntetésbe forduló temetési menet élén – természetesen a magyar fordításban a Szerettétek a népet és meghaltatok szöveggel, amit a dal második magyar lefordítása után nem korrigáltak, ezért ma már valószínűleg csak az öreg mozgalmárok tudják hová tenni, ha olvassák még Az anyá-t.
Külön érdekesség, hogy talán éppen Lenin volt az egyetlen, akit nem ezzel a „Lenin-gyászindulóval” temettek, minthogy az ő temetésére a kor vezető zeneszerzője, Vlagyimir Jakovlevics Vulfman külön zenét írt Gyászinduló V. I. Uljanov-Lenin halálára címmel. A megírás mitikus körülményeiről (a hír hallatán gyötrő fájdalom fogta el, s két nap és két éjszaka egyfolytában komponált) ő maga számolt be a Szovjetszkaja Muzika 1974-es számában. A „Klamurke” szájt a riportot közzétéve lábjegyzetben megígérte, hogy a mű keletkezésének valódi körülményeiről is tudósít majd, amit kíváncsian várunk.
Az eredeti Gyászinduló eredeti szövegének alábbi fordítása, úgy hiszem, internet-premier. Én legalábbis egyetlen más nyelven sem találtam meg az oroszon kívül.
Похоронный марш (Gyászinduló), 1870-80 k. (3'48")
Вы жертвою пали в борьбе роковой
Любви беззаветной к народу,
Вы отдали всё, что могли, за него,
За честь его, жизнь и свободу!
Порой изнывали по тюрьмам сырым,
Свой суд беспощадный над вами
Враги-палачи уж давно изрекли,
И шли вы, гремя кандалами.
Идете, усталые, цепью гремя,
Закованы руки и ноги,
Спокойно и гордо свой взор устремля
Вперед по пустынной дороге.
Нагрелися цепи от знойных лучей
И в тело впилися змеями.
И каплет на землю горячая кровь
Из ран, растравленных цепями.
А деспот пирует в роскошном дворце,
Тревогу вином заливая,
Но грозные буквы давно на стене
Уж чертит рука роковая!
Настанет пора – и проснется народ,
Великий, могучий, свободный!
Прощайте же, братья, вы честно прошли
Свой доблестный путь, благородный!
Áldozatul estetek a végzetes harcban
a nép iránti önzetlen szeretetből,
amit tudtatok, mindent odaadtatok érte
becsületéért, életéért és szabadságáért.
Hosszan sínylődtetek nyirkos börtönben,
fölöttetek irgalmatlan ítéletüket
az ellenséges hóhérok rég kimondták
s ti mentetek, rabláncra verve.
Megfáradtan mentek, rabláncra verve
megvasalva kezetek s lábatok,
nyugodt és büszke pillantással néztek
magatok elé a kihalt úton.
A forró sugaraktól hevülő bilincsek
testetekbe mint kígyók marnak
és forró vér hull a földre
a bilincsek által dörzsölt sebekből
És a zsarnok ünnepel fényes udvarában
rettegését borral csillapítja
de a rettenetes betűket a falra régóta
felírta már a végzetes kéz.
Eljön az idő, és feltámad a nép,
a hatalmas, erős és szabad.
Isten veletek, testvérek, becsülettel bevégeztétek hős, nemes utatok.
Képeslap Marija Szpiridonova eszer forradalmár arcképével, és hátoldalán a Gyászinduló
szövegével. A forradalom utáni, modernizált helyesírásból ítélve a szöveg már
a szovjet börtönökre utal, ahol Szpiridonova is meghalt 1941-ben.
Ezt a dallamot Sosztakovics is felhasználta 1957-ben írt 11. („Az 1905-ös év”) szimfóniájának harmadik („In memoriam”) tételében. Hivatalosan az 1905-ös orosz forradalom, nem hivatalosan – felesége és barátai szerint – pedig az 1956-os magyar forradalom áldozatainak emlékére. Ahogy hivatalosan az egész szimfónia is az 1905-ös orosz forradalom 50. évfordulójára készült, míg a moszkvai művész-berkekben terjesztett értelmezés szerint Sosztakovics 50. születésnapjára, „egy elveszett nemzedék rekviemjeként”. Ebben a jól ismert szocialista „kint is vagyok, bent is vagyok”-ban, amellyel a demokratikus ellenzéki egyszerre tehetett eleget a rendszer illetve a barátok elvárásainak, az az igazán szép, hogy máig sem tudni, melyik értelmezés volt az igaz, ha egyáltalán valamelyik. Tény, hogy Sosztakovics ezért a műért kapta a következő év áprilisában a legnagyobb szovjet kitüntetésnek számító Lenin-díjat.
