Hieroglifák

Julia Borges országából küldte el nekünk nagy honfitársához méltó megfigyelését és töprengéseit.


Ahogy a buenos airesi egyetem bölcsészkarának hátsó lépcsőjén ereszkedem alá, egyszerre csak ez az erőteljes szem néz szembe velem. Semmiféle magyarázó felirat nem kísérte ezt a különös képet, amely ugyancsak különbözött azoktól a graffitiktől, amelyekkel az én diákkoromban borították be a különféle politikai csoportosulások az egyetem falait.

Nem mintha az utóbbi években nem jártam volna a tanszéken, csakhogy ma már csupán heti két órára nézek be, leadom az előadást, aztán már ott sem vagyok. Így aztán már évek óta nem kóboroltam az épület folyosóin a diák gyönyörűségével és nyugalmával, aki nincs is tudatában saját nyugalmának, míg diák. Múlt hónapban azonban ismét diákká váltam ugyanabban az épületben, ahol annak idején diplomát szereztem, s hogy minél intenzívebben élhessem át ezt a már elfelejtett érzést, egy héten át minden délután öt órát kellett odabent töltenem. Csak azért részletezem mindezt, hogy az olvasó is megérezhessen valamit az újrafelfedezésnek abból a lelkiállapotából, amely elfogott e kép láttán. Egy szem egy madárral.

Egy szem, amelyet ugyan festékszóróval és primitív körvonalakkal rajzoltak, de mégis azokra az egyiptomi hangulatú szemekre emlékeztetett, amelyeket a reneszánsz oly előszeretettel alkalmazott a különféle emblematikus kompozíciókban (és amelyeket e blog gazdája sokkal jobban tudna illusztrálni, mint én).

Julia megtisztelő kihívására válaszolva, íme például Andrea Alciato jól ismert 16. emblémája: Ne credas (Ne légy hiszékeny), az Emblemata 1591-es leideni Plantin-féle kiadásából.

E reneszánsz hangulatban úgy véltem, a madár a szem fölött – amelynek formáját siettemben nem igazán figyeltem meg – talán sólyom lesz, az egyiptomi Hórusz falfirka-változata.

A lépcsőházban lefelé haladva azon töprengtem, vajon mi lehet mindez és mit jelenthet. S az alászállás – katabászisz – meghozta a választ. A következő lépcsőfordulóban ugyanaz a madár fogadott, ugyanazzal a fekete festékkel fújva, de most azzal a felirattal: „Cría cuervos” (Nevelj hollót).


Világos! Egy holló! És mit tesz a holló, ha felneveled (a spanyol közmondás szerint): „…te sacarán los ojos” (kivájják a szemed).

Elbűvölt ezt az egymástól távol eső kép- és szövegtöredékekből konstruált üzenet, amely oly sok hasonlóságot mutat a reneszánsz és barokk jelképek és emblémák logikájával.

A szem és a (most már tudjuk) holló képe tehát egyfajta figyelemfelhívás volt, s egyszersmind néma vád is. Az emblémák és hieroglifák éber és figyelmes szeme itt kettős szerepet játszik: egyszerre kémlelője és áldozata az arra járó fekete hollóknak. Ezzel az ünnepélyes feszültséggel tekint ránk, különösen nagy erővel közvetítve üzenetét.

Külön fel kell hívnunk a figyelmet a beszédes módon aránytalan méretekre. A hatalmas szem mellett az áruló holló eltörpül, alsóbbrendűvé válik. Ezáltal a szem figyelő és figyelmeztető szerepe is nagyobb hangsúlyt kap.

Ám a tanszéken megejtett kalandtúra során még egyéb érdekes falfirkákra is bukkantam. Az alábbi kép ugyancsak ámulatba ejtett, s nagy elismerést ébresztett bennem a diákok kifinomult szimbolikus reprezentációs készségei iránt.


Elsőre antiimperialista jelentést olvastam ki belőle (tág értelemben: a kicsik egyesült erővel szembeszállhatnak a hatalmasokkal), de nyilván sok egyebet is bele lehet látni. Annyi bizonyos, hogy a jelkép a jól ismert, ókori eredetű mondást („a nagy halak megeszik a kicsiket”) fordítja visszájára az „egységben az erő” eszméje révén.

A holló és a szem máig titokzatos, konkrét vonatkozás nélküli képével ellentétben erről az ábráról tudni lehet, hogy az egyik politikai diákszervezet, a La Juntada jelképe.

A képnek sikerült igen sűrített és kifejező formában megfogalmaznia mondanivalóját, s noha úgy hallottam, nem a Juntada találta ki (úgyhogy ki tudja, talán más is rábukkan majd hasonló logóra a földgolyó valamelyik más pontján, s érdekes lenne tudni, milyen szerepben), de mindenképpen ők alakították ki ezt a tökéletes formáját. (Az ötletet, mondták nekem, innen merítették, s a motívum az internet sok más pontján – például itt / itt / itt – is felbukkan.)

A modern képalkotás, amely a valóság (mondjuk így, a természetben előforduló dolgok) átalakításával dolgozik, ilyenformán szemben áll azzal a hagyományos és konzervatív szemlélettel, amelyet Sebastián de Covarrubias alábbi emblémája példáz (Emblemas morales, Madrid, 1610, I. centuria, 88. embléma):

A víz oly termékeny, hogy ha béke lenne / a benne élő halak között, / úgy nagy bőségben ontaná / őket nap mint nap a földre. / Ám minthogy a torkosság ösztönzi őket / így mindegyikük nagy erővel igyekszik / felfalni a másikát: s a nagyok / élve ragadják el a kicsinyeket.

A latin közmondás, amelyet Erasmus idéz Chiliades-ében [az Adagiá-ban], azt mondja: Magni pisces, parvos comedunt. A nagy halak megeszik a kicsiket. Morális értelemben a gazdagok azok, akik a szegények és erőtlenek javain híznak kövérre. Az embléma nyilvánvaló, s a MAIORA MINORIBVS OBSVNT (A nagyok elállják a kicsinyek útját) mottót Battista Mantovano Eclogái-nak 9. könyvéből vettük.

Igaz, Covarrubias keserűen szól erről a súlyos igazságról, s nem kerüli el figyelmünket felszólamlása a gazdagok ellen, „akik a szegények javain híznak kövérre”. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a halaknak ez az exempluma olyan állapotot mutat be, amelyen lehetetlen változtatni (sőt az sem biztos, hogy a halak bősége a földön, amely az epigramma szerint akkor állna elő, ha nem ennék egymást, vajon jó dolog lenne-e, minthogy több élelmet jelentene az embernek, vagy rossz, amennyiben a halak elárasztanák és elfoglalnák előlünk a földet).

Mekkora átalakulásnak kellett végbemennie ahhoz, hogy a természetet, amely korábban az emberi társadalom allegóriájaként szolgált, mára a társadalom alakítsa ironikus és allegorikus módon a maga képére. Az ember a maga kozmoszát vetíti ki a világra, s többé már nem látja mikrokozmosznak önmagát.

•