Dimitrij Sosztakovics: 11. szimfónia (1957), 3. („In memoriam”) tétel (10'29"). A Moszkvai Filharmonikus Zenekart vezényli Kirill Kondrasin, 1973. Azért épp ezt a régi Melogyija-felvételt raktam fel Kondrasinnal, Sosztakovics barátjával és 1960-tól tizenöt éven át Moszkva vezető karmesterével, mert ez sokkal hangsúlyosabban és dalszerűbben emeli ki a téma dallamát, mint a későbbi felvételek.
Érdekes módon nagyon hasonló gyászinduló-motívumot használ Chopin is második, b-moll zongoraszonátájának elsőként, külön megírt 3. tételében. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy ő is ugyanazt az akkor már Oroszország-szerte – tehát a Varsói Nagyhercegségben is – ismert dallamot dolgozta fel. Tény, hogy a Gyászinduló divatjának leáldozása után ezzel a Marche funèbre címmel nagyzenekarra hangszerelt 3. tétellel búcsúztatták a szovjet főtitkárokat – 1984 táján gyors egymásutánban hármat is, s a dallam akkor vésődött kitörölhetetlenül egy generáció emlékezetébe.
A Marche funèbre-nek értelemszerűen nincs szövege, de e generációhoz tartozó orosz diákjaim a „в детском саду скоро будет новый год. Будет много мяса, будет много хлеба” azaz „Az óvodában hamarosan új év lesz. Lesz sok hús, lesz sok kenyér” szöveggel dudorászták. A második sort olykor „Будет вам варенье, будет вам печень” (Lesz lekvár, lesz máj), „Будем есть конфеты, пряники, печенья” (Cukrot, kekszet, süteményt eszünk) vagy a realistább „будут подарки, будет хоровод” (ajándékok lesznek, körtáncot járunk) formában is hallottam tőlük.
A bejegyzés megírása után küldte el kommentben Misha Shauli azt a szövegváltozatot, amellyel ők énekelték a dalt gyerekkorukban:
Ту-104 - хороший самолёт,
Ту-104 - надёжный самолёт.
Будет вам удобно,
Быстро, экономно.
Ту-104 всех туда нас довезёт.
A TU-104 jó repülőgép,
a TU-104 megbízható repülőgép
kényelmes lesz,
gyors és olcsó,
mindannyiunkat elvisz oda.
Az utolsó sor, pontosítja Misha, a все там будем, “egyszer mindnyájan ott leszünk” filozofikus fordulatra utal, amelyet a temetővel kapcsolatban szokás emlegetni.
Bocsánat aMarche funèbre alábbi videójának bizarr háttérképéért, de nem találtam jobb felvételt. El nem tudják képzelni, milyen nehéz felhajtani a tétel nagyzenekari változatát manapság, amikor már ez is kiment a divatból, és mindenki szóló zongorán játssza, ahogy Chopin annak idején megírta.
A Lenin-dal orosz eredetijéhez végül éppúgy a kutatói szerencse vezetett el, ahogy az In Kamf-hoz is. Az Anarchisták és földalattiak nótatárá-ban a Gyászinduló-nak szentelt oldalon olvastam: „Ez az orosz forradalmi mozgalom két legismertebb gyászindulójának egyike. A másik a Zamucsen tyjazsjoloj nyevolej,” azaz A nehéz rabságban eltörődve. Kíváncsiságból átnéztem annak a dalnak az oldalára is, és… és pont az volt az, amit kerestem. Így zárult rövidre egy nagyobb ívre hivatott kutatás pályája.
A dal a Forradalmár gyászinduló címet viseli, s a Gyászinduló-hoz hasonlóan eredetileg a mártírhalált halt forradalmár búcsúztatására írták. Ezt fejlesztették tovább a magyar szövegírók önszorgalomból Lenin-ódává, ilyenformán a terv túlteljesítése fölötti buzgalmukban megalkotva a hagiográfiai fából vaskarikát, az ágyban, párnák között meghalt vértanú fogalmát.
Замучен тяжелой неволей,
Ты славною смертью почил...
В борьбе за народное дело
Ты голову честно сложил…
Служил ты недолго, но честно
Для блага родимой земли…
И мы, твои братья по делу,
Тебя на кладбище снесли.
Наш враг над тобой не глумился…
Кругом тебя были свои…
Мы сами, родимый, закрыли
Орлиные очи твои.
Не горе нам душу давило,
Не слезы блистали в очах,
Когда мы, прощаясь с тобою,
Землей засыпали твой прах.
Нет, злоба нас только душила!
Мы к битве с врагами рвались
И мстить за тебя беспощадно
Над прахом твоим поклялись!
С тобою одна нам дорога;
Как ты, мы по тюрьмам сгнием.
Как ты, для народного дела
Мы головы наши снесем.
Как ты, мы, быть может, послужим
Лишь почвой для новых людей,
Лишь грозным пророчеством новых,
Грядущих и доблестных дней.
Но знаем, как знал ты, родимый,
Что скоро из наших костей
Подымется мститель суровый
И будет он нас посильней!
A nehéz rabságban eltörődve
dicsőséges halált haltál.
A nép ügyéért vívott harcban
becsülettel hajtottad le fejed.
Nem hosszú ideig, de becsülettel
szolgáltál a szülőföld javára.
És mi, testvéreid az ügyben
a temetőbe vittünk ki téged.
Ellenségünk nem gúnyolódott rajtad,
tieid voltak körülötted:
mi magunk zártuk le, testvér,
égszínkék szemeid.
Gyász nem nehezedett lelkünkre,
sem könny nem ült szemünkben,
amikor tőled elbúcsúzva
testedet a földnek adtuk át.
Nem, csak a harag fűtött minket,
hogy újra harcba szálljunk ellenségünkkel.
S hogy könyörtelenül megbosszulunk téged,
tested fölött esküvel fogadtuk.
Egy az utunk veled;
ahogyan te, mi is börtönben sínylődünk.
Ahogyan te, mi is a nép ügyéért
hajtjuk örök álomra fejünket.
Ahogyan te, lehet, mi is csupán
példát mutatunk új embereknek,
rettenetes próféciát mondunk
eljövendő, hősies napokról.
De tudjuk, ahogy te is tudtad, testvér,
hogy hamarosan csontjainkból
új, keményebb bosszúálló sarjad
aki erősebb lesz minálunk.
A két dal azonossága, amelyet ma már ilyen kacskaringós úton kell kinyomozni, valamikor még közismert volt a magyar közönség számára. Legalábbis Jurij Trifonov 1976-os Az öreg (Старик) regényének abban a sorában, ahol az 1917-es februári forradalom idején az elégedetlen tömeg a Forradalmár gyászindulót énekli, az 1980-as magyar kiadás fordítója, Szabó Mária a vele magyar viszonylatban egyenértékűnek tekintett Lenin-dalra cserélte ki az utalást, ilyenformán jónéhány évvel előredatálva Lenin forradalmi kultuszát:
„идем дальше, по Литейному мосту, мимо сгоревшей «предварилки», красные и черные флаги вывешены на домах, на Невском стоим часа два, отовсюду поют «Вечную память» и «Вы жертвою пали…»”
„átmegyünk a Lityejnij-hídon, majd a leégett vizsgálati fogház mellett; a házakon vörös és fekete zászlók, a Nyevszkij proszpekten két órát állunk, mindenütt a Munkás gyászindulót és a Rabláncot éneklik…”
Az orosz szöveget Grigorij Alekszandrovics Macstet (1852-1901) írta narodnyik-társa, P. F. Csernisev diák temetésére, aki 1876-ban tüdőbajban halt meg a pétervári börtönben. A temetésre hatalmas békés felvonulás, az 1870-es évek elején alakult Zemlja i volja (Föld és szabadság) narodnyik forradalmi mozgalom első tömeges demonstrációja közepette került sor, s a dal az ő közvetítésükkel vált népszerűvé Oroszország-szerte, 1917 után is, amikor a narodnyikokat a bolsevik hatalom – mint konkurrenciát – az elsők között irtotta ki. Az évszámokat tekintve tehát a narodnyikoktól került át a dal Edelstadthoz is Amerikába, s nem fordítva; a történet valószínűleg ebben is párhuzamot mutat Fausto Giovannardi felfedezésével. A dalt az 1920-as években Ernst Busch németre is lefordította (az eredetihez hű szöveggel), s Németországban közismert munkásmozgalmi dallá vált. Sosztakovics is berlini tartózkodása idején, 1960-ban dolgozta bele ott írt 8. vonósnégyesébe.
Im Kerker zu Tode gemartert. Német szöveg és előadás: Ernst Busch (2'26")
Hogy az eredeti dallam honnan származik, annak nem sikerült nyomára jutnom. A források nem említik sem szerzőjét, sem előzményeit. De talán mégis sikerült megpillantanom, amint az 1800-as évek elején, mint a pisztráng, néhány másodpercre megvillant a felszínen.
Beethoven 1808-ban gróf Andreasz Kirillovics Razumovszkij bécsi orosz követ megrendelésére írta Op. 59-es számú 7-9. vonósnégyesét. Tudjuk, hogy Beethoven patrónusa tiszteletére a 8. vonósnégyes 3. Allegretto tételébe egy „orosz témát” is beleszőtt. Mindig izgatott, mi lehetett ez a téma. Most újra meghallgatva a tételt nagyon is lehetségesnek tartom, hogy éppen a Forradalmár gyászinduló – Im Kamf – Im Kerker zu Tode gemartert – Lenin-dal dallamának erősen stilizált változatát halljuk benne.
Így jött létre tehát a narodnyikoktól kisajátított dalból zeneszerzők, írók, szöveg- és újságírók, és a dalt meggyőződésétől függetlenül éneklő egész társadalom közös együttműködésével a Lenin-dal. Mikrohistóriája azt is illusztrálja, hogyan járult hozzá ki-ki erejéhez mérten a rendszer kiépüléséhez és fennmaradásához.
Margueriteclark nemrégiben rakta fel azt az izgalmas videót, amely két dalt egymás után lejátszva azt sugallja, hogy a máig népszerű olasz partizándal, a Bella ciao voltaképpen jiddis eredetű. A felvételt nemcsak a zene, hanem a háttereként összegyűjtött sok-sok klezmerzenész- és partizánfotó miatt is érdemes végignézni.
Una mattina Mi son’ alzato O bella ciao, bella ciao Bella ciao, ciao, ciao Una mattina Mi son’ alzato E ho trovato l’invasor.
O partigiano Porta mi via O bella ciao, bella ciao Bella ciao, ciao, ciao O partigiano Porta mi via Che mi sento di morir.
Se io muoio Da partigiano O bella ciao, bella ciao Bella ciao, ciao, ciao Se io muoio Da partigiano Tu mi devi seppellir.
Seppellire Lassù in montagna O bella ciao, bella ciao Bella ciao, ciao, ciao Seppellire Lassù in montagna Sotto l’ombra di un bel fiore
E le genti Che passeranno O bella ciao, bella ciao Bella ciao, ciao, ciao E le genti Che passeranno Ti diranno: „Che bel fior”.
Quest’ è il fiore Del partigiano O bella ciao, bella ciao Bella ciao, ciao, ciao Quest’ è il fiore Del partigiano Morto per la libertà
Egy reggel felkeltem o bella ciao, bella ciao bella ciao, ciao, ciao egy reggel felkeltem és ott találtam a megszállót.
Ó partizán vigyél el o bella ciao, bella ciao bella ciao, ciao, ciao ó partizán vigyél el mert érzem, hogy meghalok.
Ha meghalok partizánként o bella ciao, bella ciao bella ciao, ciao, ciao ha meghalok partizánként el kell temess engem.
El kell temess ott fenn a hegyen o bella ciao, bella ciao bella ciao, ciao, ciao el kell temess ott fenn a hegyen egy szép virág árnyékában.
És az emberek akik arra járnak o bella ciao, bella ciao bella ciao, ciao, ciao és az emberek akik arra járnak azt mondják majd: „Milyen szép virág.”
Ez a virág a partizáné o bella ciao, bella ciao bella ciao, ciao, ciao ez a virág a partizáné aki a szabadságért halt meg.
A felfedezés, írja Jenner Melletti a Repubblica Online 2008. április 12-i számában, Fausto Giovannardi borgo san lorenzói mérnök érdeme, aki autózás közben azon kapta magát, hogy a Bella ciao-t énekli a néhány héttel korábban, 2006 júniusában Párizsban vásárolt „Klezmer – Yiddish swing music” című CD egyik számára. Megállt. Elővette a CD-tokot, és megnézte az előadó nevét. Mishka Tziganoff odesszai cigány zenész volt, akivel a „Koilen” (Szén) című klezmer táncot 1919-ben New Yorkban vették viaszhengerre. A zenész családjáról – vagy inkább köröttük a századelő new yorki cigánynegyedének homályba burkolózó életéről – Robert Duvall 1983-ban filmet is forgatott „Angelo my love” címmel, amely az amerikai cigány kommentárokból ítélve olyanfajta kultuszfilmnek számít odaát, mint a Latcho drom Európában. Néhány részlete a youtube-on is látható. Akinek a teljes film megvan, szóljon!
Jenner Melletti cikkére Carlo Loiodice válaszolt a Carmilla Online május 6-i számában. Ebben rámutat, mennyi útja-módja van a motívumok átvételének és párhuzamos felhasználásának, s óvatosságra int: ha van is kapcsolat Tziganoff klezmer dallama és a Bella ciao között, azt valószínűleg több lépésben, bonyolult áttételek útján kell keresnünk, s nem szabad úgy rövidre zárnunk a dolgot, mint Giovannardi teszi, hogy biztosan a hazatérő amerikás olaszok hozták magukkal a dalt.
Loiodice érvelésének előzménye is van. Giovanna Daffini gualtieri parasztasszony, az olasz népzene egyik legnagyobb énekesnője, aki tizenhárom éves kora óta dolgozott a Pó-menti rizsföldeken, 1962-ben, 49 évesen énekli magnóra Gianni Bosio és Roberto Leydi etnomuzikológusoknak a „Reggel, amint fölkelek, a rizsföldekre kell mennem” kezdetű dalt, a Pó-menti parasztasszonyok munkadalát. „Daffini dalaiban”, írja Gianni Bosio „ott volt generációjának valamennyi asszonya, egy foggal-körömmel végigharcolt élet minden bátorsága, a minden áron felnevelt öt gyerek élete, a mindennapi létezésért optimizmussal és bátorsággal folytatott küzdelem”. Bosio közbenjárására vették fel Giovannát és férjét, az őt hegedűn kísérő Vittorio Carpit a „Nuovo Canzoniere Italiano” együttesbe, aminek ők jobb megélhetést, mi pedig az oly ritka autentikus olasz népzene néhány szép felvételét köszönhetjük.
Már az első néhány taktus után is nyilvánvaló, hogy a Bella ciao dallama és szövege ebből a dalból származik.
Giovanna Daffini: Alla mattina appena alzata (Reggel, amint fölkelek), a Giovanna Daffini: L’amata genitrice (1991) CD-ről
Alla mattina appena alzata o bella ciao bella ciao bella ciao ciao ciao alla mattina appena alzata in risaia mi tocca andar.
E fra gli insetti e le zanzare o bella ciao bella ciao bella ciao ciao ciao e fra gli insetti e le zanzare un dur lavor mi tocca far.
Il capo in piedi col suo bastone o bella ciao bella ciao bella ciao ciao ciao il capo in piedi col suo bastone e noi curve a lavorar.
O mamma mia, o che tormento! o bella ciao bella ciao bella ciao ciao ciao o mamma mia o che tormento io t’invoco ogni doman.
Ed ogni ora, che qui passiamo o bella ciao bella ciao bella ciao ciao ciao Ed ogni ora, che qui passiamo Noi perdiam la gioventù
Ma verrà un giorno che tutte quante o bella ciao bella ciao bella ciao ciao ciao ma verrà un giorno che tutte quante lavoreremo in libertà.
Reggel, amint fölkelek o bella ciao bella ciao bella ciao ciao ciao reggel amint felkelek a rizsföldekre kell mennem.
És a rovarok és a szúnyogok között o bella ciao bella ciao bella ciao ciao ciao és a rovarok és a szúnyogok között kemény munka vár rám.
A kápó ott áll a botjával o bella ciao bella ciao bella ciao ciao ciao a kápó ott áll a botjával és a munkába görnyeszt minket.
Ó anyám, micsoda kín! o bella ciao bella ciao bella ciao ciao ciao ó anyám, micsoda kín minden nap téged hívlak.
És minden órával amit itt töltünk o bella ciao bella ciao bella ciao ciao ciao és minden órával amit itt töltünk a fiatalságunkat vesztegetjük el.
De eljön a nap, amikor mindannyian o bella ciao bella ciao bella ciao ciao ciao de eljön a nap, amikor mindannyian a szabadságban dolgozunk.
A helyzetet bonyolítja, hogy 1965 májusában, a „Reggel, amint fölkelek” első nyilvános előadásai után egy bizonyos Vasco Scansani Giovanna Daffini falujából levelet írt az Unità kommunista napilapnak, s ebben azt állította, hogy a dalt ő írta 1951-ben a Bella ciao dallamára. Giovanna és férje készségesen el is ismerték, hogy ők valóban Scansani változatát adják elő, de ez csak egy a dal sok változata közül. A dolog nagy port vert fel, mondja Cesare Bermani az olasz „canto socialé”-ról, s mindenekelőtt a Bella ciao-ról Guerra guerra ai palazzi e alle chiese („Háború, háború a paloták és templomok ellen” – idézet az Internacionálénak a Marseillaise dallamára írt egyik 1874-es változatából) címmel írt tanulmánykötetében, s legfőbb eredménye az volt, hogy ráébresztette az olasz népzene kutatóit, „mennyivel bonyolultabb a népi énekesek világa, mennyi forrásból táplálkozik, s milyen mértékben figyelembe veszi a környező világ repertoárját, a közönség ízlését, sőt adott esetben még a népzene-kutatók elvárásait is”. 1974-ben egy újabb szerző is jelentkezett, Rinaldo Salvadore volt csendőr, akitől a dal egy 1934-ben (!) nyomtatásban is megjelent változata származott.
Az eredeti rizsmunkás-dal sok változata közül én hármat találtam. Az egyiket, amelyet 1906-ban (!) jegyeztek fel, D. Massa, R. Palazzi és S. Vittone közöltékRiseri dal me coeur (Pó-menti tájszólásban: „A szívemből tör fel”) című kötetükben. A másodikat és harmadikat Riccardo Venturi közli a Bella ciao történetének szentelt nagyszerű honlapján. Az a „mindenféle értelmezési kísérletnek ellenálló sűrű köd”, amelyet Margueriteclark említ a dallal kapcsolatban, minden bizonnyal abból is fakad, hogy az általunk ismert partizándal szövege számos ilyenfajta dal parafrázisának és kontaminációjának eredménye – hasonlóan a mexikói forradalom ezerféle betoldással ismert „La cucaracha” (A csótány) című dalához, amelyről korábban írtunk. Számunkra ezek a foszlányok már összefüggéstelennek tűnnek, de a Resistenza résztvevői, akik ismerték az eredeti dalokat, pontosan tudták, melyik versszak melyik eredetinek a parafrázisa.
Alla mattina appena alzata o bella ciao, bella ciao Bella ciao ciao ciao alla mattina appena alzata, devo andare a lavorar!
A lavorare laggiù in risaia o bella ciao, bella ciao Bella ciao ciao ciao! A lavorare laggiù in risaia Sotto il sol che picchia giù!
E tra gli insetti e le zanzare o bella ciao, bella ciao Bella ciao ciao ciao e tra gli insetti e le zanzare, duro lavoro mi tocca far!
Il capo in piedi col suo bastone o bella ciao, bella ciao Bella ciao ciao ciao il capo in piedi col suo bastone E noi curve a lavorar!
Lavoro infame, per pochi soldi o bella ciao bella ciao Bella ciao ciao ciao lavoro infame per pochi soldi E la tua vita a consumar!
Ma verrà il giorno che tutte quante o bella ciao, bella ciao Bella ciao ciao ciao ma verrà il giorno che tutte quante Lavoreremo in libertàaaaaaa!
Reggel, amint fölkelek o bella ciao, bella ciao bella ciao ciao ciao reggel amint fölkelek dolgozni kell mennem.
Dolgozni odalenn a rizsföldön o bella ciao, bella ciao bella ciao ciao ciao! Dolgozni odalenn a rizsföldön a tűző napon.
És a rovarok és a szúnyogok között o bella ciao, bella ciao bella ciao ciao ciao és a rovarok és a szúnyogok között, kemény munkát kell végeznem.
A kápó ott áll a botjával o bella ciao, bella ciao bella ciao ciao ciao a kápó ott áll a botjával és a munkába görnyeszt minket.
Nyomorult munka, kevés pénzért o bella ciao bella ciao bella ciao ciao ciao nyomorult munka kevés pénzért és az életed fogy el benne.
De eljön a nap, amikor mindannyian o bella ciao bella ciao bella ciao ciao ciao de eljön a nap, amikor mindannyian szabadságban dolgozunk!
Stamattina mi sono alzata, stamattina mi sono alzata, sono alzata - iolì sono alzata - iolà sono alzata prima del sol.
Sono andata alla finestra e ho visto il mio primo amor
che parlava a un’altra ragazza, discorreva di far l’amor.
Sono andata a confessarmi e l’ho detto al confessor.
Penitenza che lui m’ha dato: di lasciare il mio primo amor.
Ma piuttosto che lasciarlo son contenta mì a morir.
Farem fare la cassa fonda e andremo dentro in tri:
prima il padre e poi la madre e il mio amore in braccio a mi, e il mio amore in braccio a mi.
Ma reggel felkeltem ma reggel felkeltem felkeltem – iolì felkeltem – iolà felkeltem napfelkelte előtt.
Az ablakhoz mentem és láttam első szerelmemet
amint egy másik lánnyal beszélt arról, hogy szerelmeskedjenek.
Elmentem gyónni s elbeszéltem a gyóntatónak.
Azt a penitenciát adta: hagyjam el az első szerelmemet.
De semmint hogy elhagyjam készebb vagyok meghalni.
Koporsót készíttetünk és belefekszünk hárman:
először apám-anyám aztán szerelmem, karjaimban aztán szerelmem, karjaimban.
E picchia picchia la porticella dicendo: „Oi bella, mi vieni a aprir”. E picchia picchia la porticella dicendo: „Oi bella, mi vieni a aprir”.
Con una mano aprì la porta e con la bocca la gli dà un bacin. La gh’ha dato un bacio così tanto forte che la suoi mamma la l’ha sentì.
Ma cos’hai fatto, figliola mia, che tutto il mondo parla mal di te? Ma lascia pure che il mondo ’l diga: io voglio amare chi mi ama me.
Io voglio amare quel giovanotto ch’l'ha fatt sett’anni di prigion per me. L’ha fatt sett’anni e sette mesi e sette giorni di prigion per me.
E la prigione l’è tanto scura, mi fa paura, la mi fa morir.
Kopogtat, kopogtat az ajtón és azt mondja: „Ó szépem, gyere, nyisd ki.” Kopogtat, kopogtat az ajtón és azt mondja: „Ó szépem, gyere, nyisd ki.”
Egy kezével kinyitotta az ajtót szájával csókot adott neki. Olyan hangos csókot adott neki hogy az anyja meghallotta.
De hát mit tettél, lányom, az egész világ rosszat mond majd rólad! Hagyd el, mit mond a világ, azt akarom szeretni, aki engem szeret.
Ezt a fiút akarom szeretni aki hét év börtönt ült le értem Hét év és hét hónap és hét nap börtönt értem.
És a börtön olyan sötét, hogy megrémít, hogy meghalok.
A Bella ciao tehát a Pó-menti rizsföldeken született – még a 19. század második felében, írja Bermani, aki szerint eredetileg a „bella, ciao” is egyfajta búcsú a munkában elvesztegetett ifjúságtól. De akkor honnan a kétségtelen kapcsolat Tziganoff klezmer dallamával?
Megkockáztatom a hipotézist, hogy a hatás fordított volt. Lehetséges, hogy a klezmer dal született a Bella ciao-ból, pontosabban a rizsmunkások dalából.
Jó tíz éve, a Gyulafehérvárról Budapestre tartó éjjeli expresszre felszállva váratlanul illusztris társaságban találtam magam. A kupéban ketten ültek: egy római egyetemi tanulmányaira visszatérő görögkatolikus román kispap és Jakubinyi György erdélyi katolikus érsek. Utóbbi a katolikus pap minden sztereotípiáját meghazudtolta. Ritka férfias jelenség volt, elbűvölő zsidó humorral, figyelmességgel és hatalmas műveltséggel. Az akkor még tizenkét órás utat egyetlen fantasztikus one-man-show-vá változtatta, úgy, hogy minket beszéltetett a legtöbbet, s mégis az ő történeteire emlékszem leginkább. Hogy senkinek ne legyen hozott fórja, ezért se mi ketten nem társalogtunk egymással magyarul, sem ők ketten románul (noha a kispapnak és nekem „meg volt engedve”, hogy egymás között hol az egyik, hol a másik nyelven értekezzünk), hanem időről időre, ahogy Jakubinyi indítványozta, „váltottunk”, olaszról franciára, franciáról latinra, németre, oroszra, görögre, héberre, bár az újhébernél – amelyen Jakubinyi, mint mondta, Elie Wiesellel levelezik, minthogy családjaik szomszédok voltak Máramarosszigeten, s máig folyamatos jó kapcsolatban vannak egymással – mindketten csődöt mondtunk. Akkor visszatértünk valami közérthetőbbre, amit az időközben előkerült érseki misebor is elősegített.
Ekkor mesélte el Jakubinyi, hogy ő voltaképpen Giacomini, s dédapja még fagylaltárusként – gelati! gelati! – jött Máramarosszigetre. Mégpedig nem máshonnét, mint Csernovitzból, amely akkor az osztrák Bukovinához tartozott, aztán 1940-ig Cernǎuţi néven Romániához, aztán Черновци néven a Szovjetunióhoz, aztán ugyanezen a néven Ukrajnához. Hasonlóan hányattatott sorsú várost többet is ismerünk a régióból. Az olasz cukrászok, mondta, a századfordulótól kezdve éppúgy uralták a piacot a Monarchia keleti felében és az orosz birodalomhoz tartozó Dél-Ukrajnában, mint az albánok az egykori Jugoszláviában, a hemsinek (muzulmán örmények) Törökországban, vagy az azeriek ma Iránban.
A Muzsikás együttes 1992-ben adta ki „Szól a kakas már” című lemezét, amelynek borítójára annak az archív fotónak a Péreli Zsuzsa által készített gobelin-változatát tették, amely Margueriteclark videóján is látható a klezmer zene hátterében. A lemezen annak a máramarosi zsidóságnak a zenéjét rekonstruálták, amelyet az 1940-es évek első felében szinte maradéktalanul elpusztítottak. A rekonstrukció, egy soha le nem jegyzett zene rekonstrukciója negyven évvel később történt, meglehetős pontossággal. Mi alapján?
A Muzsikásék azokat az öreg cigány zenészeket látogatták végig, akik annak idején a zsidók ünnepségein zenéltek. Ezek pontosan ismerték és a 90-es évekig megőrizték azokat a dallamokat, amelyeket a különféle eseményeken játszani kellett. Gheorghe Covaci, Toni Árpád és a többiek, amikor a Muzsikás előjátszott egy-egy dallamot, amelyet ők már negyven éve nem játszottak, azonnal felismerték a stílust. „Honnan van ez?” kérdezték. „Biztos, száz százalékig, ezer százalékig biztos, hogy ez zsidó zene.” S azonnal utánajátszották, mindazzal az árnyalattal és ornamentikával, amellyel annak idején a zsidó ünnepeken játszották.
A kilencvenes évek elején a Fonóban, az Utolsó óra sorozatban – amelynek keretében a még élő idős erdélyi, felvidéki, kárpátaljai népzenészeket hívták meg előadásra és lemezfelvételre Budapestre – egy azóta meghalt huszti prímás szólóestjén voltunk Katával. A nevére már nem emlékszem, de biztosan nem lenne nehéz utánakeresni. Az est egyik fénypontja az volt, amikor bemutatta, hogy ugyanazt a dalt hogyan játszaná a helyi magyaroknak, ukránoknak, románoknak, a mulatni vágyó orosz pártbizottságnak, odahaza a családnak, fellépésen a művelődési házban. Fergeteges volt. Mint Jakubinyi érsek a vonaton. Addig fel nem fogott pontosságú illusztrációi a mondásnak: „ahány nyelven beszélsz, annyi ember vagy”.
Márpedig ezen a vidéken, ahol együtt éltek zsidók, románok, ruszinok, cigányok, ukránok, magyarok, olaszok, oroszok, szlovákok, lengyelek, csehek, örmények, tatárok, a dallamok sem maradtak egy-egy nemzetiség kizárólagos tulajdonában. A „Szól a kakas már” magyar népdal – amely jelentős török-arab népzenei hatást is mutat – Bethlen Gábor erdélyi fejedelem kedves dala volt, mint Móricz Zsigmond említi Erdély-trilógiájában. „Taub Eizik hászid csodarabbi 1780 körül került Nagykállóra melamednek (tanítónak) a nagykállói rasekol gyerekei mellé”, írja Szabolcsi Bence zenetudós, „s ott később rabbi lett. A költői lelkű, természetszerető rabbi a legenda szerint mezei sétája közben hallotta a dalt egy pásztorgyerektől, s egy belső hang ellenállhatatlanul ösztönözte őt annak megtanulására. Megvette hát a dalt két forintért. Abban a pillanatban, amikor a vásárt megkötötték, a rabbi megtanulta a dalt, a pásztorgyerek meg elfelejtette. Azóta a felvidéki zsidóság magáénak érzi a nótát, és zsoltáros virrasztásai s egyéb vallásos ünnepei alkalmával mindenütt énekli, mivel annak szövegéből Messiást váró, allegorikus értelmet érez ki.”
Muzsikás és Sebestyén Márta: Szól a kakas már, a Magyar zsidó népzene (1992) CD-ről
A Muzsikás a lemezen számos magyar, román, ruszin és egyéb népzenei hatást mutat ki a Tiszától a Fekete-tengerig játszott zsidó zenében. Mindezt a régió zenei professzionistái, a hivatásos cigánybandák közvetítették a nemzetiségek között. Nem lehetséges, hogy az olasz gelateristi-vel, a piacot Nagykállótól Odesszáig uraló Giacominikkal, Valentinikkel és Giulianókkal a rizsmunkások dalai is eljutottak a Pótól Mishka Tziganoffig, aki – mint Dorogi Katalin rámutat a 168 órában Jenner Melletti cikkéről megjelent tudósításában – rendkívül jól ismerte a romániai zsidó zenei repertoárt is?
S hogy hogy néz ki az, amikor valóban egy zsidó dallamból lesz mozgalmi dal, arról a következő bejegyzésben írunk, kárpótlásul.
11. századi arab korsó a mallorcai múzeumból
Can Majoral gazdaság, amelynek az ültetvény egykori arab nevét fenntartó Butibalausí borain máig ott van, minden egyes palackon, Idris Ibn al-Yamani verse, a Serlegek.
Ezt a cédulát egy régi mallorcai könyvben találtam. A kézírás – a mallorcai Santacilia-levéltár 
